Időutazásunk mai fókusza a 2005-06-os idény őszi féléve, az NB1-en átszáguldó kecskeszakállal, amikor is a hazai edzői társadalomnak kollektíve fekszi meg a gyomrát a toszkán pestós penne, amikor Taki Zoli végre úgy döntött, ő most beérett és húzóemberré válik, amikor Genike és Miro brácsázott a brazil prímás, Alves alá, és juniorok sora (Csobánki, Lázár, Kovács Zoli) mutatta meg, hogy nem vall szégyent a szükségfiatalítás ellenére. Jó ősz volt ez, srácok, jó kis ősz!
A 2005-ös nyárra nem mondhatom, hogy a legmegveszekedettebb szezonvárakozását hozta privát Kispest-történetemnek. Úgy festett: visszatértek a legrosszabb idők: a pályát paintball EB-re vagy mi a szöszre kölcsönadó Pini tovább deprimálta az amúgy is gázos talajt a centerpályán, hetente jöttek a sportlapok és –rovatok cikkei a különböző analóg és elektronikus médiacsatornákon az anyagi helyzetünk siralmasságáról, a keretből jobbára csak távoztak, edzőnk nem volt, mert Gergely Károly szerződése csak a bajnokság végéig szólt, aztán elköszöntek tőle. Ahogy elköszönhettünk Erdélyi kapustól, a mozambiki légió három hasznavehetetlen tagjától, Mano-Manótól, Maritótól és a színvonalas játékát pusztán Debrecenben megvillantó Patriciótól. A tavasz elején újból idehozott Hornyákot már hónapok óta nem lehetett látni, így távozása inkább csak egy hivatalosítási aktus volt, semmint tényleges veszteség.
Szilit már jobban sajnálta a kispesti tábor, hiszen az apró irányító/csatár utolsó jó idényét nálunk futotta az előző szezonban. Herczeg itthon minőségi játékosnak számított, de sose találta a hangot a lelátóval, és pár góljának elvesztése sem volt az a hatalmas érvágás. Viszont azzal, hogy Kozarek is távozott, Burgonya meg visszavonult, gyakorlatilag kiürült az egész csatársorunk. Sőt, az egész keret: elment Vén Gabi, Budovinszky nagy örömére végre leléphetett és repült a Fradihoz (mondjuk, ha tudja micsoda dicső szezon vár ott rá és új klubjára, meggondolja a váltást). Nem a távozók minőségével volt a baj, egyszerűen a kvantitatív oldal lett hirtelen szembetűnő, már létszámra se voltunk meg. Se edző, se csapat, se jövőkép, ezért érdemes volt visszajutni.
Néhány hét múlva aztán hirtelen jött a nagy bejelentés: Pini olasz edzőkettőst hozott a csapat élére.
Az új vezetőedző a korábban a Juvéban is megfordult játékos, Aldo Dolcetti, egy kecskeszakállas talján lett, Lidio Melist pedig afféle erőnléti edzőként hozta magával az új tréner. Én nagy Juventino vagyok amúgy a ’90-esek kora-közepe óta, de Dolcetti pont az a korosztály, akit már nem láttam a pályán játszani a TV-közvetítések alkalmával (TV3 rulzzz). Mindegy, hátha jó jel a Juvés múlt, vigasztaltam magam, no és mégis csak külföldi edző, Serie A-s tapasztalatokkal, ha csak picit figyelt játékos korában az edzéseken, már nagy bajt itt nem csinálhat. Nem a legbiztatóbb érvelés, elismerem, de akkor csak ennyi volt a tarsolyomban. Gondolom ezzel nem voltam egyedül! (Persze be kell valljam, attól is paráztam ugyanakkor rendesen, nehogy egy újabb Ivan Katalinics- vagy Ioan Patrascu-szerű külföldi karrier valósuljon meg a kispadunkon… eléggé 19-re lapot kérésnek tűnt a rutintalan olasz edzőre bízni a padot).
A felkészülést a hátsó füvesen kezdte a keret, csupa jó hírrel: Vadóczot külföldről figyelik és vinnék, Takács Tamás járógipszben jelent meg, Pini ki is akarta rúgni, hogy mert megsérülni a krónikusan gyenge lába, nem is értem, de végül addig győzködték Kiss Zsolték, míg szezonrajt előtt kegyesen hosszabbított a szerencsétlen kapussal (ettől eltekintve sem láttuk többet a gólvonalunk előtt a srácot). Maradt tehát a tavalyi keret magjának töredéke, Dobos, Dancs, Csobánki, Vadócz, Taki, Mészi; illetve az alig-alig kipróbált fiatalok, Zana, Bojti. Meg a tavasz közben hozott két közepes védő, Kovács Norbi és Baranyai. Mi lesz ebből?
