A mai epizódunkban 2005 igazából-semmi-különös tavaszára tekintünk vissza. Az ősszel már pedzegett csappanó lelkesedés sajnos itt sem kapott sokkal jobban lángra, amiért persze Pini is megtett minden tőle telhetőt. Értem ezalatt a belbecset (a keret szisztematikus legatyásítását), és a külcsínt (stadion, gyepszőnyeg, mezek) egyaránt, az állandóan belengetett pénztelenségi hírekről nem is szólva. A Blikk pl. ekkoriban élcelődött azon, hogy a Téglaégető úti utánpótlás-telepünkön egeret talált az öltözőben az egyik ifjonc. Mindegy, azért vágjunk bele, néhány sztori (mozambiki légió, könnygázban gazdag MK-negyeddöntő, bemákolt Budó a nyíregyi tribünön) ekkoriban is akadt.
A téli szünet a stabil fásultság ellenére némi izgalommal kezdődött, oldva az akkori szoft-posványhanguatot. Bogesz év végi nyilatkozatában az NS-ben már pedzegette, hogy nem tetszik neki az, amit Pinivel való legutolsó megbeszélésén hallott, ő minőségi erősítéseket kért a keretbe, ehelyett a talján klubtulaj vadabb ötletekkel állt elő, s ha ez így marad, akkor ő (Bognár) abból nem kér. Persze hogy úgy maradt minden, Bognár meg ment, és… ennek nem is örültünk annyira a lelátón. Tény, mind a korzó, mind a tribün, mind a Kanyar népe kétkedve fogadta az „érdekes” előéletű ex-MTK-s kinevezését a nyárutón, ám a mostanság a III. félidő esztrádműsorában a pofonfát rázó szakértő akkor csak lehozott egy itthon vállalható őszt – most az idegenbeli sorozatos porig gyaláztatásainkat fedje jótékony homály. A lényeg azonban az volt, hogy valamiféle koncepció-szerűség látszódott a csapaton, ami mégis Bognár keze munkáját dicséri, a csapat próbált játszani (Bogesz is irányító volt anno, a vér pedig nem válik vízzé). Nem volt véletlen az edző Szili leigazolásához való ragaszkodása, Geni masszív kezdőemberré tétele… Ők egyaránt játszották a focit nálunk. Ez persze, hogy tetszett nekünk, drukkereknek. És már az Északi Kanyarból is valamelyest halkultak a „félkarú rabló”-t, „rulettgyuri”-t emlegető bekiabálások. Kezdtük megszokni a kaszinóst – Pini így menetrendszerűen menesztette is (nyilván nincs ok-okozati összefüggés a két dolog között, nem ezt akarom sugallni, csak a tipikus balfasz kispesti jövőépítés, a speciálisan hosszú távú gondolkodás-ellenes Honvéd policy nyilvánult meg itt, sokadjára, és ez féjt sokunknak).
Bogesz tehát balra el, az új edző pedig egy váratlan fordulattal az örök beugró, Old Szuri bá lett, ezt viszont annyira senki se bánta, elég volt emlékeinkben visszanyúlni az első, 1992 őszi beugráshoz (egy meccs, egy győzelem, a csúcson kell abbahagyni), vagy a 2001 tavaszi flúgos futamig, ahol Sasut szabadjára engedve majdnem bejöttünk a Fradi mögé ezüstérmesként. Jöjjön hát Szuri, csak a kérdés az, kikkel, ugyanis a távozó kontingens konténerébe egyre több öltözőszekrény tartalmát szórták bele a kispesti szertárosok. Oraze kicsekkolása mondjuk nem okozott mély depressziót a szurkeri szívekben, és a stabilan szürke Sztamenics is belefért a „nem volt rossz, de ilyet hamar találunk csereszabatosnak” skatulyába. A bájosan X-lábú Vámosi, a kora kilencvenesek hosszúhaj-divatját még büszkén vállaló Bábik Tibi, a fontos gólok szerzője, Jovan Drobnjak, vagy épp a felvidéki vízhordó, Marcel Horky viszont az NB1B-s menetelés utolsó mohikánjainak számítottak, azaz folytatódott a kis sikercsapat szétesése (szétverése) tovább. Maradnak a fiataljaink, + Budó és a kis Dobos? Nem a legacélosabb keret tavaszra.
