Az én Kispest-Honvéd sztorim. XIX. rész. 2006 tavasz.

Folytatódik, ezúttal már az új, taccs.hu-s otthonunkban a retrospektív sorozatunk. Továbbra is sok-sok szubjektumra számítsatok, és mivel eddig is pusztán emlékezetből írtam a szériát, amely metóduson nem is változtatok, előfordulhatnak tárgyi tévedések, amelyek javítására, de még inkább a saját élmények megosztására továbbra is szeretettel várjuk a kommenteket, hisz főleg azoktól lesz élő, izgalmas a sorozat. A gazdag fotóanyag többségéért ezúttal is az egykori basildon.hu-t illeti a köszönet.

A mai epizód tárgya 2006 tavasza, ami a biztató 2005-ös „kisebb csoda-ősz”-t követően bizony szomorkás ébredést hozott, lévén a keret végül oda került, ahova beárazták év elején a szakértők, kiesési gondok csak a flúgos őszi futam pozitív utóhatásai miatt nem fenyegettek minket. Szerzőnk ráadásul a csapattal együtt futott méretes hullámvölgybe a tavasz végére, még ha más okokból is, mint a piros-fekete kedvenc klub, szóval a mai memoár sem a rózsaszín habcsók-élmények garmadáját hozza majd. De hát egyszer fenn, egyszer lenn, ez már csak így megy. 

Pedig az évindításra nem lehet ráhúzni a szürke, sivár jelzőt. A téli szünet ugyanis hosszú évek óta először nem a magyar tél kopár kilátástalanságában telt. No ne ijedjünk meg, sporttársak, a csapatépítő tevékenységünk továbbra sem hordozott magában szebb jövőképet, ám amire kb. Tornyi 2001-es porecsi edzőtábora óta nem volt példa a nagy templomegere-státuszunkban: edzőtáborba vonultunk! És kaptunk egy igazolásokért felelő klubigazgatót! Na akkor menjünk sorrendben.

Januárban jött a hír, hogy Pini Horváth Pált, a Rádió Taxi egykori atyját, a rendszerváltozást követő taxisblokád egyik vezéralakját kérte fel amolyan sportigazgatónak, aki akkoriban épp a Vecsés csapatánál tüsténkedett. Pali bátyánk, ahogy a honvedfc.hu fórumán nevezték előszeretettel a hiperaktív arcot, rögvest belecsapott a lecsóba, beregelt a fórumra és naponta osztotta meg velünk (a sajnos jobbára semmit nem érő) hírmorzsáit, olyan jellemző tartalmakkal, mint „de konkrétumot nem mondhatok”, „egy meg nem nevezendő játékos”, „holnap hatalmas bejelentés várható, most egyelőre legyen elég ennyi”, stb.. Kedvenc részünk a „Nagy hal” cím alatt futó folytatásos saga volt, Pali bá ugyanis két naponta jelentette, hogy egy(-két) olyan arc leigazolásán dolgozik, akiktől majd lefossuk a bokánkat. Nyilván konkrétumokkal nem szolgált.

Mindeközben Kű Lajos ex-Fradi ikon közbenjárására valahogy meghívták a csapatot Szudánba, egy másfél-két hetes túrára, amire Pini rábólintott. Mindezt a felkészülési időszak kellős közepén, február legelején, tehát nem a klasszik török/ciprusi edzőtáborok bajnokság előtti 2-3 hétre időzített periódusában. Dolcetti szívta is a fogát rendesen az ügy miatt, ő inkább itthon készült volna, ha már, de nem volt vita, menni kellett Szudánba. Ráadásul szegény maestróra rájárt a rúd, egy edzés előtt feltörték az autóját a budafoki műfüvesnél, ellopva a csomagtartóból a Honvéd számára írt edzéstervét is. Mi a haverokkal itthon csak somolyogtunk a hírek hallatán, persze sajnálva a jó Aldót, de lelki szemeink előtt láttuk a hazaérve símaszkját lehúzó, a pajszert a sarokba dobó Csankot, öreg Mészölyt, Várhidit, Gelleit, Csertőit, amint a Google-translate-et böngészve próbálják lefordítani a frissen megszerzett Dolcetti varázsanyagot, megfejtve a Grált, hogy ez a tufa keretű Honvéd mitől szárnyalt az ősszel.

