Mielőtt még örülni kezdenénk, hogy ennyivel megúsztuk, jusson eszünkbe, még mindig hátravan egy MTK, egy Debrecen és most szombaton egy Ferencváros, vagyis a Fradi, a rangadó. Mert legyen bármilyen állapotban is a Fradi (vagy mi), ez a meccs akkor is rangadó, ha történetesen két ellenérdekelt szurkolója csak sakkozik egyet a kispesti Kossuth tér fái alatt. Puskás és Albert csapata, Bozsik és Sárosi, Détári és Nyilasi, vagy újabban Józsi és Ivancsics. 96 éve nyüstöljük egymást, és bár a zöldek valamivel talán jobban állnak, egy ilyen párharc végkimenetele sosem lehet fix előzetesen.
Jól igazolt idén a Fradi. Détárival tavasszal már mutattak valamit, ami az eredményesség irányába hatott, majd nyáron erre is ráerősítve, megszerezték Gyömbért, Bödét, Mátét, Oroszt, Alempijevicet, vagyis legalább három, az NB I. szintjén is meghatározó játékost, miközben megtarották a legnagyobb értékeiket (Otten, Jova, Klein, Józsi, Somalia), elküldték a ballasztot (Csizmadia, kisPölő és … és a Döme). Mert Döme egyre inkább úgy tűnt, ballaszt a klubnak. Hiába az eredmények tavasszal, a nyári start nem sikerült valami fényesre. Pécsett még lehet ikszelni, de otthon a Kecsó ellen már legalább ciki, és hiába egy fölényes győzelem, a derbyn kikapni ettől az Újpesttől simán magával ránthatja az edzőt is. Ahogy ez most is történt. (Zárójelben azért meg kell jegyeznünk, hogy a váltás körülményei legalább érdekesek, hiszen egy nemzeti ünnep reggelén kirúgni, majd délutánján kinevezni valakit nem csak számunkra tűnik leszervezettnek. De ez legyen a Fradi belügye.)
Nálunk valamivel jobb a helyzet. A Paks elleni hazai 3-3 mondjuk azt, hogy a belefér kategóriába belefér, szegény Czuczi Marczi debütálása sikerült, ahogy sikerült, legfeljebb az Üllőin fog bizonyítani. Mínusz kettőről talpra állni viszont erősen riszpektes teljesítmény, még akkor is, ha magunkat sodortuk ebbe a kellemetlen helyzetbe. A lényeg, hogy négy forduló után pontelőnnyel vezetjük a bajnokságot, vagyis innen már csak mi bukhatjuk el. – gondolja a mindig optimista szurkoló.
Marco Rossi jött, látott, és győzni látszik. Valami kezd összeállni Kispesten. Hogy mást ne mondjunk, a Nemzeti Sport mostanában minden fordulóról készíttet egy Instat nevű orosz valamivel mindenféle kimutatásokat, amiket rendszeresen publikálnak is, és itt nem kevés játékosunk neve köszön vissza ismerősként. (Négy forduló alatt négy forduló válogatottját rakták össze, összesen 39 játékosból, amiből hét kispesti(!!!) – ilyen magas számmal csak a DVSC rendelkezik rajtunk kívül.)
A védelem az összeállás határán: Ignjatovicot és Lovricot kétszer-kétszer, Debrecenit és Baráth Botit egyszer-egyszer emelte ki posztja legjobbjának a statisztikai szoftver, vagyis Novák, Vidovic retteghet, Bjelkanovic pedig egyenesen reménytelennek tarthatja lassan a csapatba kerülésért folyó küzdelmet.
A középpályáról eddig egyedzül Zivanovic ütötte meg a mércét, és jogosan, a Paks ellen nem kicsit játszott az apró szélső. Elől Diaby és Délczeg szintén egyszeres statisztikai válogatott, vagyis a támadósorban is vannak erősségeink, és ha gólokban nem is feltétlen, gólpasszokban, előkészítésben és a játék minden egyéb mérhető elemében jeleskedni látszanak.
Az egyetlen bibi a padunk lehet, ami ebből a szögből nézve igencsak rövidke. A cserekapus kérdése mostanság ugyebár kardinális, Sánta elengedése Czuczi legutóbbi teljesítményét látva botorság volt, de most lesz három meccs arra, hogy meglássuk, Czuczi mégis van olyan jó, amilyennek a szakvezetés mondja. Ha nem, akkor jöhet Szemerédi, esetleg Tóth Iván, vagy ha más nem, végszükségben a másik Iván: Lovric. A védelem tele sérültekkel, de érdekes módon mind a balszélről. Novákról és Vidovicról már volt szó – az alapvetően – jobbhátvéd Baráth kapcsán, és itt érdemes megjegyezni, hogy Rossi Vidovicot szívesebben játszatja inkább egy sorral előrébb, ahol a rendszeresen érkező hibái talán nem jelentenek akkora problémát. Középen Diarra és Hidi a védekezőbb feladatoknál lehet majd segígségünkre, bár formájuk alapján ettől még igen messze vannak. Tchami sérült volt, mostanság tér vissza, kell a gyorsasága. Bjelkanovic, Nagy Krisztián, Fejes és Erdélyi pedig inkább csak a nevezésig jut el egyelőre, reméljük lesz ez még jobb/több is.
Szóval ezzel az alappal megyünk neki a Fradinak. A kapuban egy nyeretlen húszéves, a védelemben az NB I. egyik legjobb sora, középen két pörgő és két felpörgésre váró játékos, elől pedig két csatár, akikből egy általában hozzátesz valamit az átlag fölött is. Nincs mitől félnünk.
A nyitópoént amúgy innen reciklikáltam, a fotókat pedig szokásos módon az 1909foto.hu-ról.