„Problemo zero, idea grandioso” rikkantotta azonban Piero Pini, s hogy e felkiáltás valóban egy „sebaj”-jal legyen egyenértékű, a direttore elő is állt csapatmentő igazolástervével. Jelezte: Genikét úgy küldte haza Mozambikba a téli szabira, hogy ugyan már, hozzon magával vagy öt hasonló ászt –„fenomenót”, ahogy Pini a Kicsit nevezte – a földijei közül, és akkor meg is vagyunk. Sokáig úgy tűnt, a Geni által beígért maputói kis brigád lesz ténylegesen a bevételi oldal egyetlen csoportos tétele, ám Szuri addig sopánkodott az olasznak joggal, hogy ez így soványabb lesz, mint az elnök angolszalonnája a kaposvári Pini művekből, míg legalább egy Hornyák Vendel-visszatéréssel és az ex-szombathelyi fiatal kapusígéret, Takács Tamás elhozatalával valamelyest kozmetikáztuk az érkezők listáját. Vendel végül is elmegy, mondogattuk magunknak a lelátón, Takács pedig – ha levetkőzi sérülékenységét – az utóbbi évek legkurrensebb igazolása lehet. Meglátjuk.
Közben teltek a zord téli napok, s közeledett a bajnoki nyitány Debrecenben. Az első fordulót egy klasszikus ankét is megelőzte a Tribün alatti díszteremben, ahol elhangzott Budó máig emlékezetes jóslata a debreceni túra kapcsán: „megbasszuk őket”; később kiderült, Budovinszky jósnak legalább akkora tehetség, mint amekkora eséllyel indult volna a Legyen ön is milliomosban. De hogy örömteli hír is érkezzen, három nappal a Loki elleni nyitány előtt beérkezett a „Genito, barátai és üzletfelei” című varieté is Kispestre, még épp időben, kinek is kéne három napnál több öt új arc keretbe szoktatására, Kispesten mi nem szarral gurigázunk, kezdődhet a móka.
És kik voltak ezek az új srácok? Visszatért a nyári edzéseken már megismert Mano-Mano (Manót valahol elhagyta útközben, Hegyi Iván és az NS vezércikk-címadó mágusai nagy bánatára) a védelembe, egy Marito nevű liberóval együtt; középpályán Daniel Almiro „Miro” Lobo vakított, akit először csatárnak mondtak, majd középpályást játszott, előbb Miro, később Lobo, majd újfent Miro néven. Ő a saját bevallása szerint a Sporting CP-ben is megfordult, fájdalom, a lisszaboni „Gyíkoknál” még sosem hallottak az arcról, de ezen egy tapasztalt Bohóc-drukker már meg sem lepődik. A csatársorba is igazoltunk, oda egy Patricio nevű, CV-je szerint villámléptű támadó érkezett. Hát így.
Debrecenben semmit nem bíztunk a véletlenre, a felkészülést végigcsináló keretbe, sőt egyenesen a kezdőbe Pini betetette négy mozambikinkat is (Genivel együtt négy ugye, hisz Mano valahol egy kikötő tranzitban üldögélhetett ekkor a Mediterráneumban, vagy egy szomáli kalózcsapat kunyhójában Afrika Szarvánál, ki tudja; Mano-Mano pedig nem volt harcra kész – a túlsúly az túlsúly). Ehhez képest a 80. percig tartottuk magunkat, bár a Budó által vizionált Loki-szodomizálástól messze voltunk. Aztán jött Éger és Virág, és a hóban kibrusztolt majdnem iksz ténylegesen majdnem maradt.