Nos, a tufa keretű Honvéd egyelőre Szudánba szárnyalt tova, de már a sérülékeny Schultz Levi és ki tudja miért kirúgott házi gólkirály, a Kaposvárra menekülő André Alves nélkül. Távozott a kerettől az ittléte utolsó heteiben már kihidrogénezett hajú poreszmester, Tangara és Bojan „Mocskosul Szar Csatár Vagyok” Bozsó is, egyikük sem hiányzott nagyon. Helyettük egyelőre csak egy szem Schrancz Balázs érkezett, na honnan, Vecsésről, hát persze, plusz Erdei az ifikerettől. Horváth úr nagy hala még nem jött meg, valahol a pesti horgásztavaknál vadászott rá egyelőre a derék extaxis klubdirektor.

A szudáni túra a várakozásoknak megfelelően néhány heveny lefutású mocsárlázon túl sportszakmailag nem sokat hozott a konyhára, a bevételi oldalon a tucatnyi hígfosásos megbetegedést leszámítva nem sok mindent jegyezhettünk fel, max épült a csapategység, illetve a játékosok fittsége. Utóbbi, igaz, lefele, ugyanis sok apró sérülést hozott némely szudáni pálya, egyes beszámolók szerint volt, ahol kis túlzással térdig ért a fű. Utóbbi helyszínen, Wad Medaniban már Dolcetti is elposszant, és pályára küldte a második félidőben Lidio Melist és a csapattal tartó egyik Északi Kanyar-tagot is, utóbbinak maxiriszpekt a túráért, ilyenkor szinte szégyellem, hogy én csak Niksicig jutottam.

A szudáni tripet itthoni felkészülés-zárás követte, közben csatlakozott a kerethez Pomper Tibor, aki legutóbb a REAC-ban terrorizálta a minőségi futballra vágyó nézőket. Pedig nem így indult a pályája, korábban a BVSC-ben (Potemkin-Pomper-Csordás fémjelezte BVSC utánpótlás, hmmmm), és a Dunaferrben is emlékezetes teljesítményekre volt képes a benga szűrőközéppályás/védő. Később a Vidiben már sajnos inkább a Fehérvár Pláza mozgólépcsőjén egy vodkásüveggel előadott szólójára emlékeztek a helyi drukker-erők, mi meg a kurva Elvis CD-jére, amit Hamar neki adott kölcsön vagy tőle kérte el, fene tudja… Azt tudjuk hogy eltiltás és kiesés lett belőle nálunk. Ez az epizód is mutatja, hogy Pompi véleményes előélettel bírt Honvéd-viszonylatban , idehozatala érdekes húzás volt, bár tény, Vadi óta minőségi szűrőnk nem igazán volt.

És csatár? Alves távoztával az se volt igazán. Horváth úr aranytartalék gyanánt szintén a pesti agglomerációhoz nyúlt, és idepattintotta Bozori GyulátBalázst, szintén ex-REAC játékost csúcséknek. Szó volt még a vecsési Máj és Funk érkezéséről is, de minden Horváth-javaslatot nem kajált be Pini, igaz, Miski kapust azért leigazoltuk a Ferihegy melletti településről. Aztán a presidente egy héttel a bajnoki rajt előtt kirúgta a taxispápát. Míg Horváth mester ugyanis a nagy halára vadászott rendületlen, elfelejtett kimenni Ferihegyre Pini frissen igazolt három kameruni ászáért.

Jutalma egy a Bozsik kapuján kirepülő munkakönyv volt. A három friss szelídíthetetlen oroszlán pedig… aj-jajj. Egyikük, Ariel, egy edzést és egy Banska Bystica elleni edzőmeccset élt meg nálunk, utána proaktívan szétrúgta Csobánkit a következő tréningen, ahova olyan felajzva ment ki valami oknál fogva, mint Urbán Flóri az első útjába eső totózóba, ha jók az oddsok. Rövid úton elköszöntünk tőle. Két társával ilyen gondok nem voltak, ott inkább az jelentette a problémát, hogy unszolásra se mutattak nagyon futballista skilleket, sem a parádés nevű Eric Zambo, nem a csöpp Yannick. Persze ha utóbbival türelmesek vagyunk, és várunk, míg nagykorú lesz… – de ez már egy másik sztori.

