De így, hogy kinn voltam és végig is néztem az elhúzott mézesmadzagot a saját orrunk előtt, a minden idők egyik leggyengébb MK nyolcasába kerülésre, és tizikkel kizúgni, mindezt az év első ótvarhideg meccsén, csontig átfagyva, hát így már inkább sírok. Illetve sír az egyik szemem. A másik meg mosolyog, vagy még inkább: reménykedik egy picit. Mindjárt elmondom, miért.
No, a lényeg: az történt, hogy a csapat nem indult ám rosszul a Csábi-érában, ezért a ha-nem-is-nevető-de-legalább-reménykedő szem. Olvastátok a beharangot, hát nem egy sima hazai győzelem/továbbjutás reményében indultam ki a Bozsikba, szó mi szó; a kijáratnál pedig két korzóbajtársba futva bizony ők sem fiesztára számítottak ezen a szerdai estén. Egyikük sima 0:3-mat tippelt, másikuk, az optimistább kollega 1:0-át, ide, egy szar tizivel, borzalmas meccsen. Mondom, ő az optimista. Amikor befele gyalogolva elővettem a kispestfaktoros hülyeségem, és bedobtam a szürreality-forgatókönyvet, hogy de jó lenne megcsapni egy ötössel a Fradit most, hogy senki se számít rá, a srácok konkrétan röhögőgörcsöt kaptak, de igazából én is. Vagy sírót? Ehhhh. Na így kezdtük, ilyen hangulatban, ilyen elvárásokkal ezt az estét.
Ehhez képest az első 30 perc arról szólt, hogy van a pályán egy szürke, ötlet- és szándék, elképzelés nélküli zsoldosalakulat, vele szemben pedig egy szemmel láthatóan nem a top-on lévő, de küzdő, szenvelegve előre menő társulat. És mi a második voltunk, és ennek már örülni lehetett. A néha-néha bekövetkező, 3-4 zsinórban jó passznak még inkább, a 10 percenként megfigyelhető szép (!) támadásainknak (támadás-kezdeményeinknek) pedig teljesen… Az ember csak nézett. És nem azért mert ez egy hűdenagy csodateljesítmény lett volna, amivel cél a bajnoki cím; korántsem! De az elmúlt 2 hónap szürke monotóniája, a portillás hátrapasszolási tobzódások helyett most néha lehetett tapsolni. Nagyon picivel is meg lehet venni engem, tudom, de nézzétek el, ki vagyok éhezve a sikermorzsákra is. Itt meg legalább egy két morzsatöredék ott volt az abroszon.
A hátul jól záró Boti, a most is sokat melózó King, az elöl a mezőnyből is kimagasló Prosser, a tegnap középen alig hibázó, fáradhatatlan Nagy Geri (aki sajna a végére, már jobbhátvédbe rendelve elfáradt mégis), az ezúttal halványabb Ignja helyett most kétszer annyit dolgozó Alcsi… És még JobOut is, a kameruni kisnyugdíjas ugyanis – noha nem lett belőle Genito – becsülettel tette a dolgát, és az, hogy az egy darab korzós állandó „rajongóját” leszámítva most nem kapott konstans szidást, jól érzékelteti a vállalható teljesítményt. (Ráadásul a „JobFan” szurker figyelmét ezúttal el is vitte egy másik kedvence, a Fradi ikonja, akit végig osztott szipusGeraHalleluja örökbecsűjével. Priceless.)
A félidő végére aztán felpörögni látszott a Fradi is, igaz, ez eleinte csak a védelmük agresszivitás-fokozatának növekedésében testesült meg, tölgyfalombbal díszített ezüst Dragóner-nagykeresztek és sárga lapok hullottak a defenzív seregtestre (sajnos nem elég). Aztán jöttek lövések is, ám a célzás nem volt az igazi, Szabi meg szokás szerint jól vert szemmel. (Mi azért kihordtunk lábon 1-2 infarktust.)