Következett otthon a Pécs, Patricio és Miro jó időre repültek a kezdőből, Marito mellé viszont bekerült Mano-Mano a védelembe (mondjuk sokat nem fogyott egy hét alatt a duckó mozambiki), elöl pedig visszatért Herczeg. E tény örömére a Kispesten nem sok sót megevő egykori újpesti csatár aznap este egy hatalmas gólt hegesztett fordulásból a pécsi kapu jobb felsőjébe, erre máig emlékszem, meg a hidegre és arra, hogy a PMFC valami oknál fogva a piros mezéhez kék gatyát vett. Extrém élmény volt. Extrém, és emellett nekem nagyon szomorú. A meccsről hazaérve ugyanis az 1997 nyara, azaz a Krémer-korszak óta meglévő csöpp papagájom, Szergej Vaszkin vezérezredes szokásos szotyolaköpködése helyett csak fáradtan fogadta a Honvéd-győzelem hírét, majd leköltözött a kalicka aljára csöndben kiszenvedni. Szegényke a hullámos papagájkor szélső határáig tolta (8 év), így ez egyfajta végelgyengülés lehetett. Személyében egy igazi Honvédos távozott, hiszen a gimis gomb-bajnokságaink wekerlei fordulói során mindig akkor szórta hintáján lengve specialitását, a „puszikat”, amikor a gomb-Honvédom játszott. Ha Doki barátom Fradija lépett nálunk pályára, undorral a kalickájából a pályára szotyolázott. Hát ilyen arc volt a vezérezredes!
A Pécs elleni sikert egy zalaegerszegi vendégsikerünk követte, Kozarek időtlen idők óta először betalált, Szili és Dobos dugóit kiegészítve. Kezdett szépnek tűnni a tavasz, nem úgy a mezeink, a keresztcsíkos fehér Diadoránk az agyonmosás miatt ugyanis egyre inkább tűnt rózsaszín-fehér-feketének az eredeti vörös-fehér-fekete helyett, kegyetlenül mutatva a pénzhiány fel-felütő fejét. Persze ez még semmi se volt ahhoz képest, hogy pár héttel később megjelentek a kínai piacról összeszedett Gems mezeink, amiket – szintén városi legenda – Borghese szerzett be jóárasítva, kéz alatt. Kár, hogy közben a Diadora volt a hivatalos mezszállítónk. De hát kicsire nem adunk.
Újabb igazolásra annál inkább. A Darko Canadic helyi érdekű délszláv maffiózó által lassan, de biztosan csődbe vitt Békéscsaba menekülni vágyó játékosai közül csaptunk le a jobbhátvéd Kovács Norbertre, aki pont csabai vendégjátékunkon mutatkozott be a színeinkben. Széteső ’csaba, jó formájú Honvéd, itt csak nyerhetünk – nyilván sima 3:0 lett a vége oda. Ettől eltekintve a Békéscsaba idény végén elszállt, mint az ezredfordulón diszkódroghoz jutó H Zoltán kispesti csatártehetség, és nem tudtam őket sajnálni, amivel nem voltam egyedül a lelátón. Sokan emlékeztek még a kiesős idényünkben tolt békéscsabai pörformanszra klubvezetőstől, edzőstől… Bár az utóbbi majd szépen vezekel nálunk 2 év múlva, kupagyőzelmet, újabb 2 év elteltével pedig 4. helyet hozva a sikerlistára. De addig még lesz pár epizód.