A tavaszt végül egy Sopron elleni hazaival indítottuk, ám az időjárás még téli üzemmódban leledzett, a pályát elég rendesen hó borította. Emlékeim szerint e meccs előtt hívták meg a szurkolók közbenjárására Kalapács József korábbi Pokolgép-igricet, hogy élőben vezesse elő a vele felvett „A hajnali Nap forró lázban ér” kezdetű új szurkolói indulónkat („Egy gól és semmi más„).. Az itthon amolyan helyiérdekű metal-legendának számító énekes becsülettel vetette magát az előadásba, dolgát csak két dolog nehezítette: egyrészt az akkor már tényleg ultimatívan kriminális állapotú játéktér és a salakos talajviszonyai, utóbbin a különböző kerékvályúk kőkeményre fagyott gödrei közt egyensúlyozva próbálta Kalács megközelíteni a kerítést, hogy ott izzítsa a közönséget. Nem volt könnyű helyzetben, szegénynek úgy kellett mozognia, mint utásznak az aknamezőn… Ráadásul a közönség ez esetben a korzó volt, ahol jórészt nyugdíjas czukkok vagy a Pokolgép/Ossian korszakot csak hírből ismerő, inkább mai divatzenékre gerjedő fiatalok néztek ki a fejükből, mint ha a szatyorból. Sajnos ez utóbbi kitétel a csapatunkra is igaz lett, a találkozó első félidejében csak néztük a Sopront, akik Signori remek szólója majd találata után vezetést szereztek 10 perc alatt, szegény Signori bele is sérült a gólba, a visszeres csülköknek sok volt az életerős lövés és a Bozsik talaja. Pedig mekkora játékos volt – ő se hitte volna, hogy a koszlott Bohócligából vonul vissza, de legalább góllal tette. A mi Pomper, Schrancz, Geni, Dobos, Dancs középpályánk minden volt, csak ultra támadószellemű nem, így nem csoda, hogy értelmes akció nem sok alakult ki a mi oldalunkon, az egy szem ék, Venczel sanyarú helyzete elöl pedig az 1995-96-os idény elején elöl egyedül küzdő Tóth Misi kálváriáját idézte.  A meccs után a városba befele menet azon töprengtem: mi a frászt várok én évről évre a tavaszi idényektől, amikor mindig, de mindig ugyanezt kapom?!

A hó ráadásul csak nem akart elállni, hiába, ha visszatekintek, szerintem életem legkeményebb, leghidegebb tele volt a 2005-2006-os (ráadásul egy penetráns, 3 hetes tüdőgyulával fűszerezve). A következő két fordulónk, a Fradi és Fehérvár ellen így elmaradt, s mire ismét pályára léptünk, a Pápa ellen, arról meg pont lemaradtam, miután a „Nőt, kocsit cserélhetsz, klubot soha” jelmondatot némileg figyelmen kívül hagyva, épp a Vörös-tenger partján vigéckedtem a Karácsony kapcsán már említett csoporttársnővel. Végül is, így visszagondolva, némileg kellemesebb perceket szerzett, mintha a Bozori 79. perces góljával kiszenvedett sovány sikerünket fagyoskodtam volna végig a korzókorlátnál (hogy rohaggyak meg). Fater persze rendesen beszámolt sms-ben, majd telón is a történésekről, így Eric Zambo kezdetéséről és Yannick debütjéről is. Idézném: „Hát, játszott egy néger az elejétől, semmi különös, sőt, elég gyengusz a gyerek, szürke, semmilyen. De ez még semmi. A második félidőben a Dolcetti beküldött egy másikat. Ez valami gyermekparalízises lehet, szerencsétlen kisebb volt, mint a labdaszedők. Ez vicc, ami itt folyik”. Továbbra is állítom, ha Janikát később igazoljuk le, vagy adunk neki időt, a közönség és Apu nagy kedvence lehetett volna, ha csak a King iránti rajongására gondolok az öregnek. Janika is kicsi volt, „czukor”, és a Kecsónál + a Debrecennél láthattuk, hogy nem is használhatatlan.