Végül egy Balaton parti edzőtábor végén került feltöltésre a keret. A hetek óta velünk készülő két kapusból, az általam favorizált, lepkékre, bravúrokra egyaránt képes rutinos ex-Fehérvár, ex-Siófok hálóőr Milinte, illetve a korábbi III. ker. TTVE, majd Lombard utazó vándorcirkusz-alkalmazott, néhány éve visszavonult és azóta kispályázó Tóth Iván közül utóbbit szerződtette a klub. Az NB1-ben anno a fura megszűnése és még furább edzőváltásai miatt „legendás” Szeged LC-ben debütáló, most a kieső Békéscsabáról érkező Udvari Szabolcs jelentkezett középső védőnek.
A Haladástól egy elvileg középcsatár-szerűséget, a vasi lapok által szupertehetségnek tartott Venczel Balázst hoztuk el, aki roppant szimpatikus gyerek volt, annyira örült a kispesti kontraktusnak, mintha 10 évvel korábban hívta volna őt az akkori Honvéd. Kár, hogy a valóságban ő sem egy Radó volt, ha értitek… Már csak a csatársor volt iszonyat foghíjas. Borgi így vállalta, hogy játékos-edzőként még néha beáll csereként, de mivel ő már az utóbbi szezonban is meglehetősen mutatta a korosodás jeleit, kellett még bőven alternatíva. A másfél hónapja próbálgatott légiósok közül végül a brazil André Alves lett a befutó, a többi próbázót elküldtük, majd Fonyódról hazatérve az utolsó edzésen feltűnő két vadonatúj arcot (jókor, jó helyen, ugye…) leszerződtettük, hogy legalább létszámban kilegyünk. Tervszerű csapatépítés, Kispest a neved! A két új arc közül az egyik egy montenegrói, szintén ex-Békéscsaba csatár, Bojan Bozsovics volt, róla később sírok majd, egyelőre legyen elég annyi, hogy a legtufább kispesti csatár, akit láttam a mezünkben!
A másik harcos Tangara, aki pedig két dologról volt híres: egyrészt a neten hirdette magát csapat nélküli játékosként, így került Békéscsabára próbázni tavasszal, ahol végül nem kellett. Így hát hirdetett tovább, Pini meg valszeg olvasta az Expresszt, vagy nem tudom, hogyan, de idehozta. A skac inkább nézett ki amerikai foci játékosnak, mint labdarúgónak, ráadásul kiderült, a foci amolyan hobbi neki, főállásban korhatáros filmekben tolja az ívhegesztést. Én nem tudom, süllyedünk-e még mélyebbre igazolásilag-keretileg, mint akkor. A csapathoz felhozott új fiataloknak (a tagbaszakadt kopasz védő, Kovács Zoli, az akkor még csak 17 éves középső védőígéret, a pubertás Debreceni Andris, továbbá Tőkés és Lantos) sem tudtunk teljes szívből örülni, szegényeknek milyen keretbe kell beépülni és megszerezni az első NB1-es tapasztalatokat? Ide most képzeljetek 10 negatív smiley-t.
A rajtra Sopronban került sor egy forró júliusi estén, és én biztos voltam benne: kiesünk. Ez a keretösszetétel vészesen emlékeztetett a 2002-es rajtra, annak meg tudjuk mi lett a vége. A Sopron friss MK-győztes volt, mondjuk szintén gyengült kerettel (Bari, Tóth Misi, Balaskó, Huszti mínusz többek között), de még így is bőven a mi minőségünk felett. Ehhez képest még vezetni is sikerült Vadi góljával, s bár Lazics egalizált, a Tóth Iván- Kovács N., Kovács Z., Udvari, Takács Z.- Lázár, Vadócz- Dancs, Zana, Dobos (Mészáros) – Alves (Venczel) csapat hősiesen helyt állt, kezdőbe katapultált Kovács Zolival, Lázár Zsolttal, Zanával. Ezek után a Fradi ellen lesz, ami lesz, menni kell.