A csapat innentől viszont megborult. Vereség otthon a Győrtől (2:3), majd ordas roller a vasgyárban (1:5), utoljára ennyire a Krémer-korszakban tömött ki minket a Diós, s erre az sem mentség, hogy a mi mozambikosított csikócsapatunknál egy Egressyvel, Sipekivel, vagy a fejeskirály, később Vasasos belsővédő Gáspárral felálló DVTK kerete jóval veretesebb volt. Pini se volt rest, Szurit visszaminősítette pályaedzővé, és ördög tudja honnan, előbányásztuk a korábban a III. kerületnél sikeredző, a Győrrel tisztesen helytálló, azóta pedig a másodosztályban csendben dolgozó Gergely Károlyt. Itt én már végleg fonalat vesztettem az idény kapcsán, a kilátástalan játék és keret-alakítgatás mellett az is elterelte ideiglenesen a figyelem-fókuszomat a Honvédról, hogy nyolc hónapnyi egyetemet követő vesszőfutás, és ilyen-olyan külsős megbízatások után végre sikerült elhelyezkednem, ráadásul az egyetemi köreinkben afféle elit-melóhelynek számító helyre, így ezekben a hetekben kb. 2 lábbal a föld fölött jártam emiatt… Értelmes munkák, a szűk szakmám elismert arcaival, több volt tanárom mellett, fiatalos közegben, és nem utolsó sorban remek arcokkal együtt… az első munkaheteim izgalma így picit elhalványította az akkor amúgy sem nagyon fényesen tündöklő vörös-fekete szenvedélyt. Így ki se nagyon jártam az utolsó negyedére a szezonnak, csak tisztes távolból követtem, ahogy megismételjük az ősz „otthon elfogadható, idegenben minősíthetetlen” játékát és eredményeit. Azt csak a fórumról tudom, hogy a Vasas elleni hazai 1:0 volt az egyik mélypont, ahol legalább nyertünk Takács Zé első győztes góljával, de ezt leszámítva kollektívan szúrta magát tökön a látványtól az akkor még kinn lévő 1500 néző. Ma ez a szám szinte grandiózus mennyiségnek tűnik, ez a kemény…
Utolsó meccsem az idényben egy MK-negyeddöntő volt itthon, a Vidi ellen, még Szurival, ez azért emlékezetes, mert a focit csak távolról figyelő, a Honvédmeccsek hangulatát viszont egyetemi éveink alatt itt tett látogatásai során megkedvelő Tamás barátom is tiszteletét tette egy másik egyetemi jóbarátommal együtt, így szokásos családi triónk egészen felhízott aznapra. Meg a könnycsatornáink a találkozó végén, amikor is az Újtemetőn elvonuló 100 fehérvárit néhány megposszant ultra megkínálta némi kő- és sörösdoboz-záporral a salakosról. A kinn lévő rendőrök ezt egy kellemes adag paprikaspray-porcióval honorálták, nyilván nem a begőzölt dobálókat fújva orcán nagytotálba, hanem a főkapunál várakozó nyugodt tömeget, köztük minket, meg egy adag veszélyes nagypapát kapcsolódó unokával és egyéb korzólakó létformákat. Csodás volt, még az esti wekerlei pizzázásunk alatt is sírtunk. Mondjuk ezt nem csak a spray, de a meccs színvonala miatt is tehettük, szólal meg a lelkem elfeledett zugában élő magyar sportzsurnaliszta – mert eseményben ugyan nem volt hiány, hosszabbítás, tizenegyesek, Kovács Norbi gól itt, Magasföldi ott (még 2 év és ő is itt), aztán zsákszámra kihagyott büntetők, 5 pár rúgás után nyertünk 3:1-re azt hiszem. Maritót meg a 27. percben lehozta Szuri, miután egy felé szálló labdát megpróbált felszabadításként elterelni a kapunk elől, de a fejelés tudománya ismeretlen volt a derék afro védőnek, így amikor a zsuga a fejére esett, ettől megijedt és összeesett, a bőr pedig egy fehérvári elé pattant, aki kapuig gyalogolhatott vele, csak szerencsére Takács Tamás védeni tudott. E „hősies” továbbjutást aztán egy igaziból heroikus búcsú követte Sopronban, ahol kétszer is felálltunk egygólos hátrányból, végül a hosszabbítás végén megbokrosodó Matáv csak lenyomott minket, többek között állandó mumusunk, Csordás Csabi és az ellenünk rendre betaláló ex, Bárányos góljaival. Barika drága úgy örült a góljának, hogy közben némi genitális mutogatást is sikerült prezentálnia a vendégtábor felé. Hiába, ekkor még ő sem hitte, hogy alig két év, és a most lesajnált, csóró Kispesten megint lesz pénz, ő pedig következésképpen ismét megtalálja elfeledett vörös-fekete szívét.
