Nem kell több spagetti…

…mert kicsit megfeküdte a hasamat. Sőt, annyira nem is kicsit. És a spagetti ez esetben = az elmúlt jópár hónap. És az a rossz ezekkel az egyre gyakoribbá váló „jópárhónap„-okkal, hogy egyre többször és egyre hosszabban jönnek.

Az is megér egy misét, hogy a keresztbe-bereklámozás az valhogy nem jön össze nekünk itt a blogon. Volt már olyan hétvége, amikor én harangoztam be, hogy „Hanta meg mindjárt nyomat nektek sok-sok statisztikát„, aztán szegény kollega arra a hétre úgy eltűnt a civil munkakötelezettségeinek útvesztőjében, hogy abból stat-posztból azóta se lett semmi (igaz, lett azóta a tollából más stat-poszt, egy tonnányi, ezt beismerhetjük). Most meg ő közölte be, hogy RW tolja majd a beszámolót, de RW nem tolt semmit Debrecenről.

Max a saját Honvéd-kínját maga előtt.

Igazából vasárnap reggel felkeltem, ahogy mindig, reggeli, majd le a gép elé, mert ilyenkor szoktam posztot írni, már ha szombaton játszunk, aztán jöhet a további vasárnapi pihenés. Hát most csak az utóbbi jött, az ihlet sehogyse. Próbáltam visszaidézni magamban a debreceni meccsemlék-foszlányokat, mondatok után vadászni a kavargó gondolataim között, hát, nem nagyon ment. De nem az a fajta a tehetetlenség volt rajtam, amit nem szeretek, a görcsös írniakarásé, ami a „muszáj írni valamiit” pillanatokban jön, nem, ez most egy „hagyjatok békén, nincs mit mondanom” jellegű fásult, kilátástalan, szürke felhő volt, ami rámereszkedett. Hiába, ha nincs Kispest-kedv, nincs ihlet. Az én Kispest-kedvem pedig módszeresen és csúnyán elvették.

Akkor cambridgeunitedezzünk egyet, hátha megint segít a boldogbékeidőkfocija, mint a két héttel ezelőtti megfáradásomkor, hát kimentem újfent Erzsébetre, és szép volt, jó volt, a napfény megint jött, az ősz megint kispolgári szonetteket költött a szemem előtt, de az írásinger ugyanúgy nem jött, mint a gól a szegény ESMTK-nak a második félidőben, ki is kaptak a pótkedvencek. Megjegyzem, az Atleti is szombaton. Még egy szar hétvége…

Hétfőn meg visszasüppedve a meló nyakig érő sárgödrébe, csak annyi energiám maradt, hogy 4 óránként felpillantsak a blogra, ahol Hanta mester közben szinte óránként dobott valami új posztot, merthogy ha RW szezononként egyszer megfárad, válságba kerül, tuti, hogy akkor aznap történik valami villámcsapásszerű változás a klubnál, és én meg futhatok a pénzem a híreim után. Futhatnék, de most azt se tudok.

Estére azért már rendeződött a kusza momentumok körforgása a csapatnál és a gondolatoké is a fejemben, és bár irásingerem még mindig nem volt (nem is nagyon volt rá szükség szerencsére, mert blog-ikrem úgy tolta magából a rövid-és-velőseket, mint Csehi Tibi a csúcskorszakában a szabadrúgás- vagy csak sima bombagólokat egy-egy szezon során: megbízhatóan és pontosan), a Viercho ügy ellenben még egyszer rámtelepedett.

Nem írom le még egyszer egyéni szomorúságom okát, már olvasta itt mindenki kismilliószor, a lényeg úgyis csak az: egy egykori csodált kedvenc bukott akkorát az orrom előtt előbb szakmailag, majd meccsvégi hosszdeficites és fura nyilatkozatait megkoronázó, a szánalmas sületlenségeket szakmányban toló mosakodó búcsúinterjújával a szokásos tuttomercatós meg gianlucadimarziós forrásokból (ki a tököm ez a gianluca, villan át az ember fején, de aztán eszedbe jut Cordella kedves ábrázata és inkább nem akarod tudni) már emberileg is, és ez nem egy délceg érzés, na. Úgyhgy hétfő este odasétáltam a hálószobában a sarokpolc alsó traktusához, ahol a régi gombcsapataim tartom a szekrény alatt bedobozolva, javíthatatlan romantikusként, aki nem dobja ki az egykori gárdáit, mert majd ha lesz gyerek, hát odaadom neki, mint Apu tesómnak + nekem a régi ’60-as évekbeli csapatait, amikből gyalázatos módon mai (mármint 1990-es évek közepi) Milant, Atletit, Juvét és Benficát gyártottunk öcsémmel, szóval szeretném ha az én Juvém, Atletim, Bayernem is majd a leendő gyermek kezében éledne újjá (a Kispestem az nem, nehogy szétfeszegesse a nagy műgonddal összerakott védőimet, egy jó Plokeszt vagy épp Tégert…vááááááááá), mintha erre (márhogy a gyerek majd gombozna) bármi esély is lenne, elnézve a mai generációt, ami legfeljebb FIFA XY-t tol meg focimenedzseres szoftvereken üdvözül, és én mégis elrakom a csapataim…. mindegy, szóval kivettem a Juvém a kopott, Kappa-matricával díszített (akkor az volt a mezszponzor, bizony) dobozából, és kikerestem a középső védőt, egy középsárga Kindertojás-kapszulát, gondosan megtömve áltisis gyakorlógyurmával, és bár erre a „mezre” már Zambrotta van írva, én tudom, hogy ő volt 1995-96-ban Pietro Vierchowod, maga a Vérhód (akkor még: Cár) fotója pedig, ami akkoriban a kinderen díszelgett, ma már a Juve csapatbusz (=doboz) falán csillog fölragasztva, mint minden eligazoló kedvencé, akinek a meze (=bábuja) kellett az új kerettagnak. Szóval néztem a Pietro fotót, meg az egykori „mezét”, és még szomorúbb lettem. Egy újabb szilánkja tört el ezzel a fiatalságnak, lehet, hogy patetikusan hangzik, de így érzem. (A pillanat tiszteletére be is vándorolt a hi-fibe némi Anathema és Pink Floyd is. Szomorkodni tudni kell.)

