mégmielőtt

Vannak posztok, amelyek egyszerűen kikívánkoznak az emberből. Ez is egy olyan lesz.

Vannak posztok, amelyeket könnyű félreérteni, és hogy ezt elkerüljük, szeretném előre leszögezni, egyáltalán nem célom a Hemingway-éra általános érvényű pocskondiázása. Egyszerűen az van, hogy elfogadom, végre van egy felelős tulajdonos a klub háta mögött, ami alapvetően egy jó dolog, miközben itt vagyok én (mi), a szurkoló, akinek előfordulhat, hogy nem tetszenek bizonyos dolgok.

Ha valaki emlékszik még a kilencvenes évek elejének hurráhangulatára, amikor a Budapesti Honvédból kivált a futballszakosztály, és Kispest-Honvéd néven önálló életre kelt, akkor azt hittük, lehet hinni valamiben. Vége az átkosnak, egyik pillanatról a másikra lesz itt piac, meg nyugat-európai nívó. A klub, átérezve az idők szavát, céggé alakult, a térségben először, miközben épp egy erős kerettel rendelkezett, és az európai futball sem volt annyira röghözkötött mint manapság. Akkoriban egy Staua, vagy Crvena Zvezda még BEK-et tudott nyerni, és mi is méltó ellenfelei voltunk az olasz bajnok Sampdoriának.

A pénz azonban hamar elfogyott, valódi tulajdonos pedig csak nem akart jönni a szépreményű belga balga után. Elég volt néhány év rájönni, egy rendszerváltás még nem elég ahhoz, hogy itt egy kis Hollandia legyen futballban, nemhogy minden másban. Egyik pillanatról a másikra dőlt be minden, és kezdődött a totális nihil. Ment Béla, Hamar, Halmai, és még nagyon sokan.

Közben az állam néha elengedte a klubok felhalmozott tartozásait, néha büntetett. Volt, hogy futballbarát volt, volt, hogy piacbarát, ami mifelénk a futball ellensége. A költségvetési csecsre egyre többen szerettek volna rácuppanni, de az nem hagyta magát. Eltűnt a magyar futballból a valódi tulajdonos, és nem lépett a helyére semmi és senki.

Aztán a kétezres évek közepére kezdett megváltozni a dolog. Valódi és kvázitulajok jelentek meg kluboknál. Győr, Videoton, Debrecen, de akár MTK, Haladás, Pápa, majd később Pécs, és szerencsére nálunk is. Hemingway úr ott volt, látható volt, valakivel lehetett azonosítani a felelősséget. Tulajdonosunk lett.

Ez az érem jó oldala.

Azonban, hogy ne legyen minden ennyire szép és egyszerű, ott van a futballszektor egyik sajátossága, a szurkoló. Egy futballvállalkozás sosem lehet csak egy cég, úgy, ahogy a piac többi szereplője. Igen, neki is van gazdálkodása, költségvetése, céljai, miközben egy speciális terepen mozog. A futballvállalkozások klubokat üzemeltetnek (márkákat, életérzést), amikhez a szurkolók, támogatók érzelmileg kötődnek. Vessük össze: a Balaton szelet egy jó dolog, de ha megváltozik az íze, vagy csomagolása, eszembe sem jutna tüntetni a gyártó székhelye előtt, miközben ha a klubommal történne hasonló, azonnal billentyűzetet ragadnék, hőbörögnék, satöbbi. A lényeg, hogy necces dolog futballcéget venni és üzemeltetni, mert a kötelező feladatokon túl mindezen érzelmi mátrix felügyeletét is át kell venni vele egyidejűleg. És nem csak átvenni, át is érezni.

Ha pedig szurkolói, támogatói oldalról szemléljük az elmúlt éveket, akkor kötelességünk számon kérni a tulajdonost, ha van miért. Ez következik most.

A Hemingway-korszak hét főbűne

Ez lett a cím. Lehetne három, öt, nyolc, negyvenkettő, vagy bármennyi, de úgy érzem hét, egymással szoros összefüggésben lévő pontba bele tudunk majd férni. (Még egyszer tisztázzuk: nem Hemibát akarom csesztetni, nem elítélni akarom az elmúltnyólcévet, csak elmondani, én, a szurkoló mire nézek szúrós szemmel, ha a Honvédról van szó.)