És össze is jött a napégette Bozsikba vagy 3000 néző, ami az 1000 kötelező fradistát leszámítva nem is volt rossz szám a körülményekhez képest. Ráadásul megjött Mozambikból Geni és Miro, előbbi keretbe, sőt, kezdőbe is került, bár nagy meglepetésemre a jobbszélre kirakva játszatta őt Dolcetti. Dolcetti, aki első blikkre igen szimpatikus volt élőben. Már az első itteni hónapja is tetszett, meglepően értelmesen, választékosan nyilatkozott, közhelyek helyett tényleges itteni ismeretet bizonyító dolgokat mondva, a Fradi elleni Üllői utas edzőmeccs előtt pl. már vágta, hogy ez presztízsmeccs – és erre a bajnokira is e szerint készítette fel a keretet. Az indítás pedig több, mint meggyőzőre sikerült a déli kánikulában (emlékezhetünk, ez az RTL Klub „jó ebédhez **** Léderer” korszaka volt a jó kis délelőtt 11 órás meccsekkel). Genito már a 9. percben elhúzott a jobb oldalon, középre adott, Alves, az új brazil csatár pedig Szűcs mellett a hálóba stukkolt. A kisszámú közönséghez képest kellemes hangrobbanásocska a Bozsikban, és ráadásul nyomunk tovább. A félidő közepére kicsit torpanunk, az akkor a történeti hűség kedvéért megjegyzendő módon azért gyengült keretű Fradi kezdene beszorítani minket, Dolcetti pöröl, a 37. percben Géni megint elnyargal oldalt, beível, Alves meg a 16-os ellenkező sarkából átfejeli Szűcs felett a labdát a hosszúba, 2:0 ide. Én meg lelkesen ölelgettem az általam a meccsre kirángatott Balázs barátomat, aki, az elmúlt 5 évben akárhányszor kijött, csak nyertünk. A második félidő ezt követően bealvósabb játékot hozott, szenvedő Fradival és óvatos Kispesttel, aztán Alves még alázott egy harmadik fejest az 59. percben a Kukásnak, végleg legendássá nemesítve hazai debütálását, és 10 perccel később hiába szépített a később angol második ligás stabil arccá érő Tímár, a győzelem már nem volt veszélyben. Aldo hatalmas vastapsot zsebelhetett be a hazai bemutatkozásán, a Tóth Iván- Kovács N., Mészáros, Udvari, Takács Z.- Lázár, Vadócz- Genito (Zana), Dancs, Dobos (Bojtor)- Alves (Bozsovics) csapat igazi, szép munkát végzett.
Egy héttel később, Fehérváron a mini csoda véget ért, a hazaiak simán leléptek minket, hiába vetettük be a csodafegyver Tangarát is, úgy látszik a fehérvári kapura nehezebb volt célozni, mint a filmbeli partnerekre. Bozsics, a később nálunk is megforduló Disztl Dávid és Farkas Balázs végül elintéztek minket, simán, 3:0-ra. Ezt egy újabb idegenbeli meccs követte, Pápán, ahol kiderült, mindez Vadi búcsúja is lesz, hisz az Auxerre megvette a fiatal védekező középpályásunkat.
„Drukkolunk Krisztiánnak hogy sikereket érjen el odakinn. Nem tagadom, ha rajtam múlik, ezt az évet még itt játssza végig, úgy gondolom jót tett volna neki még egy év NB1-es tapasztalat és a Melis féle erőnléti edzésmunka, de így is szép karrier várhat rá.”- búcsúzott Dolcetti. Vadi már pályára sem lépett, a helyén meglepetésre az eredetileg csatár Csobánkit próbálta ki az olasz edző, s az új poszton bevetett srác rögvest góllal honorálta a bizalmat. A tőlünk igazolt Herczeg és Lipták góljával ugyan fordított a hazai csapat, ám a szökő évente egyszer betaláló Genike eltört labdájával egyenlíteni tudtunk. Újabb hősies pontszerzés!
Közben a Magyar Kupában is megkezdtük a szereplést. Az első körben Bonyhádon sikerült majdnem rommá égni, pedig nem B-csapattal álltunk fel, Tóth Iván, Kovács Norbi, Takács Zoli, Dobos, Genito és Alves is játszott, ám ha Alves nem egyenlít a 84. percben 2:1-es hazai vezetésnél, kiesünk. A hosszabbításban aztán kiszakadt a gólzsák, és Venczel, Taki és Udvari is betaláltak, a végén így ünnepelhetett a leutazó Kispest tábor bonyhádi Honvédosokkal kiegészült csapata. A következő körben a MOTIM ellen Mosonmagyaróváron ismét csak hosszabbításban kúsztunk tova, és sporttörténelmi eseményként Abdou Tangara is vert egy gólt. A következő körben a BKV-t kaptuk, előre félhettünk az újabb hosszabbítástól!