Miután ismét magyar földön voltam, már bizsergett a lábam a Bozsikba indulásra várva, előbb azonban Dolcetti bemutatott 3 napon belül két ótvarolasz betonvédekezést, előbb a Sopron elleni MK-odavágón, majd Zalaegerszegen, Venczelt védekezőközéppé minősítve vissza, hol Pomper, hol Eric Zambo mellé, és az ötlet be is vált, mindkét meccset levédekeztük 0:0-ra, ócsárolt is minket szakmányban a sportmédia, kárhoztatva a nézhetetlen Honvédot.

A Sopron elleni MK-visszavágón aztán már bronzbarnára sülve a lelátón ültem a tribünön, és láthattam, ahogy a ’96-os BVSC elleni döntő-második meccshez hasonlóan gyopár színvonalú szenvedést követően Schrancz betalál a 83. percben, a legjobb négy közé lőve minket. Ez feledtette a színvonalat, és örvendve mehettem haza a Wilkinsonos mezemben. Itt még minden szépnek tűnt ezen a tavaszon.

A hétvégén kevésbé örülhettem, egyik legergyább színvonalú meccsemet nézhettem végig a korzóról, a Kaposvár nyert 2:-0-ra Zsolesz és Zahorecz góljaival, nálunk Eric és Yannick is kezdett, én meg megérthettem, miért sírt miattuk Apu. Mondjuk a Janikát váltó Bozoritól sem ájultam ki. Kezdtem rádöbbenni, hogy ez a mostani keret a 2005-ös, vagy az 1999 tavaszit idézi kreativitásban/színvonalban, és ha visszaolvastok a korábbi, vonatkozó epizódokba, ez nem sok jót jelent. Így hiába ikszeltünk egy hét múlva az MTK-pályán, ami szökőévente sikerült nekünk 1996 óta, mire megfontolta volna a javulás lehetőségét a kispesti átlagdrukker, máris jött a Fradi elleni pótlás, és a világos-mint-a-Nap Fradi-győzelem, hiába dobtak össze ultráink ismét csecse mezre a csapatnak. A testhezálló, rózsaszín-fekete Macron cucc valóban tetszetős volt, a játékunk kevésbé, egy Schrancz góllal tudtunk csak válaszolni a zöldek kedvenc borostás versenyménje, valamint Jovánczai (azért a Fradiban is kik játszottak, jó ég…) és a melírozott Balogh Zoli egy-egy találatára. 1:3. Hol van már az Alves-parádés hazai Fradi verés?

A csapat a Győr elleni hazain kozmetikázott valamelyest, ahol Dobos gálát hozott a tavaszi szél, majd a Fehérvár elleni pótláson ismét Schrancz köszönt be, 1 pontot hozva a hazai konyhára. Aztán jött a végső törés. Az eddig is igazából őszi önmagát kereső Kispest Újpesten futott bele egy kegyetlen zakóba, hetet kaptunk, nulla rúgott ellenében, persze nem kell csodálkozni, ha egy ilyen rangadón próbálunk ki először a Totti-féle „trequartista” pozícióban egy zöldfülű ifit (Lantos). Mondjuk ezt leszámítva minden kulcsember játszott (Kovács Norbi, Baranyai, Dobos, Geni, Miro), mégis totál alázás lett a vége.

Az ősszel még remekül működő Dolcetti taktikából és a csapategységből néhány sikerrel kibekkelt meccs maradt tavaszra, a korábban még nézhető játék értékelhetetlenné, a keret követhetetlenné vált, a bohócliger edzők megtalálták az Aldo-féle felállás ellenszerét.

Vergődtünk.

 

Vergődtem én is.