1. A sportigazgatói poszt hiánya

Kezdjük mindjárt a számomra egyik legfurább jelenséggel: a hosszútávú koncepció hiányával. Az valahogy egyre inkább érezhetően kevés, hogy “van egy akadémiánk, szeretnénk az onnan érkezőkkel feltölteni a keretet”. Ez csak egy cél, ez még nem koncepció.

A koncepció valahol ott kezdődik, hogy megoszlanak a klubon belüli szerepek, és minden területnek megvan az önálló felelőse. A tulajdonos tulajdonos, aki felel a működtetésért, magyarán lapátolja bele a rendszerbe a pénzt egészen addig, amíg önfenntartó nem lesz (ha ez célja, és nálunk ez kimondott cél, amivel ráadásul egyet is tudok érteni, mert a pénzügyi fenntarthatóság az egyik szükséges, de nem elégséges feltétele egy klubmodell életképességének), és slussz. A tulajdonos tetszeleghet tulajdonosi minőségében, a tulajdonos majd lehet boldog, ha véletlenül nyereséges lesz a működtetés, de ezen túl legfeljebb prezidenciális szerepet lásson el a klub életében, ellenjegyezzen bizonyos dokumentumokat, elfogadjon bizonyos személyi kinevezéseket.

Az edző legyen edző. Az akadémia igazgatója legyen az akadémia igazgatója. A nemzetközi igazgató legyen … ezt most hagyjuk, vagy finomítsuk úgy, hogy legyen a játékospolitikáért felelős személy. Aztán legyen egy ügyvezető, aki viszi a napi működést, és ami a legfontosabb, legyen egy hiteles, és perspektívákat látó sportigazgató, akit egyrészről elfogad a tulajdonos, és akinek alá van rendelve az akadémia és a kirakatcsapat is.

A sportigazgató, természetesen a tulajdonosi érdekeket figyelembe véve dolgozzon ki hosszútávú koncepciót arra, hogy honnan hová szeretné eljuttatni a Honvédot, és ezért legyen egyszemélyben felelős. A mindenkori edző tőle kérjen játékosokat, akiket beszerezhet akár az akadémiáról, akár a játékospolitikáért felelős személy ajánlataiból, de legyen benne valami koncepció, és ne csak kapkodás. A sportigazgató pénzt, keretet a tulajdonostól sírjon ki magának, és ha nincs, akkor a feltételekhez igazítsa mind a képzést, mind a nagycsapat keretét és céljait.

A sportigazgatóban feltétel nélkül bízzon meg a tulajdonos egészen addig, amíg él a munkaszerződése. A tulajdonos szoruljon vissza a tulajdonosi szerepbe, és nevezzen ki felelősöket a megfelelő helyekre. Fontos, hogy Kispesten is minden pozíció a megfelelő szinten, a megfelelő felelősök irányítása alatt fusson. Egyértelmű szerepek kellenek, átlátható, és moduláris módon, hogy ne fordulhasson elő semmiféle személyi függőség, mindenki csereszabatos legyen.

Jelenleg Kispesten talán ez a legégetőbb probléma, és az elmúltnyolcév tapasztalatai is ezt mutatják. Nincs semmiféle koncepció, csak egy cél (akadémia).

Ha a pénzügyi fenntarthatóság megvalósult, vagy megvalósulni látszik az oly’ sokszor hangoztatott futballbarát kormányzat működése mellett, akkor lassan át kéne gondolni, hogy érdemes-e mindent, de tényleg mindent ennek alávetni.

2. Egyszerre pazarlás (játékosbőség) és hiány

Két éve nincs balhátvéd a csapatban, miközben előtte volt három (Hajdú, Novák, Vidovic, Sadjo – egymást váltva). Évek óta nincs középcsatár, miközben a játékrendszerünk (Rossi alatt) megkívánná a szerepeltetését (Bonazzoli, Testardi bukás volt, Perea inkorrekt). Van viszont (van?) Talent-program, aminek keretében Sunnyboy, Odia, Lazarus és még ki tudja kicsoda lébecolt itt hosszú-hosszú időn át.

Azt én nem tudom (mert nem tudhatom), hogy ők a klubtól fizetést kaptak-e azért, amit itt csináltak, azt viszont tudom, hogy az átlagos szurkolónak ez bizony szúrja a szemét.

Egyrészt, mert itt van a hangoztatott akadémia, ahonnan ugyanúgy előjöhet egy-két talent, másrészt, ha valaki fiatalon valóban nagy reménység, akkor azt valóban érdemes idehozni. Koncepció viszont ebben sincs. Vajon mit érezhet egy négy évet lehúzó akadémista, ha utolsó évesként azzal szembesül, hogy mire valamelyik felnőttcsapat öltözőjébe beléphetne, hirtelen ott terem másik néhány srác, akik lehet, hogy jók, viszont az utolsó pillanatban érkeztek?