A bajnokságban közben kiegyenesedni látszott a csapat. A Zalaegerszeg erős kerete ellen otthon 4:0-ára gáláztunk, Dancs szabadrúgását, vagy épp Miro remek akció végi fejesét, amikor a labdával együtt csapódott a hálóba a kezdőbe magát rendre visszacsempésző kis mozambiki, hát felállva tapsoltam meg. Azt vettem észre, kezdem megszeretni ezt a szedett-vedett csapatot, a sok fiatallal, köztük a jó értelemben vett hentes Kovács Zolival (hihetetlen hogy már ő sincs köztünk), az újra felfedezett Csobánkival, a focizni végre megtanuló Takács Zolival, a két mozambiki sráccal. Aztán Tóth Ivánnal, aki a Fradi elleni hazai után Maros Józsi által meginterjúvoltatván elmondta, a Havannán született, a Kistextben játszott, és most vénségére végre itt van a Honvédban… És Kovács Norbival, Baranyaival, Udvarival, a máshol nem kellő, itt bizonyítani akaró, közepes, de hajtós srácokkal, no meg az egyre inkább kulcsemberré növő Dobos Attival. Ja és meccs után voltam először a „Templomtéri faborításosban”, amiről már tudjuk, hogy a Guriga az, és Faterral egy remek meccslezáró sörözést kanyarítottunk magunknak, amit az a bemátézott fradista arc sem tudott megzavarni, aki a lakótelepről érkezett le zülleni egy kicsit azon a szombat este és 10 percente boldogította asztalunkat esztrádműsorával.
Kaposvárott Dolcetti lehozta az első nagy büdös catenaccióját, 0:0, szidott minket az NS tudósítás, de kit érdekelt ez? Csináljon ilyen kerettel állandóan szép focit az, akinek két anyja van… Szóval kezdett miden izgalmas és szép lenni, ám ekkor beütött a krach. A 2001 tavaszán kirúgott és azóta ki nem fizetett, tőlünk már egy képzeletbeli BL-menetelésért is pénzt követelő Tornyi Barna ügye miatt az MLSZ drákói döntést hozott: ha Pini nem fizet 2 napon belül, a Honvéd lekerül a másodosztályba (hogy mindezt idény közben hogy lehet megtenni, ne kérdezzétek, pontosabban lehet kérdezni, csak a Kisteleki-féle MLSZ-t). Pini nyilván nem fizetett, nem volt az az egyszerű ember, emlékszünk. Minket meg kizártak. Az MTK elleni meccsünk így elmaradt, mi, drukkerek kétségbeesve elkezdtük feltérképezni a másodosztály menetrendjét, ment a nyilatkozatháború Pini kontra MLSZ kontra Tornyi, végül győzött a józan ész, Pini fizetett, minket a következő pénteken „visszazártak” az NB1-be, kabaré, másnap mehettünk Győrbe. Oda pedig nyilván menni kellett, egy hét alatt jutottunk vissza az első osztályba, ez még délczegebb teljesítmény, mint az NB1B-s rajt-cél győzelmünk, így rávettem Fatert, hogy zúzzunk le, legalább az akkor új autót is megjáratjuk az autópályán.
Aznap családi vendégségben voltunk koradélután, láttam, hogy Fater kényelmesedik be, „á, kell-e lemenni, majd megnézzük az összefoglalót”, úgyhogy két órán át kellett izzítanom, mire végre hazaindultunk, cuccok lerakva, és irány az M1. Még unokatesómtól hazafele láttam az egyik törzsszurkolónkat a Simonyi Zsigmond úti felüljárónál amint egy SPAR szatyorral ballag egykedvűen az Újhegyi lakótelep felé, csodálkoztam is, ő hogyhogy nem megy a meccsre? Mire aztán este fél 7-re leértünk a félig szétbombázott RÁBA- stadion elé, kiszállásnál mit látok? A törzsszurker ugyanolyan szomorú arccal ballag a vendégpénztár felé, kezében SPAR szatyor… hát ő hogy ért ide előttünk? Nyomhatta a gázt tövig… és nem csak ő. Tele volt a vendégszektor. Itt Piroska baráti kör elnököt köszöntik hátba veregetve, ott Kovács Norbi és Dobos jönnek civilben, a korzó legendás Esernyőse, aki sose jár idegenbe, szintén a vendégszektor felső sorában nyitogatja a névadó szerkezetét, mélyhangú szekundánsával maga mellett, Pinokkió Jani természetesen, hogy ott van, szóval mindenki, aki számít. Az a vicces, hogy Anyu is lejött velünk Győrbe, mondván, amíg mi meccselünk a Faterral, ő elsétálgat/kávézgat a belvárosban, majd hazafele felvesszük, de a tömeget meglátva ő is be akart jönni „Max rejtvény fejtek, ha unom”- közölte – ehhez képest végig állta mellettünk a meccset és még szurkolt is. Fura egy hatása van a Kispestnek, én mindig mondtam…