A szezon vége tehát totális érdektelenségbe fulladt, sótlan játékunk az első Gálhidi-éra borzalomtavaszát idézte 1999-ből, bár Gergely Károly azért a végére a harmatos keretből egész masszív ellenállásra képes csapatot kreált, ledobva a mozambiki ballasztokat, Geni mellett csak Mirót használva, de őt egész jól beépítve támadónak; a lázadás- és alkoholmámorba süllyedő (Nyíregyházán a csapatot már csak a tribünről, ám onnan is sakálrészegen követő) Budó helyett pedig egy idény közben ideigazolt középső védővel, a Fradi nevelés Baranyaival hátul, Mészáros mellett. Ez a felállás egészült ki Vadócczal és Vénnel a középpályán, persze Genike mellett, és egy lassan állandósuló Kozarek, Szili csatárduóval (persze Kozi gól nélkül sajnos, de ezt megszoktuk). Utolsó igazán dicső meccsünk a jóval erősebb Újpest elleni hazai 1:1 lett, itt Lobo-Miro megszerezte első kispesti találatát (ekkoriban terjedt a lelátón a nézet, miszerint Miro elefántvadász lehetett odahaza, akkorákat ágyúzott a csöppnyi mozambiki szélső, ha lövőhelyzetbe került). Kis szépséghiba, hogy a kalibrálást úri huncutságnak tarthatták Délkelet-Afrikában, mert kaput ritkán talált csak a derék Almiro Lobo. Na de ezen a napon végre igen! A Takács Tamás- Kovács N., Mészáros, Baranyai, Takács Zoltán- Miro (Borgulya), Vadócz, Genito, Vén (Dancs)- Szili, Herczeg (Kozarek) csapat méltán kapott tapsot a lefújáskor.
A Fradi elleni idényzárón hasonlóan szépen helytállt a szűk keretből kiizzadott kezdőcsapat, de sok kihagyott helyzetünk eredménye egy meccsvégi Sowunmi góllal behúzott 3 zöld pont lett oda, és Fradi itt ünnepelte a jövő évi UEFA-indulást, sok boldogságot nekik.
A félidény alapcsata a Takács T. – Kovács N., Budovinszky (Baranyai), Mészáros (Marito), Takács Z.- Dancs (Miro, Vén), Genito, Dobos, Vadócz- Herczeg (Kozarek), Szili sorral írható le leginkább. Pályára lépett még a kapuban Erdélyi, Takács sérülései alatt; Mano-Mano, Hornyák és Marito a védelemben; a fiataljaink közül Facskó, és Bojti jelentek meg a padon év közben. Patricio egy meccset kapott elöl, Borgulya párszor beállt csereként. Kiemelkedő teljesítmény? Ismét Vadit mondhatom, újfent sajnálkozva hogy őt csak egy ilyen keretben láthattuk; Takács Zolinál mintha kezdett volna megmozdulni valami, de ezt igazán a következő ősszel vehetjük majd észre. Takács Tamás jó igazolás volt, de sajnos elkapta a félt sérüléshullám a szezont követően, Kovács Norbert és Baranyai becsülettel hozták a szürke eminenciás posztokat, extrák nélkül. Hogy ezzel is kimagaslottak, az a halovány mozambiki légió kritikája, közülük csak Geni és Miro bizonyult megtartásra érdemesnek. Szerencsére ezt a klubvezetés is végre a szurkolókkal egyetemben így látta. Ritka eset, becsüljük meg.
Elment tehát egy újabb értelmetlen idény, és amikor a nyári szünet kezdetén visszanéztem egy évvel korábbra, hát, rendesen elfogott a Kispest-depó. A másodosztály diadalmas leigázása és expressz visszajutásunk után minden adott volt az addiginál szebb jövőhöz, egy kész CSAPAT, amit csak erősíteni kellett volna szisztematikusan, lépésről lépésre tovább, jó hangulat, hazatérni hajlandó régi kedvencek (nem a pénzéhes vonalról beszélek, inkább a Pisont-kasztról), megtisztulási lehetőség. Egyikkel sem éltünk. Úgyhogy amikor június közepén, egy évvel az egyetem befejezése után a most már ex-csoporttárs-barátokkal tematikus kerületi kocsmatúráink aktuális körét ezúttal a kispesti pályaudvar körzetére fókuszáltuk, és a CBA Remiz felől sétáltunk át a „lépcsős” meg az Aréna presszók felé, belestem a Bozsikba és a fű belül olyan kiégettnek, sivárnak tűnt, pont, mint a jövő, amit akkor a Kispestre vetített számunkra ez a szezon. Hogy van még mélyebben és magasabban is, az is bebizonyosodik, de ezekről a fordulatokról már a 2005-06-07-es szezonok mesélnek majd.