Másrészt mit érezhet az a szurkoló, aki látja, van egy alapcsapat, vannak tehetséges fiatalok, és még van nem kevés olyan játékos is, akik nemhogy a Ligakupában, de az NB III-as csapatban is csak elvétve kapnak lehetőséget? Nyilván felkapja a vizet.

A játékosigazolások és a játékosnevelés/felépítés terén valami nagyon nincs rendben. Alig telik el úgy átigazolási szezon, hogy ne köszönnénk meg sokak munkáját, holott azt sem tudjuk kikről van szó, mert egy percet sem láttuk őket teljesíteni. Érthetetlen.

Ezért merem azt állítani, hogy Kispesten tartósan egyszerre lép fel a hihetetlen játékosbőség, és vele egyidőben a játékoshiány.

3. A lehetséges alternatív hatalmi gócpontok módszeres kiirtása

Kemény, de fontos terület. Jelenleg úgy tűnik, a Honvédnál totális kézivezérlés figyelhető meg, amibe nem fér bele egy erős szurkolói önszerveződés, de nem fér bele akár egy korábbi klublegenda feladattal való megbízása sem.

Természetesen értem én az okokat, és valahol nem is furcsállom. Ha például valaki szerepet kapna mondjuk a nyolcvanas évek csapatából, akár edzőként, akár sportigazgatóként, akkor vele a szurkolók tudnának azonosulni, vagyis létrejönne egy nem kívánt másik hatalmi gócpont a klubon belül, amit nyilván nem szeretne a tulajdonos.

Elfogadom, a tulajdonos adja a pénzt a működéshez, tehát nem érdeke. Azt viszont nehezen értem meg, hogy ha nincs meg a bizalom a saját alkalmazottak irányába, akkor mitől működhet jól egy futballvállalkozás?

Van egy alap Parkinson-törvény:

Az okos főnök magánál okosabb beosztottakat választ, a buta főnök magánál butábbakat. Így fordulhat elő, hogy az okos főnök a cég legbutább, míg a buta főnök a cég legokosabb embere.

Hemibá egy sikeres vállalkozó mind Amerikában, mind Magyarországon, tehát nem buta, sőt! Ezért teljesen érthetetlen számomra, hogy a szívügyeként kezelt Honvédot egyrészt tudja cégként kezelni (pénzügyi fenntarthatóság), másrészt viszont nem (érzelmi döntések).

Hiszem, hogy nem kell félni a rettegett alternatív hatalmi gócpontoktól, hanem kezelni kell őket, meg kell bízni az emberekben, kiváltképp akkor, ha azok történetesen az alkalmazottaim, egzisztenciájukban tőlem függenek. A bizalom hiányzik nagyon Kispestről.

4. A szurkolókkal való ambivalens viszony

Alaplemma: nem igazolunk olyan játékost, aki korábban összetűzésbe keveredett egy szurkolónkkal. Emlékszünk, megtörtént.

Másik alaplemma: a szurkoló nem csak felelős lehet, hanem partner is.

Látjuk, a kispesti szurkoló a világ végére képes elmenni a klubjáért, mert egy ilyen állatfaj. Azt is látjuk, hogy a kispesti szurkolóval lehet beszélni, mert célja nagyjából ugyanaz, mint a tulajdonosnak, egy jobb, egy jó Kispest.

A szurkoló nem csak egy kisgyerek, akit állandóan fegyelmezni kell. A szurkolóval lehet beszélni is. Elismerem, ha századik megkeresésre és kérésre sem úgy reagál, ahogy azt elvárnánk, akkor két lehetőség maradt: vagy az elvárásaink annyira vadak, hogy teljesíthetetlenek, vagy meg kell próbálni százegyedszerre is.

Tapasztalat: a szurkoló akkor is ott lesz, ha már más a tulajdonos, mert a szurkoló szerződése egy életre szól.