A meccs remekül indult, alig tíz perc után Alves ollózott be oldalról egy beadást, amit aztán Miro továbbított a hálóba, új kedvencem góljának külön örültem. A Győr innentől elképesztően nyomott, egy elsőre kihagyott, így megismételtetett 11-essel egyenlített is, Kenesei révén, majd a második félidőben egy Priskin oneman-show következett, hihetetlen ziccereket dolgozott ki és hibázott el a felvidéki gyerek. Mi a vendégben pedig remegtünk az egy pontért. Ugyan csak a Győr támad, de a felkészülésünk, az elmúlt két hét bizonytalanságai és az ennek ellenére mutatott hősies védekezés miatt megérdemlünk egy pontot…-mondogattam. 80. perc, valahogy ki kell bírni, Priskin megint Tóth Ivánnal áll csak szemben, de Iván hárít. 84. perc…még 6 perc…85. perc, Priskin lép ki, mellédurrant, ezt hogy hagyta ki… Aztán előrevágunk egy labdát, Taki kezeli le és indul meg vele a pálya közepén… 30 méterre lehet a kaputól… lő… áhh, ez messze van… Sztevanovics eldől…és…és…NEM ÉRI EL!!!! GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓL!!!!!!!!!! Hány óra van??? Fél 9 múlt… még 4 perc van hátra… A többire nem emlékszem, a hosszabbítással együtt vagy 20 percnek tűnt a hátralevő pár minuta…de végül Makai hármat sípol, megvan a csoda! A csapat vastapsot kap, külön Dolcetti aki kijön a közönséghez Melissel. Még Anyu is lelkesen tapsol mellettünk, abszurd kép…én meg egy szál pulcsiban jól megfáztam, ki is dőltem egy hétre a suliból/melóból, de a legnagyobb problémám az volt, hogy az UTE elleni hazaira felépüljek. Sose felejtem el a hazautat a meccs után, ahogy ezt a túrát sem. A győzők névsora: Tóth Iván- Kovács Z., Baranyai, Udvari, Takács Z.- Lázár (Zana), Csobánki, Genito, Dancs – Miro, Alves (Venczel).
Természetesen valahogy épp a jövő szombatra sikerült meggyógyulni, és szipogva-szörcsögve bár, de ott álltam a lilák ellen a tribünfeljáró lépcsőjén, hogy jobban lássak, mert egész tele lett a korzó: a korlát-mente zsúfolásig megtelt. A csapatba visszatért a két eltiltott, Kovács Norbi és Dobos, az erősebb keretű lilák ellen (legutóbb ugye egy 0:7 volt az osztályrészünk a Megyerin, tavasszal) pedig csak a csoda folytatásában bízhattunk, józan magyarázat nem nagyon volt egy esetleges sikerünkre.
A meccs nagy csatát hozott, sok helyzet nélkül, de mégis izgalmas, és hajtós mecset kreálva nekünk. És hogy egy ilyen szép sorozat nem szakadjon még meg, amit az elmúlt hetekben láthattunk, arról az ezen az őszön élete formáját futó Takács Zoli gondoskodott: a 64. percben egy legurított szabadrúgást olyan erővel és pontossággal suvasztott a balhátvéd a pipába, hogy egyetlen katartikus üvöltéssé kovácsolta össze az egész lelátót. Innentől már nem lehetett kérdés a vége, pedig nagyon nyomott az Újpest, de még a pesszimista RW is érezte, hogy ünnepelni fogunk, és ünnepelhettünk is… újabb hatalmas élmény-este, ettől, a szakma által is a szezon előtt még lesajnált kerettől. Hőseink: Tóth I. – Kovács N., Udvari, Baranyai, Takács Z. – Dobos (Zana), Dancs, Csobánki (Lázár), Genito – Alves (Venczel), Miro.
A folytatás sem alakult rosszul, a várakozásainknak megfelelően az MK újabb, ezúttal már oda-visszavágós köréből újfent fogcsikorgatva mentünk csak tovább, de az elmúlt hetek eredményei miatt ez már bocsánatos bűnnek számított. Itthon Taki 89. perces gólja kellett a sovány 2:1-hez, a Sport utcában, majd’ egy hónappal később viszont már 3:1 volt ide. A jeges időben, az árnyékot vető tribün előtt csonttá fagyott, a lelátómentes oldalon viszont sártenger pályán a sérülésveszély is nagy volt, szerencsére nem lett komolyabb baja senkinek sem. A BKV gólját jövő évi játékosunk, Sándor István lőtte, úgy látszik ez hagyomány nálunk, hogy exeink és jövendőbelijeink mindig beköszönnek. A Sport utcai meccs érdekessége a kretén időponton (szerda napközben fél egy) túl az volt, hogy a meccset a lelátón és a klubházban fagyoskodta végig két új igazolásunk Elefántcsontpartról. A bibliai nevű Abraham és Benjamin két hétig készült a csapattal, mire Dolcetti jelezte: kell mindkét afro srác.
