kurva gyenge nem túl acélos. Az “örömteli” feliratú serpenyőbe azért odatehettük Zoli bá remekbe szabott labdafedezéssel színesített elfutását és precíziós műszer pontosságú centerezését, melyből a kicsiFilip beverte a vezető gőlt (és hogy előtte rögvest miért nem Bóna papához futott az ifjonc, azt máig nem értem, mert bizony kijárt volna a prompt köszönet az Öregnek), valamint a Vécsei-Nagy Geri-Holender összjátékot a vezetésünk előtti percekben, szemet gyönyörködtető adogatást toltak le a srácok a középpályán. Ezen időszakban még Job volt a kiemelendő embereink másik díszpéldánya, rendre mutatva magát és jól szállva be az összjátékokba – kár, hogy a szélsőként egyik legfontosabb skillje az, ami megkopóban van, ugyanis gyorsasága az egy-az-egyben párharcoknál már-már a túlsúlyos Bácsi Sanyit idézi a korakilencvenesekből.
Aminek nem örvendtem, az kicsiFilip két ízben is megnyilvánuló khm… nem éppen önzetlenséget eláruló attitűdje volt – a szerb-magyar kettősállampolgár szélső két ízben is a kellő ütemben való passz helyett vagy lőtt, vagy lövőhelyzetet keresve már csak akkor adta tovább a zsugát, amikor a társak közül a korábban ziccerben lévő helyett már csak egy második hullámos, kiszorítva érkező csapattag kaphatta a labdát. OK, tudjuk, hogy az ilyen öntörvényű gyerekekből lesznek az igazi ászok, és ha mindig passzol, akkor nincs Holender őszi kaposvári gólcsodája sem, ezt belátjuk, de azt meg neki kéne belátni, hogy a csapatérdek azt kívánja, hogy ha a másik jobb helyzetben van, akkor lehetetlenebb szögből ne perkeljem már rá csak azért, hogy én legyek a nap hőse.
A második félidő szerencsére aztán ugyanígy folyt tovább. Mi támadGATtunk, veszélyeztetGETtünk, gat-get, csak úgy szépen, módjával, Báló szabadrúgás épphogy fölé, Báló átlövés mellé, Daudinnyó tüzel fölé, ilyesmi. Az igazán nagy ziccer csak a záró 10 percre maradt, egyedül árválkodva, ekkor Hidi kapott zseniállabdát, jól is vette át a tizenhatoson belül, majd épp ellőtte azt a bal kapufa mellett. Pedig ha bemegy, most tényleg egy “csak jelenthetünk a százados elvtársnak” jellegű cikk pompázna itt, ehelyett maradt a szenvelgés még 10 percig.
Szerencsére a Kaposvár, akiktől a számomra ismeretlen igazolások lutriszerűsége és Tarmo Kink miatt én tartottam rendesen magamban, nagyon haloványka volt egész este, egy komolyabb helyzetüktől és az első félidei menetrend szerinti kemeneszabi-hajmeresztéstől eltekintve nem jelentettek igazi veszélyt a kapunkra. Gyakorlatilag ma este meg is lett végleg az egyik kieső, ha eddig ugyan nem volt ebben biztos a bohócliger közönség nagy része. A szempontunkból a lényeg a három pont volt ezen az estén, és ahogy a hétközi szösszenetemben kértem, a két meccs-négy pont alapcsomag legalább összejött, az idei hazai meccsduónkat pedig megint úgy tudtuk le, hogy el kell gondolkodjak, valóban érdemes-e ezeket ennyire várnom. (És megsúgom: nem, és mégis várom már a következő évi meccskettőst).
Százados úrnak pedig ezúton is gratulálunk, hihetetlen mód megy az idő. Emlékszem még HonvédTV-s korai időszakomra, az egyik első hazai pályaszéli álldogálásomra Viktorral és Lovival, amint nézzük a melegítő keretet, köztük egy félszegnek tűnő, feszengő, szeplős gyereket, akit Sisa mély vízbe dob majd aznap este, kb egy óra múlva pedig leesett állal bámuljuk a kegyetlen nagy gólt, amit ver az ifjonc, aztán éveken át hallgatjuk, amint ekézi őt a korzó, vagy legalábbis kötelező rossznak veszik őt a kezdőben, aki az edző hülyesége, vagy azért játszik, mert nincs más. És tényleg, Akassou, vagy Marshal rögtön kiszorították őt az ideérkezésükkor, aztán Hore is, és még mi is Adrit kultiváltuk vele szemben, de aztán ahogy teltek a hónapok, egyre többen (és először én a meccsre járó körünkből, erre büszke vagyok, hehe) ismertük fel, hogy a Hidipatrik nem is annyira a kötelező rossz, igazából annyira megszokta mindenki a savazását, hogy sokan nem akarták észrevenni, hogy mennyire nélkülözhetetlen része lett a középpályának, és bizony ebben a szezonban ő is végre meglépte azt a bizonyos küszöböt, és ma már akkor húzzuk a szánkat ha ő sérült, vagy eltiltott, mert azért Patrikunk szépen megtanulta egyenletesen hozni amit ő igazán tud, a virtuozitás nélküli biztos középpályás játékot és bizony még fejlődési pálya is van itt, mert ha gondosan figyeljük a játékát, látjuk az indításainak javulási tendenciáit is, azaz előrefele is van fantázia a gyerekben a biztos szűrésen felül. Szóval mindez remek, csak az ad keserű szájízt a dolognak, hogy első igazán értékelhető fél éve után máris jött a pletykák szerint a Vidi ajánlat, szóval nálunk egy játékos tényleg vagy megbízhatóan szar és akkor sokáig a miénk, vagy ha brillírozni kezd, vagy legalább egyenletesen biztos a teljesítménye, annak onnantól pár hónapja van itt max. És ez nem jó.
Egy szó mint száz, köszöntünk mi is a 100. alkalmából, Patya, és sok sikert Neked is meg magunknak is veled a középpályán, és bár a góllal ünneplés nem jött össze tegnap, ez így lett igazán hidis, egy nagyobb hiba nélkül lehozott, megnyert meccs, ahol a középpályán a zöld-fehérek nem ettek meg sok sót, és ebben neked is kulcsszereped volt. Hanta képi gegjével kívánunk még sok kispesti meccset és sikeres pályafutást.
Mezőkövesd, péntek, hát az se lesz egyszerű. Ellenfelünk mélyponton, most mindenki győzelmet vár tőlünk, utálom ezeket a meccseket, a szenvedés szinte garantált, és a bohóc hagyományai szerint még az is lehet, hogy belefutunk a rozsdás matyó késbe. Konklúzió: mindez nem érdekel, és már most nagyon várom a pénteket.
Kitört a kispesti tavaszi fociláz bennem. Menthetetlenül.
Fotó: Babar – 1909foto.hu, grafika: Hanta.