A második félidő ugyanezt a felállást hozta: fantáziátlan Fradi, meddő Honvédos mezőnyfölény, néha egy-egy szép támadásszerűséggel, Fradi sárgák (véletlen sem azoknak, akiknek már volt egy, Solymosi kartárs kínosan ügyelt arra, hogy ne ő döntse el a meccset). És az eredmény is maradt ugyanez. A végére aztán az utolsó tartalékokat is megmozgatta a kispesti csapat, de sajnos tegnap Dibusz azt tette, amit Kispesten nagyon nem szeretünk, és amely téren olyan elődjei voltak, mint Zsiborás, Pagliuca… vagy épp önmaga 2011 őszén – azaz kivédte a szemünket. De míg 2011 őszén a végén volt egy Sanyika, most ez a plusz hiányzott, nem is kapitulált a szőke kapus (akivel a Fradisták, már sokadszorra bizonyosodik be, megfogták, ha nem is az Isten, de a kapusok védőszentjének a lábát, ha élhetek ezzel a képzavarral). Három védés egy perc alatt, három óriásbravúr, és még elszórva egy-kettő. Tényleg ő juttatta tovább a Fradit.
A hosszabbításnak a szörnyű hideg mellett azért sem örültünk, mert a Dibusz-show miatt a lélektani előny már a Fradinál volt, ráadásul ex-Juvés ex-edző védőikonom áldásos tevékenységének köszönhetően az erőnlétünk tudjuk, milyen, így Hanta nem véletlen csóválta a fejét a „nem fogjuk bírni” jóslatokat mantrázva. Aztán bírtuk, csak épp előre nem maradt már erő, Nagy Geri tüdeje jobbhátvédként már a füleiből lógott ki, Proszi kb. védekezőközép-mélységig húzódott hátra és passzolni már úgy passzolt, mint én három hete a csüti focin, mikor ellőttem a gyengébb térdem a Nagyvárad térig (a Gyáli úton focizunk) és emiatt végigsántikáltam a 90 percet… Egy szó, mint száz, az addig meccsembere Proszika is kikészült, és Gyula úr is gepárdfutamok helyett már csak a böllérkéssel a nyakában korlátosan vigéckedő mangalica futását hozta le ezekben a percekben. Tényleg megváltás volt a hármas sípszó.
Aztán a tizik előtt már lélekben a csákvári, vagy pécsi, vagy újpesti, vagy szolnoki MK-túrát terveztük, de Dibusz másként gondolta, tovább szárnyalt, nálunk meg az egy szem sokat szidott Portilla mellett mindenki hibázott, Patya bűn szarul, Bobál bűn enerváltan, Kapacina pedig bűn óriási kapufát rúgott. Főleg az első kettő fájt. És főleg az est képe miatt – igaza volt a sajtón Csábi Józsinak, nem érdemeltünk vereséget. Sőt, hogy fokozzam a keserűséget, Doll is azzal kezdte: a kupa érdekes műfaj, nem mindig a jobb csapat megy tovább. Danke sehr, Herr Trainer.
Persze a foci nem az érdemekről szól mindig, de talán ha meccsek során át ugyanennyit teszünk a sikerért, előbb utóbb jönni is fog az. Ezt se csak én mondom, Csábi Jocó is ezt mondja, de ő is és mi is tudjuk, hogy ezért tényleg borzalmasan sokat kell majd dolgozni, valahogy beleszuggerálva a srácokba, hogy ne keseredjenek el, ha nem jön az első 1-2-3-4-5 meccsen az eredmény, végig ezzel az intenzitással melózzanak, nem apátiába esni, elkedvetlenedni vagy neadjIsten, beleszarni a dolgokba, mert akkor tényleg eláshatjuk magunkat. De ha így folytatjuk, de kitartóan és hosszú távon, akkor lehet valami még ebből.
Józsi türelmet is kért, részünkről szerintem ez meglesz, ismerve a szűkebb korzókörnyezetemet, meg ismerve az olvasótáborunk véleményét. Remélem, a Kispest-tábor többi része is így gondolkodik.
Részünkről: türelem, a csapat részéről rengeteg és kemény munka, Csábi mester (azért örülök, hogy végre nem mister) részéről pedig hit és kitartás, hogy fél év, egy év múlva is ilyen kedvvel beszélhessen a melójáról, mint tette azt tegnap este, amikor erősen megnyomta bennem a hangsúlyt: jó ember kezébe került a csapat. Most már tényleg csak annyit kérek, hogy végre egy jó ember is lehessen sikeres nálunk.
Fotó: Lovi (1909foto.hu).
Technikai: Csábi interjút küldöm délután, de most még megpróbálom kiélvezni az utolsó szabinapomat az ősszel.