Címkép: nso.hu.
Időhiányában csak most tudok reflektálni a sorokra. Sajnálom,
hogy ezt eddig egyedüliként teszem, de azt hiszem ezek a szezonértékelők a
számomra olyan kordokumentumok amik idővel – kitudja persze, hogy mikor –
megérnék azt, hogy egy könyvformátumba szerkesztve kiadásra kerüljenek.
Egyszerű mezei szurkolóként bevallom nálam már rendesen halványulnak az
emlékek, pláne az ilyen kevésbé dicsfényes szezonról, de nagyon jó olvasni és
visszaemlékezni és közben rengeteg eddig elfelejtett emlékkép ugrik be.
El nem tudom képzelni, hogy az adott időszakban készített
jegyzetek nélkül, hogy lehet ilyen összeállítást megírni? Perszó jó az
internet, tények, adatok tekintetében, de hogy ott azon a Pécs elleni meccsen a
vendégek kék Diadora gatyában voltak, arra csak az emlékszik szerintem aki ott
volt. Én láttam, nekem megvan illetve beugrott ahogy olvastam és valóban marha
ronda volt az a pécsi színösszeállítás így. Gondolom arra gondoltak, hogy mi
fehér-feketében játszunk és ez nem passzol az Ő piros-feketéjükkel, de hogy
honnan jött az a kék gatya azt talán csak a pécsi szertáros tudná megmondani.
Persze mi is játszottunk egyszer tiszta kékben, még Amszterdamban az Ajax ellen,
de ez egy nagyon más kávéház volt…..
Azért nem semmi volt akkor sem az igazoláspolitikánk! Elképzelem
ahogy a kis Genito hazaállít Mozambikba a téli szünet alatt és felkeres öt
rokont, ismerőst, régi játékostársat és felteszi a kérdést nekik, hogy van
Európában egy hely ahová velem jöhettek, ha akartok focizni…… úgy látszik a
Honvéd legnagyobb keresztje akkor és most is az igazolások mikéntjének a
kérdése volt.
Jó volt visszaemlékezni a sorok által a rég elfeledett
játékosokra, valahol nagyon sajnálom, hogy a két Takács a kapus Tamás és hátvéd
Zoli karrierje nem teljesedett ki. Nekem mindkettő nagy kedvenc volt és sokkal
többre vihették volna, ha ilyen olyan okok nem jönnek közbe.
Kovács Norbira is jó szívvel emlékezem vissza, a későbbiekben
elég sokáig a csapatkapitányi karszalagot is viselte. Nem valószínű, hogy arany
betűkkel írta be magát a klub történelmébe mint jobbhátvéd, de nekem valami
miatt szimpatikus volt mint ember és átlagban mindig hozta mindig a kötelezőt a
játékában.
Gergely Károly mint a leghalkabb szavú edző köszön vissza
az emlékeimben. Most sem nagyon értem, hogy mi lehetett a kulisszák mögött és
hogy került Ő a kispadra, de a fenti mozambiki történet okán az Ő kiválasztása
is beleillik a Pini intuitív cselekedeteinek a sorába. Szegény már 2009 óta
nincs köztünk, mert nagyon fiatalon elment közülünk. Nyugodjék békében!
Bárányos esetében is beigazolódott
az, hogy az ember ne tagadja meg önmagát soha. Történt ami történt, de ős
kispestiként bármilyen inzultus is éri az embert nem helyénvaló az a cselekedet
amit anno Sopronban produkált. Persze az emlékezet szelektív és az idő
megszépíti az emlékeket, de……. ez akkor sem volt szép dolog. Az élet úgy hozta,
hogy most az öregfiúkban brillírozik újra Kispesten, ám ez a cselekedete Nálam
némi foltot hagy azon a piros-fekete mezen.