Holnap folytatódik a nyári EL-kalandunk, és hogy mesésen, vagy inkább fájdalmas kijózanodással telve szövi tovább a nagy SportSors a sztorinkat, az is kiderülhet a vajdasági estében – vagy nem. És én így látatlanban az utóbbi verziónak örülnék jobban, hisz ez azt jelentené: nem dőlt el semmi, és a visszavágóra is maradt esély. Mint tavaly az Anzsi ellen. És bár erősebbnek tűnik a délvidéki ködben megbúvó Vojvodina nálunk, azért ha valamikor szeretnénk EL harmadik selejtezőkört, akkor arra sokkal inkább az idei év sorsolása kínál esélyt, semmint a Mahacskala elleni tavalyi, végül hazai vágóhídba torkolló meccsduó.
Vajdaság… eddig egyszer volt szerencsém a vidékhez, tavaly télen, amikor Totó barátommal és ismerőseinkkel autóztunk le a férfikézi-válogatott Izland elleni jelenését végigdrukkolni az EB-középdöntőben. Nem volt egyszerű élmény maga a meccs sem, sokgólos vereségünk ellenére végleg beleszerettem ebbe a kézikeretbe, legalább annyira, mint utoljára Athénban… de ami még inkább megragadó volt, az az egész Délvidék-hangulat. Ahogy Szegedet elhagyva a téli csendbe burkolózó kopár Alföld tart és egyre csak tart tovább dél fele, lustán terpeszkedve a kinti mínuszokban, árvalányhaj-szín füfélével borított tartlók, hatalmas, lepusztult betonsilók ritkán föl-föltűnő képével szakítva meg mindössze a nagy síksági monotóniát. Dél-Magyarország kissé kopárabb kivitelben – az ember előtt pedig megelevenednek a régmúlt idők, a Szabadkát, Újvidéket érintő magyar regények, a történelem minden itt élő nációt sújtó borzalmai, és úgy anblokk az egész huszadik század fordulatos és sajnos (vér)zivataros története – aminek mintegy állatorvosi lova ez a többnemzetiségű térség is.
És bizony a recens kultúrából is erősen kapcsolódik a RW-i kognitív térképen e vidékhez egy fontos elem, egy szerb-magyar zenekar munkássága, akik a Szabadka-Zenta-Szeged háromszöghez köthető székhelyeikkel és életművükkel, a balkáni háborúk által sötétre színezett szövegvilágukkal és a történelem súlyát hordozó monumentalizmusukkal számomra örökre a Délvidék megtestesítői maradnak. A jövőre 20 éves alakulat muzsikája amúgy is már jó 15 éve kísér a mindennapjaimban, így amikor tavaly januárban Újvidék felé száguldottunk Tomi kocsiján, az anyósülésen bizony kábultan meredtem ki a puszta tájat pásztázva, s lelki füleimben (hogy képzavarral éljek…) a csapat diszkográfiájának jeles momentumai szóltak.
És ez a baljós, mégis fennkölt és monumentális zenei aláfestés bizony a holnapunknak is tökéletes alapozásaként szolgálhat. Csatába megyünk holnap – a gyepen, félreértés ne essék!- és ehhez az egész csapatnak olyan elszánt, fegyelmezett, de hidegfejű (hahó Boti! :) ) teljesítményt kell lehoznia, mint tavasszal itthon Fradi ellen, mint tavaly ősszel a Vidi pályán… mint még T.Sanyival a Nagyerdőben 2011 őszén… mint a DVSC elleni kupadöntőn 2007-ben, vagy Győrött a 2009-es MK-fináléban. Nemes csatában, elszántan védve a kispesti várkaput, hogy a piros-fehér ostromlók ne találjanak utat! Szilárdan álljunk a falakon Ignja őrmester és Lovresz brigadéros úr vigyázó szemei és vezetése mellett, Kemenes várkapitány pedig tüzes szavakkal bíztassa végig Baráth, Alci és King porkolábokat!
Sokan megyünk mi is itthonról drukkolni a srácoknak, de ne feledjük, ebben az ütközetben mi csupán távoli nézők leszünk a csatamező szélén, a fő figyelem most rátok irányul, Szabi, Boti, Ignja, Ivan, Patrik és Patrick, Raffaele, Emmanuele, Dél, Dia és Filip – azaz most már Fülöp. Adjátok a maximumot – aztán meglátjuk, mire lesz elég. Egy biztos. Ha kapunk egy négyest – na bumm, attól még ugyanúgy szeretjük ezt a mostani csapatot. De ha megcsináljátok az újabb kis csodátokat, akkor ugyanaz vár rátok, mint Szombathelyről hazafelé. Azt hiszem ennél több buzdítás nem kell.
Holnap tehát Újvidék. Ma pedig még gyors feladatelrendezések a melóban, majd szendvicsgyártás, italbeszerzés, és holnap irány a kisbusz. Már várjuk nagyon…