Szerződések aláírva, a BKV meccset élőben csekkolták, majd a tehetséges jobbhátvédet és a gyors csatárt a legendás korzó arc „Taxis Lajos” vitte a Ferihegyi reptérre, hogy hazatérve mindent lepapírozzanak, s januárban edzésre jelentkezzenek majd a Bozsikban. Kell-e mondanom, hogy Benji április elejére, Abraham április végére fut majd be? Utóbbi ráadásul 2006 helyett 2007-ben. Legends are legends.
A bajnokságban a flúgos futamunk során viszont enyhén fáradni látszott az erőn felül teljesítő csapat. Diósgyőrben a jól bevált betonvédekezést hoztuk, ami 3 perc híján sikert is hozott, ám az akkor épp Miskolcon haknizó vándormadár Horváth Feri beköszönt a 87. percben. A Vasas ellen itthon javíthattunk volna, kétszer is vezettünk, előbb az ősz embere, Takács Zoli, a meccs végén pedig Kovács Zoli bebrusztolt találatával, ám a kispad mellett magát rommá reklamáló Egervári Sanyi bácsi addig sírt a hosszabbításért, míg a 91. percben Bárányos (ki más) talált egy gólt, 2:2 a vége. Itt történt meg, hogy a második félidő közepén Dolcetti pályára küldte Bozsovicsot.
Az addig csereként már jó néhányszor „megcsodálhatott” játékos láttán az undor kiült a fejemre, öcsém is kezébe temette arcát, a velünk a Bozsikba kilátogató Doki így meglepve kérdezte: „Ez kicsoda? Mit kell róla tudni?” – Gondoltam tartok egy gyorstalpalót a jó Bozsó borzalmaiból, de mivel a meccs pörgött tovább, csak annyit mondtam lemondóan: „Bozsovics? Azt kell róla tudni…öö.. inkább nézd”. És láss csodát, pár másodpercre erre Bozsó labdát kap, egyedül ugorhat ki a kapu felé, ám fájdalom, magát rúgja Achillesen, majd a földbe stukkol, végül utolérik, összeesik. Itt már Doki is fogta a fejét: „Nem kérdezek semmit…”.
A következő forduló a REAC pályán ért minket, én ekkor jártam először az ex-Czabán Samu téren, és szükségem is volt egy jó meccsélményre, mert a gazdasági matek-ZH hétfői réme már túl nagy súllyal nehezedett rám. A szombati matiné jól is sikerült, a felejthetetlen fizimiskájú (és civilben kutyakozmetikus: Bohócliga, imádlak!!) Nyerges büntetőjével a hazaiak vezettek, de Alves 10 percen belül egyenlített, szintén büntetőből. Rég lőtt már gólt amúgy a derék brazil – gyakorlatilag a Zete elleni szintén büntetőgólja óta néma volt a lába, ami a Fradi elleni mesterhármas debüthöz képest kissé halovány volt, de mondjuk, erre mondogatja Fater: „Ő a Kukásnak fejelt 3 góllal egyszer és mindenkorra beírta a nevét a kispesti történelemkönyvbe”. Végül is, igaza van. Az 1:1-es félidő másik pozitívuma nekem egy új igazolás pályára lépése volt, a Fradiban a BL-idényben bemutatkozó, később az NB1B-ben nagy ellenlábasunk a Vasas irányítójaként működő Schultz Levi személyében.
Végre Geni mellé jön egy igazi karmester, örömködtem, hisz Dolcetti amúgy se irányítót játszat a mozambiki czukkal. Nos, Levente itt még elég halvány volt, a szünet után jött is a helyére Dobos, aki a második félidő közepén nagyszerű szólógóllal köszönt be a vendégszektor felőli kapuba, nagy megelégedésünkre. Sőt, előtte pár perccel Miro is beragasztott egy fejest a hálótartó vasba, így 3:1 lett a vége, a vendégszektor előtt csak-a-Kispestező játékosokkal (Miro interpretálásában: „csokokispest”) igazi jó kis-pesti derbit kerekítve ebből a szombat délelőttből.
Az akkori munkahelyemen járt a Népszabadság, és az e meccsről készült „Szép kis kávéház, finom Dobos” megfáradt című Hegyi Iván cikk kivágva sokáig kinn volt az irodám falán, az ez ellen berzenkedő szobatársam sirámaira „ez nem kollégiumi szoba, hanem munkahely” magasról tojva.