Még 2 napig nem tudtam írni semmit…

Aztán valahogy kezdett jönni vissza a kedv. Mire nem képes egy edzőváltás… (pedig ezzel nem sok minden fog változni, tudjuk jól). De hát a válogatottnál is Dárdai kinevezése legalább arra rávisz, hogy végre 2009 óta először némi izgalommal várjam a következő selejtezőnket, nálunk pedig… nos, itt még nem tudjuk, ki lesz a Vérhód-utód, de fáj leírni, mégis nagyon igaz: ennél a színtelen-szagtalan bábunál csak jobb lehet. Nem is értem, hogy adhatta egy ilyen kaliberű arc a nevét mindehhez, mint Pietro Vierchowod. Illetve értem, csak szomorú a válasz. Futballistának volt ő nagy kaliber, nem arcnak.

És valahogy kezd túl sok lenni ebből a típusból. Aki nagyon nem nagy arc… Rossi papa meg ebben a hangulatban, hát, fejbegrátisz hozzászólásában a közösségi oldalon besír, hogy „igen, finoman jelzem, hogy az olaszokat is bántják…” Minden tiszteletem a bronzért és itteni munkássága 2/3-áért a kopasz taljánnak, de ez már áprilisban ká unszimpatikus volt, hogy ha kritikai hang jön, bedobom a kirekesztő magyar szurkertársadalom kártyát… akkor is leírtam, most is megismétlem: nem az olaszokkal van itt baj, Marco – Lanzát, Leo-t, Téged (!!) ki szidott?

Senki!

Kit szidunk?

Gyrosfaló buta buflák Testardit, a kóros önértékelési zavarban szenvedő dologtalan here Máncsót, a használhatatlannak bizonyuló BónaZolit és a többi avíttos „ászát” (Diarra, Diakité, Bottone, stb., stb., Hanta már összeszedte) idehozó és a csapatba becsempésző wannabe CEO Cordellát. Meg most egy olyan „edzőt” akinek a minimumprogram (t.i. csak a pályafutása alatt felszedett profizmust, taktikai hadrendeket, mentalitást átültetni a keretre és fél éven át hülyét csinálni a bohócliger magyaredzős csapatokból, a la Rossi, Dolcetti, Morales) is túl nagy feladatot jelentett, mert ehhez is kevés volt.

Igen őket. És őket JOGGAL.

Szóval valahogy kezd túl sok lenni a spagettiből. Cordella főzött egy-egy értelmes fogást 3 év alatt, de az étterme lassan másfél éve moslékot ad, nekünk meg mosolyogva kéne lefetyelni a pimpós sajtból összedobott mascarponét? Nem, kösz. Nem kell több olasz kaja, nem akarok 3 évenkénti egy bundásLanzára várni, a holtidőt Jobokkal kitölteni, a keret kulcsfigurájának aposztrofált (Pietro, normális vagy? :( ) Daudot a pesti éjszakában lőtt képek során át viszontlátni – nem.

Nem kell több spagetti.

Csak remélni tudom, hogy Hemingway úr is így gondolja ( jóslásba nem bocsátkozom e tárgykörben, a jelek össze-vissza mutatnak mindent, én már tényleg nem tudom, merre hány a méter).

És ha igen, akkor talán az étvágy is visszajön – persze nem lesz könnyű visszahozni. És akkor nem kell 4 napig szülnöm egy posztot, mert ha van minimálisan értelmes cél, meccsenként 2-3 értelmezhető, szép akció, mozdulat, egy azonosulásra alkalmas keret, látható gerinccel, saját nevelésekkel és értelmes légiósokkal, akkor minden könnyeben megy… a poszt is a blogra, a lábak is a Bozsikba, a remény is a fejekbe.

Vajon visszajön még ez a hangulat valaha?