Így fordultunk rá a Vasas elleni MK-elődöntő első felvonására Kispesten, életem első olyan meccsén, ahol egyszerűen nem tudott érdekelni, amit a pályán csinálunk. Ha a Fradit verjük agyon 8:0-ra, akkor is csak nézek ki a fejemből. Kicsit megint Hornby Fever Pitch-éhez visszanyúlva, ráadásul a Warzychás epizódnál már idézett Liam Bradys részt citálva ismét, na annak a második felében ott van a válasz, hogy miért. Szóval aznap történhetett volna akármi, rezignáltan vettem volna tudomásul, igazából utólag azt sem értem, minek mentem ki. Az eredmény amúgy 1:3 lett, Udvari öngólt lőtt, sőt a második félidő közepén a délelőtti esőzéstől rommá ázott pályán félpályáról haza próbált adni, a labda megállt egy pocsolyában 30 méterre a kaputól, és az indiszponált Tóth Iván helyett a szünetben beküldött Ráthy Ricsi rémülten nézhette, ahogy Bárányos lecsap a lehetőségre és balladai magányban elviszi mellette a bőrt, majd a hálóba helyez. A lelátó lázongott, én üveges tekintettel bámultam hol a szembeoldal jegenyéit, hol az ünneplő Bárányost, hol a „mi a faxért csak a félidőben hoztad be a Mirót Dolcsettíííííí„-t üvöltő korzóarcot előttem… – aztán a lefújást követően hátrafordultam és hazagyalogoltam a tavaszi, esőszagú Adyn, és azon gondolkoztam, hogy meddig Honvédozok én még, tényleg olyan fontos-e ez, itt bohóckodni ezzel a sehova se jutó csapattal, miközben sokkal fontosabb dolgok is vannak az Életben, például az, ami akkor csúszott ki fénysebességgel a kezeim közül…

Aztán hetekkel később megint világos lett, hogy a Honvéd egy nagy RW-tükörkép, sokszor párhuzamos hullámvölgyekkel velem, máskor pedig pont akkor érkező pozitív fordulattal, ami kellő időben kiránt a nagybetűs Saját Élet posványából, hát valahogy így, szóval minden kiegyenesedik előbb-utóbb, de azon a szerdai napon életemben először és utoljára komolyan elgondolkodtam azon, hogy normális ember mit akar a Kispesttől. De mivel nem vagyok normális, szerencsére (?) ez a kérdés később okafogyottá vált.

A szezon hátralevő része már katasztrofálissan semmilyen volt. Egyedül a következő hét hozott némi enyhülést a szurkolói sebekre, hiszen négy napon belül kétszer ütöttük a Vasast a Fáyban, először a kupavisszavágón – 1:0 ide Dobos szabadrúgásával – akár tovább is mehettünk volna, ez a borzasztó, ha nem faszongjuk el a hazai meccset; majd a bajnokin is 2:1 lett ide, Csobánki és Dancs találataival. E hetekben már Ráthy Ricsi védte a kaput, az utolsó hetekben pedig a Vecsésről hozott utolsó Horváth-bébi, Miski. No és bemutatkozott a két, ősszel leigazolt tékozló elefántcsontparti közül az előbb (csak 3 hónapos késéssel) ideérő Benjamin Angoua Brou, a szurkolóknak hamarosan csak Benji. A jobbhátvédként induló, rövidesen belső védőként és szűrő középpályásként is maradandót alkotó arc már az első meccseken kiemelkedett a csapatból, nem hittem el, hogy ilyen kalibert tudtunk szerződtetni, egyúttal szinte biztos voltam benne, hogy nyáron le is lép, a jó Honvéd-szokásoknak megfelelően.

És az eredmények? Vereség Pécsett és Tatabányán, roller otthon a REAC és a Dós ellen. Ej, de sovány. Mondjuk a REAC elleni hazai 1:3-ra a mai ismereteink fényében lehet, már kissé furábban nézünk, a kiesés ellen menekülő, a szezonban alig győző palotaiak hármat rámoltak be nekünk, lehet, hogy a mix-gépezet már itt is üzemi hőmérsékleten pörgött? Ki tudja.

A záró meccset a tatabánya elleni bányászvárosi csörte jelentette, egy érdektelen csapattal, a jövőjüket tervező játékosokkal, megposszanó vendégszurkolókkal, utóbbiakkal összevesző Dancs Rolival („leszarom, hogy kikaptunk”). Minden szétesőben volt, nem csoda, hogy Sisa tanár úrék lemásolva az őszi eredményt, ismét 3:1-es dorgálással küldtek meg minket. Mindezt súlyosbították a pletykák, miszerint a kilátástalan jövőnket tetézendő, Dolcettiéknek megköszönik a melót, így a közönségkedvenccé avanzsáló tréner és lelkes segítője gyakorlatilag búcsúmeccsen ült a tatabányai vendégpadon.