Nem hiszem el, hogy ne létezzen egy Kispesti Minimum, amit minden fél el tud fogadni, és be tud tartani. Igen, legyünk mintaklub, ez nekem is elvárásom, de ne legyünk esztelenül a semmibe, a vállalhatatlan és elérhetetlen célok felé fejvesztve rohanó klub. Igen, tegyünk meg mindent a lelátói rasszizmus, erőszak és egyéb elítélendő dolgok megjelenése ellen, de közben fogadjuk el, nem tehetünk többet, mint fenntartani a látszatot, mert az egyes egyének lelkébe nem foguk soha eljutni, azt nem fogjuk tudni sohasem megváltoztatni. Ami nem történt meg az iskolai, kortárscsoportbeli, vagy otthoni szocializáció során, azt nem fogja tudni pótolni egyetlen klub próbálkozása sem.

Legyen egy közösen elfogadott házirend, egy belső szabályzat, aminek minden pontja mindenki számára elfogadható. Annak nincs értelme, hogy kiszámíthatatlanul hol jegyáremelés, hol kitiltás, hol szektorbezárás a büntetés, miközben teljesen érthető, hogy a kárt okozókon kell behajtani a kár ellenértékét. Az iskolában sem a szigorú tanárokkal volt a baja senkinek sem, ha az kiszámítható és következetes volt, hanem az erősnek tűnő, de igazából gyenge, a szabályokat randommód alkalmazókkal.

Meg kell tanulni elfogadni, hogy egy klub tulajdonlása a pénzügyi elvárásokon túl, sőt, annál előrébb, a szurkolók miatt van. Főleg a szurkolók miatt, akik egyáltalán értelmezhetővé teszik magának a klubnak a létét.

5. A klubtörténet, a kispesti és honvédos hagyományok ápolása

Illetve mindezek hiánya. Kezdjük ott, hogy hagyjuk ki ebből a fejezetből az Öcsi bácsival kapcsolatos dolgokat, mert az valóban egy szerencsétlen helyzet eredménye, valamint egy gátlástalan társaság bűne leginkább, elismerve a saját felelősségünket is a dolgokban.

Azonban azzal nehéz mit kezdeni, hogy nyolc év alatt sem sikerült eldönteni, hogy ennek a klubnak mi a viszonya Kispesttel, a történelmi székhelyével, valamint a Honvéddal, a történelmünk másik jelentős részével.

Nem egyszerű feladat. A Kispest egy lokálpatrióta kiscsapat volt Budapest mellett, a Honvéd viszont egy világszinten is mérhető mammutegyesület. Két teljesen más történelem. Egyrészt a környék csapata, másrészt a kimagasló nemzetközi eredményeket felvonultató egyesület egy szakosztálya. Baromira fogós kérdés, de mindenképp kezdeni kell vele valamit, mert múlt nélkül nem létezhet jelen, és legfőképp nem létezhet jövő.

A mai Bp. Honvédnak egyszerűen nincs semmi narratívája a saját múltjáról, és ez tarthatatlan. Megjegyzem az egész nem csak a Hemingway-korszak bűne, hanem a Budapesti Honvédról való leválás óta gyűrűző probléma.

Nem egyszer futni bele olyan nyilatkozatba, megszólalásba, hogy valaki azért nem jár ki, azért nem azonosul a mai klubbal, mert ő bizony honvédos, és nem Kispest-drukker. Hogy is van ez? Szembe kell nézni, fel kell dolgozni a saját múltunkat, és azt tálalni kell valahogy a közeg felé. Ha nem definiáljuk önmagunkat, akkor hogyan várhatjuk el, hogy újabb és újabb szurkolók ragadjanak meg a Bozsikban?

Az pedig, hogy miként bánunk, vagy nem bánunk a korábbi nagyságainkkal az egy megint másik probléma, amelynek egy részét korábban kifejtettem a 3. pontban.

6. A klubkommunikáció

Ismét egy összetett kérdés. Annyi azonban már előre kijelenthető, hogy kevés, valamint minőségileg rossz a jelenlegi helyzet.

2014-ben egy élvonalbeli klub nem engedhet meg magának bizonyos dolgokat. Kezdve azzal, hogy nem, vagy nem teljeskörűen tájékoztatja a saját szurkolóit. Igazoltunk egy játékost? Nem jelentjük be, mert – kapaszkodjatok meg!!! – az ellenfél edzője értesülne róla, és akkor taktikai hátrányba kerülünk. Valóban? És akkor az MLSZ igazolási rendszere mire való? Vagy az egyes klubok játékosainak átláthatatlan közösségi hálózata? Nyugodtak lehetünk afelől, hogy mindenki mindenről időben értesül, kivéve az érdeklődő szurkolót. A sérülések bejelentésére ugyanez igaz.