Sajnos ez a finom Dobostorta az utolsó igazán édes szelet volt ezen az őszön, ugyanis a Pécs ellen épphogy egyenlítettünk otthon, ikszre mentve a meccset, hiába az új, piros-fekete csíkos hálók a kapuinkon; majd jött az MTK elleni, kizárásunk miatti pótlás hét közben, ezen nem tudtam ott lenni a suli miatt, de Fater részletesen beszámolt, miután 2 nappal hazatérte után visszajött a hangja. Akkor is kb. 20 percig csak Saskőy sporit kurvaanyázta, így lassan összeállt a kép. Ma már mindenki ismeri a sztorit, a sokáig vezető (ki más, mint Kanta lőtte a góljukat…) MTK ellen Miro a 67. percben egyenlített, majd Végh lerúgta a kis mozambikit, de már nem volt cserénk, emberhátrányban nyomtuk gyakorlatilag a végét, a 80. percben a csereként fél órája beálló Alváz besodort egy beadást, a lelátón penetráns öröm, aztán letelik a 90 perc, majd a jelzett 3 perc hosszabbítás, majd újabb perc, majd újabb, Saskőy csak engedi, csak engedi, végül a 98. percben Lambulics betalál, a bíró abban a másodpercben hármat fúj, és vége. A meccs vége botrányba fulladt, Dolcetti szomorúan rázza fejét, Lidio Melis az évszázad nyilatkozatát teszi („Isten látja a bűnösöket és megbünteti őket”), Lovi fotós beszámolója szerint pedig a lefújás után a tribün/klubház kijáratánál gyülekező-tüntető szurkerekhez úgy 30 perc után kijött Garami Józsi bá, sapkáját gyűrögetve, mire a hangadók lekussoltatták a tömeget „Hallgassatok, mondani akar valamit” „csendet, beszélni fog”, nyilván mindenki egy együttérző bocsánatkérést várt az Öregtől, aki a beálló csöndben ehelyett halkan megkérdezte: „Hazamehetünk?” A nem várt válasz eredménye olyan hangorkán lett, aminek eredményeképp az NB1 edző-doayenje szemöldökei megalázottan hulltak alá a porba, Józsi bá meg helyesen megérezve népszerűségi indexe rohamos romlását, kövér gázzal rückvercbe kapcsolva eltűnt a klubház és a szeku védelmében. Hát valahogy így zajlott az az este.
A sárga lapokkal teleszórt, Saskőy által demoralizált csapat ezután a bajnoki címvédő Debrecenhez látogatott, ahol annak rendje és módja szerint rohantunk bele a rozsdás hajdú böllérkésbe. Volt ott minden, Kovács Norbi öngól, Sidibe dupla, Brnovics találat, Ferenczi dupla (tényleg ez a manus is hol nem játszott itthon?)… Csak tartás nem volt sajna, a mi oldalunkon, de ezért ekkor senki se haragudott a srácokra, Saskőy viszont felkerült Tornyi, Dr. Szieben, Reszeli, Vincze Gábor és a többiek által már fémjelzett kispesti feketelistára.
A félidény zárására otthon került sor a Tatabánya ellen és egy szép zárás kijárt volna mind a csapatnak, mind az elmúlt évtizedben megtépázott kedvű kispesti szurkolóknak is. Ellenfelünk padján kedves figura ült, az NB1B-ben Gálhidi pályaedzőjeként a klubnál dolgozó Sisa Tibor, aki pont a Tatabánya feljuttatásáért hagyta el a Honvéd-hajót a visszajutásunkat követően. Mint a mellékelt ábra mutatja, bányászvárosi missziója sikerrel járt. Sőt, az NB1-be feljutva sem vallottak szégyent, a másodosztály gólkirálya, Márkus, illetve a középpályás Deme vezetésével szépen gyűjtögették a pontokat. Nálunk a lebetegedő Alves helyén az idényben először kezdő, amúgy állandó csereember Venczel kapott lehetőséget, és az 5. percben nagyszerű emeléssel be is köszönt. “Mi sem indíthat jobban egy záró fiesztát” – fordultam Apu felé, aki annyit mondott, messze még a vége. És basszus, megint igaza lett. Da Silva előbb egyenlített, majd a második félidőben a herélt hangját akkor még Tatabányán hallató Filó, továbbá Márkus találatai meghozták a megérdemelt vendégsikert, kifacsart, enervált csapatunktól ezen a délutánon csak ennyire futotta. Hiába vetette be Dolcetti Debrecenhez hasonlóan a záró fél órára az új csatárreménységnek kikiáltott 16 éves Kocsis Ferikét, az eredmény nem változott.