Közben jöttem a menetrend szerinti rémhírek. Pininek n+1. alkalommal is elege lett a Honvédból, így elhatározta, eladja a klubot, pontosabban a Honvéd Kft.-t. Vevő is akadt, a másodosztályból épp csőd miatt búcsúzni készülő Dunaferr, vagy Dunaújváros, ki tudja milyen néven futottak akkor a pár évvel korábban még magyar bajnok piros-fehérek. Héger klubelnök napi vendég lett Pininél, és már-már pecsét került a megállapodásra, mikor a minden ilyen esetben hősiesen reagáló Kanyar néhány tagja némi graffiti-dekorációval kínálta meg az Eszperantó úti sporttelep kerítését, jelezve a helyieknek, hogy nem lenne jó ötlet így licencet szerezni, mert a kispesti ultrák bosszúálló pallosa hamar lecsap. A Dunaújvárosi vezetők aztán a nyugodtabb éjszakák reményében szöttyögve elálltak az üzlettől, Pini viszont fenyegetőzött tovább, hogy neki nem kell ez a ráfizetéses romhalmaz. De ki venné át tőle, ha van ilyen madár egyáltalán? („Madár? eeeeergh… Okay?!„- hangzik fel a távoli Kaliforniából.) Mindez kiderül a következő epizódból!

A félszezon alapcsapata: Tavasszal leginkább a Tóth Iván – Kovács N., Baranyai, Udvari, Takács Z. – Pomper, Dancs – Genito, Dobos, Schrancz – Bozori kezdőcsapat, vagy ennek valamely permutációja futott ki a Bohóc stadionjaiba, a kapuban olykor Ráthy Ricsivel vagy Miski Zoltánnal, a védelemben az április végén debütáló, sokra hivatott Benjaminnal, az őszhöz képest kevesebb lehetőséget kapó Kovács Zolival, a magát csereként már megmutatható fiatal, 17 éves Debreceni Andrissal, és Mészivel. Középen Lantos az Újpest elleni égés részese lehetett, Eric a kameruni eresztés szürke eminenciásaként nem csinált semmit. A csatárposzton a nulla Bozori helyett ott volt Venczel, aki márciustól egyre inkább védekezőközéppé lett átképezve, a mélynövésű tini Janika, és néha a padon Bojti. Hát, nem az évtized kerete. A kimagasló teljesítmények az őszi jó formánkkal együtt eltűntek, talán Dobost dicsérhetem egyedül, a többi kulcsarc gyászos produkciót nyújtott, sok bakival (Tóth Iván, Udvari, Kovács Norbi). Schrancz ugyan lőtt egy pár gólt, de bántóan lassú volt a srác, inkább NB2 színvonal. Egy pozitív kivételt találtam magamnak, Benjamint, aki az utóbbi évek legjobb igazolásának tűnt, csak csapat nem volt körülötte.

Fura szezon lett tehát a 2005-2006-os is, izgalmas, és a várakozásokat felülmúló, hangulatos ősszel, majd ehhez méltatlan, elrontott felkészülés és igazolási szezon terheit nyögő tavasszal. Mind a csapatnak, mind szerzőnknek sem ez volt a legjobb pár hónapja, így a nyári szünetben amikor a melóm révén projektmegbeszélésen voltunk kinn a kollegáimmal Prágában, az egész napos egyeztetések gőze mellett azt a felejtős, kétszeresen is szívfájdító tavaszt is le kellett vezeti a Nové Mesto és Dejvice környéki kiskocsmákban, a kövér hermelynek mellett. Miközben Ádám kollegámmal kortyolgattuk a Staropramen Granátot az egyik ilyen agytisztító esténken, a hazautazás előtt, hajnali 2 felé valahogy szóba került a nagy hobbim, a Honvéd is, jött is a kérdés: „Ata, és mi van a Kispesttel?”. „Semmi jó” – feleltem én, „Örülök, ha jövőre is bennmaradunk. Sőt. Ha szeptemberben még létezünk.” Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy egy év múlva ilyenkor a Megyerin izgulom széjjel magam a DVSC ellen, MK-döntőn, és megmutatják az akkori kezdőcsapatot, nem hiszem el.

Úgyhogy inkább kimentem a kopott söntéshez és kértem még két utolsó korsót magunknak, hogy aztán visszainduljunk a szállásunkra, mert másnap még haza kellett vezetni Pestre.