“Jól van. Megvan.”
Kb. ez az érzés csapott meg a lefújáskor – meg még sok más is.
Sok minden más is, régi emlékek és hangulatfoszlányok, a klasszikus Bozsik-beli idényzárók, amik azt hittem, már sose térnek vissza, de tegnap egy picit megint belengte ez a szép érzés a Bozsik légterét, kicsit időutazhattunk – jövő héten pedig nem utazhatunk hanem utazni kell, mert ezt a csapatot bele kell hajszolni abba, hogy elérje azt amire egész tavasszal vár (és amire mi 20 éve várunk) – a dobogós helyet, a bronzot… Rég látott szép tavasz vár méltó zárásra – az eső felvonás teljesítve.
Alapból még mindig él bennem a régi, ’90-es évek eleji reflex az ilyen meccseink előtt, hogy “tök jó, most rúgunk egy laza négyest“, de hát ez már rég nem ilyen egyértelmű, még a gyengécske csapatok ellen sem, (és ugye régen is tudtunk betlizni, az említett hőskorszakban is ilyenkor, csak ritkábban…azóta meg sokszor). Mi, az erős csapat. De már régóta nem vagyunk AZ erős csapat. Idén sem egészen – mégis a dobogóért megyünk. Szóval a szétesett Eger ellen kötelező hazai három pont. És meg is lett – simán. És mégis… a 73. percig azért mindegyikünknek ott volt az a bizonyos zabszem azon a bizonyos helyen. Szerencsére most fölöslegesen. A csapat megtette, amit meg kellett, és utolsó hazai bajnokiját behúzva a bronz főesélyesévé lépett elő, saját kezében a saját sorsával! És ez a lényeg, semmi más.
No azért persze ne sarkítsunk ennyire. Lényeges itt más is. Lényeges, hogy ugyan továbbra is él az alaptézis, ami a Hemy-éra nagy részére, de legalábbis a Morales óta tartó időkre igaz: “nagy” csapatokat előszeretettel ütünk meg, gyengébb ellenfelek ellen, ahol nekünk kéne szabni a fazont, szenvedünk. A tegnapi meccs is jóval nyögvenyelősebbre sikerült, mint a Fradi, Győr vagy Újpest ellni tavaszi szép győzelmeink. De hoppsza, álljunk csak meg! Végül sikerült, és ez a kulcsszó! 3:0-ával. És lehet ez az Eger a padlón, ez akkor is örömteli! (Ennek ellenére a probléma él, ezt meg kell majd oldania Rossinak jövőre).
Örömteli a meccs közben néha-néha, a lefújás után pedig percekig tapasztalt hangulat, ami nekem nyomokban már a korakilecveneseket, de legalábbis a ’96-os kupagyőztes idény kulisszáit idézte. Tapsoló kanyar és korzó, a stadiont körbepacsizó játékosok, mezrablások, aláírás-osztogatások (Vécsei, Nagy Geri, Kemenes Szabi, Vernes Ricsi, Ignja…) – gondolták volna fiatal akadémistáink, hogy bemutatkozásukat követő 1-2 éven belül a csapat húzónevei lesznek a szurkolói szívekben? Szép start, reméljük, nem romlik el. E meccsvégi képek, és a felbillenő pálya, a kidolgozott sok helyzet, a lelátó “úgyis mindjárt lövünk egy pár gólt” hangulata teljesen visszavitt a gyerekkoromba, és ezt köszönöm, mert jól esett.
Jól esett, és bearanyozta (bronzbarnára festette? azt remélem majd jövő hétvégén!) az egész hétvégémet – hétvégénket. Tegnap este még obligát BL-döntő nézés, utoljára 2001-ben nyert kedvenc csapatom, mert akármekkora nagy bohócliger vagyok, de azért van külföldi kedvenc is, szóval meccsnézés, és nagy csatában, 12 év után ismét az egyik európai főkedvencnél a BL-serleg, eufória Münchenben, és én is nagyon örülök, hogyne tenném, régi kedvencek a bajorok, még a ’94-95-ös, Scholl-os, Witeczek-es, Kreuzer-os, Sternkopf-os, Strunz-os, Zickler-es keret óta kedvelem őket, nem a mostani hype tett bayernessé, szóval mondogatom is magamnak, hogy “micsoda remek nap, BL-győzelem és Honvéd-győzelem“, és ekkor jövök rá, hogy még a BL-döntő alatt is, a konfettiesőtől és vakuvillanásoktól szikrázó Wembley képei alatt is a fejem igazából a Bozsikban jár, meg gondolatban már Szombathely fele buszozok, mert lehet BL-győzelem ide, “SuperBayern, Deutscher Meister” oda, ott mindig csak szimpatizáns leszek csupán, a távoli műértő műkedvelő, én kispesti arc vagyok és maradok mindörökké, és ezért van az amit sokan fel sem fognak szerintem, hogy Robben csodapörgetésénél, aminek amúgy úgy örültem, hogy két méterre ugrottam helyből a fotelomból (a fotelból: itt a kulcsszó), szóval lehetett ez a gól akármilyen csoda és akármennyire szurkoltam Arjennek, hát ezerszer többet ér a szívemnek Lovrics egy kókadt melléfejelése, vagy Nagy Geri előretörése, az, hogy Lőrinczy személyében egy újabb tehetséges irányítókezdeményt láthattam tegnap, és az, ahogy Kemi kitornássza Vidovics szabadját.
Nem vagyok normális?
Hát nem nagyon. Az nem. De KISPESTI az vagyok. HONVÉDOS. És erre most megint büszke lehetek kicsit, nem stigmaként ég rajtam a jel, mint a sötétebb években.
Szóval jövő héten Szombathely, jön a mi BL-döntőnk, csak azt bronzmeccsnek hívják és a Wembley-nket Rohonci útnak. És a sikerért a Bayern tegnapi sikerét is odaadnám…
Fotó: Babar/Lovi (1909foto.hu).