A félidény alapcsapata jobbára a Tóth Iván – Kovács N., Baranyai (Kovács Z.), udvari, Takács Z. – Lázár, Csobánki – Genito, Miro, Dobos- Alves vonalon rajzolódott ki; a védelemben a fiatal Tőkést, illetve a már kipróbált Mészárost is bevetettük, előbbit ritkán, utóbbit sűrűbben, bár nem volt Dolcetti kedvence. A középpályán Zana és Schultz is játszott egyszer-egyszer irányítót, de az ész jobbára Dobos és Genito volt megosztva, hátulról Csobánkival vagy Dancssal megtámogatva. Elöl Alváz egyetlen alternatívája Venczel Balázs volt, aki nagy küzdő volt, de éknek még nem az igazi; Tangara és Bozsovics súlyosan felejtős kategória; Borgi viccből kapott néha lehetőséget az MK-ban, Kocsis Ferike és Bojti pedig a jövő zenéit jelentették. Kimagasló teljesítményt hozott a több bravúrmeccset leszállító Tóth Iván, a csékává előlépő Kovács Norbi, de külön kiemelendő Takács Zoli, aki ezen az őszön kezdte végre ténylegesen beváltani a hozzá fűzött vérmes reményeket, kemény, keveset hibázó balhátvéd-játékkal, és mindenekfelett remek távoli, szabadrúgás- és fejesgólokkal. Majdhogynem házi gólkirály lett ősszel, ha nincs Alves három fejese a Fradi ellen. A brazil ezért dicséretet érdemel, a többiért kevésbé, de ezt tudjuk be akklimatizálódásnak; ha türelmesebbek vagyunk vele, akkor itt érik be kaposvári és fehérvári gólvágó formájába. Nem, nem vagyunk türelmesek… A két mozambikit is dicsérhetem, Genito és Miro is jó őszt futott. Dobos Attila pedig az NB1-B-s legjobb 12. ember posztról előlépett alapembernek. Itt még szépnek tűnt a tavasz, vagy legalább ahogy Doki barátom mondaná „még akármi is lehet”, gondolhattuk.
5 győzelem, 6 döntetlen, 4 vereség. Így zártuk az őszt, és ez, a körülmények ismeretében több, mint megsüvegelendő volt. Dolcetti szépen, szisztematikusan dolgozott, és épített fel egy harcos, brusztos csapatot, sok fiatallal, hiába, az még nem a Cordella-féle fiatalítás volt, inkább arra emlékeztetett amit később Rossi első évében látunk, de ez egy szimpatikusabb csapat volt (igaz képességre gyengébb, valljuk meg). Mégis a Karácsony hangulata valahogy az NB1B-s kellemes izgalmakat idézte bennem halványan, legalább abban az értelemben, hogy volt szerethető (nem elcsépelten, egervárisan értve) csapat, volt egy azonosítható, kedvelhető mag, Tóth Iván, a vénségére hazataláló kapus, Geni és Miro a két csöpp mozambiki középpályás, a brusztoló és egész ügyes játékossá fejlődő Dobos, a saját nevelésű tehetségek, mint Takács Zé és Kovács Zé, és az őrült brazil, Alves. És ha a hírek igazak, jön két újabb, állítólag Geniéknél is tehetségesebb elefántcsontparti ász tavaszra. Jó lesz ez, jó lesz ez, a magyar edzők, amíg kitalálják a Dolci-taktika ellenszerét, addig akár a dobogóra is (na jó, a közelébe) is odafurakodhatunk!
Szóval az amúgy kegyetlenre sikerült decemberem során (tényleg egyik napról a másikra éltem: ma egy fősulis közgázvizsga, másnap életem első szakmai angol előadása Debrecenben, aztán harmadnap statisztikavizsga, negyedik nap konf az ország másik végén egész napos vonatozással, következő nap angol nyelvvizsga, közben határidős cuccok a munkahelyen, mit mondjak, nem volt egy lanyha időszak) a december 20-i linzi Dark Tranquillity koncert mellett az egyetlen felüdülést a kb. naponta eszembe jutó Kispest jelentette, hogy megint volt értelme izgulni a csapatért, és ez tök jó. Hát ilyen gondolatok keringtek körülöttem a karácsonyfa alatt, amikor épp nem az egyik fősulis csoporttársnőmön járt az eszem, mert bizony néha még RW-nek is van élet a Honvédon túl is. Volt tehát miért várni a tavaszt, kétszeresen is – hogy érdemes is volt- e e várakozás, arról majd a következő epizód mesél.