Hihetetlen, hogy mennyire nem fogja fel a klub az internetet. Nagyon szép, hogy nagyon szép a honlap, de az önmagában kevés. Oda bizony tartalom kell, ráadásul olyan tartalom, ami egyrészt informatív, másrészt érdekli a szurkolót. (A botrányoshoz közeli szerkesztésre és nyelvi hibákra most nem térnék ki.)

Aztán ott van az egymásnak ellentmondó megnyilatkozások rendszere. Mást mond a tulajdonos egy tévéműsorban, mint amit olvasunk a klub hivatalos oldalán. Mást mond az edző, mint amit a tulajdonos (emlékeztek Morales lemondására?). Mást egy történés értelmezése az egyik nap, és más a másik nap. Ilyen nem fordulhat elő, tessék egyeztetni előre. Olyan se legyen, hogy még nincs bejelentve az új stadion, de már kint van, és napokig kint is marad egy tervrajz, amiről azonnal látni, semmi köze a valósághoz. Miért?

Összefoglalom: 2014-ben, egy átmediatizált, internetalapú társadalomban az információ közkincs, már csak azért is, mert elzárni egyszerűen képtelenség. Ami egyszer kiszivárog, az terjedni kezd megállíthatatlanul. Ha a klub szorosan a kezébe venné, és önmaga szabályozná az információáramlást, akkor saját javára is fordíthatná, így viszont csak további problémákat gyárt a maga számára, és pont ott, ahol nem kéne: az érdeklődő közvélemény (szurkolók) előtt. Az egyes terjedő és minden valóságalapot nélkülöző “benfentes” pletykákról most ne is beszéljünk, mekkora kárt tudnak okozni.

(Ja, és a “további pályafutásához sok sikert kívánunk” és hasonló semmitmondó cikkekre sem térnénk most ki. Egyszerűen értelmezhetetlenek.)

(Ja2: a Honvéd reputációja jelenleg a magyar sajtó széles vertikumában a béka segge alatt van. Elismerem, a magyar sajtó, úgy általánosságban nem képvisel egy kimagasló kvalitást, sőt, de azért erre illendő lenne figyelni.)

7. Egyébségek

Az első Supka-korszakban valahogy nem nyertük meg a bajnokságot, aminek máig nincs felelőse. Ellenben egy olyan nem szándékolt következménye lett, hogy a kispesti szurkolókat az ismerőseik egyszerűen lebundáscsapatozzák. Jó lenne tudni az igazságot.

Lesz új stadion. Csodálatos. Tudjuk, nem divat megkérdezni ilyen dolgokról azokat, akik valóban használni fogják, de azért meg lehetne próbálni. Az egy szurkolónak kevés, ha a jól belakott, szinte történelminek számító második otthonára azt mondják: dózer, majd kapsz egy másikat. De milyet? Talán annál úriemberibb dolog nem is lehetne, mintsem összehívni az érdekelteket, elmondani, hogy ennyi és ennyi lesz rá, amit a kormányzat majd beletesz, ezért ezt és ezt várnák el, ámbár van némi mozgástér, gyertek, dumáljuk át, végülis ti fogjátok majd benépesíteni.

A jószándékot nem elhajtani kell, hanem legalább mérlegelni. Egyrészt a klub is hallgathatna a neki jót akarókra, még ha azok sokszor butaságot is mondanak, másrészt a szurkoló is hallgathatna a klubra, még ha sokszor nem is ért vele egyet, mert eltérőek a szándékaik, céljaik.

Ezerszer leírtam már, hogy a Honvéd FC Kft. dolgaihoz semmi közünk, de a Bp. Honvéd, mint sportklub csak úgy működtettethető sikeresen, ha tulajdonos, alkalmazott, játékos és szurkoló egyfelé húz.

Zárás

Én szeretem a Kispestet, mert honvédos vagyok. Állítom, a Honvéd én vagyok, de a Kispest is én vagyok. És én sokan vagyok, akik szintén Kispestek, Honvédok. Nekünk ez az egész így együtt fontos.

Én hiszem azt, hogy Hemibának ugyanúgy fontos a Honvéd, a Kispest, mint nekem, neked, nekünk, és hiszem azt, hogy van annyira szerelmes az egészbe, hogy képes legyen átgondolni, mit és hogyan csinált, csináltunk az elmúlt években, miben kellene változtatni, hol kéne gyökeresen új irányt venni, és mi az, amit érdemes megtartani.

Ez a poszt ennyit akart csak mondani. Nem lett rövid, talán kicsit csapongó is néhol, de egyértelműen az aggódás szól belőle.