Az éhség dönt. Kibeszélő, beharang, etc.

Egy darabig kacérkodtam az „Éhezők viadala” címmel, de az már hozzám képest is fájdalmasan modoros lett volna, így mielőtt az olvasók szemében a kispesti blogszféra Sinkovicsává válnék, megfogadom idősbMészöly 1981-es ukázát, és váltok, bzmeg. Mármint címet. Az áthallásos címkép viszont marad, újabb ékes darabbal gyarapítva RW vizuális terrormúzeumát!

Ettől függetlenül az éhség tematika nem véletlen: ma klasszikus éhségmeccset fogunk tolni a Viharsarokban.

Adott két csapat,

• egy felajzva az NB1-be visszatérő újonc, akit ugyan az első 5 fordulóból 4 vereség rendesen lehűteni látszott, Szpisljak edzőcsászártól kezdtek is érkezni a típusos nyilatkozatok (csapatépítéshez idő kell), de aztán múlt héten sikerült nyerniük, így a kedv-faktorban sem bízhatunk: pont-éhségük és NB1-éhségük mellé visszatér(edez)ő önbizalom is társulni látszik.
• A másik oldalon sem kéne baj legyen az étvággyal: rendesen megkoplaltatta magát ugyanis az elmúlt másfél évben (lassan ez az elmúltmásféléves fordulatom olyan lesz mint random kormányszóvivőnél az elmútnyócév, lassan el is hagyom, ígérem) a kispesti kompánia is. Az idei idénykezdet három (azaz „kettő és fél”, basszus!!!) zsinórgyőzelme így amellett, hogy annyira kellett, mint egy falat kenyér, valahol logikus is, hiszen fiaink sokkalta kiéhezettebben vetették bele magukat a meccsekbe, mint az elmúlt szezonok alatt bőven jóllakott Vidi, a magához képest kb. tele hassal muzsikáló MTK, vagy a zsíros májas hurkákat kissé túltoló Debrecen.

Pakson aztán jött a stoptábla (ergo, ott az ellenfél is torkos volt), de ott se voltunk szokottan szarok, értsd: nem azt láttam a srácokon, hogy elég volt a három győzelem, és az első három forduló főtt-sült császárhúsból álló menüje megnyomta a fiatal gyomrokat. Inkább a klasszik fiatalos hullámzás (egyszer szárnyalunk, egyszer szárnyat szegünk) megnyilvánulásának értékelem a paksi depressziót, amiből a kimászás talán-talán megindult, a nyögvenyelős kötelezővel (győri MK) és az újpesti majdnem-bravúrral.

Szóval az éhség sok mindent eldönt majd ma. Remélem mi leszünk a „belesebbek”. És akkor holnapra már élesíthetem a „Nagy zabálás” c. posztot.

Ezek után edzői oldalon is sok múlik az éhség mellett, Marco Posszinak fizikailag és lelkileg is oda kellett hatnia a héten a srácokra:

• az agyakra, hogy ne omlásként éljék meg a játékosok az újpesti sajtkiéneklést a szánkból, azaz felszabadultan és önbizalommal telve fussanak ki a csabai gyepre, mint tették azt az első 3 fordulóban;
• a lábakra, hogy a 60. perc után ne essen össze az állóképességünk, mint egy büntetőterületre tévedő Radó. Idén gyanúsan hamar fáradunk, hol van már a 2007 tavaszi Honvéd, aki lebrusztolt minden ellenfelet sztaminával? Rossi kicsit ránézhetne az Ignuscio Prosecco körmére is, hogy mi folyik itt fizikai felkészítés alatt.

A harmadik dolog meg a saját körme a misternek, a cseréken kicsit tessék elgondolkozni. Nyilván abból főzünk  ami van, de a DVSC-meccs után Újpesten is éreztem némi elcserélés szagot, ezeket kéne javítani.

Nekem pedig önmagamat: a múlt héten megint Szabiztam egy picit, mondjuk jobbára dicsérve kapusunkat az újpesti teljesítmény miatt, de nem elhallgatva, hogy a végén rosszul bokszolt. Nos, kurva nagy arc vagyok, az összefoglalóból is láttam később, amit élőben nem, és amit kommentben ti is többen jeleztetek: Dél fejelte el a labdát a kapus elől, most nem a kijövetellel volt a gikszer. Szóval, mea culpa, Szabi, remélem ‘csabán is minimum az újpesti formát tolod. Végül is, lila-fehér. lila-fehér…

Lassan indulás, ótvar hosszú egy út lesz a kormány mögött, ennek nem örülök, viszont a kalandnak igen, a hosszú szabim utolsó izgalmas eseménye következik, jó lenne jövő héten úgy visszamenni a melóba, hogy végre három Honvéd-pont is van a kispesti övtatyómban. Hiszen ahogy most visszanézek, bakker, pont a festős szabikezdet óta nem tudtunk nyerni, csak egy csoffadt MK-meccset (persze azt sem lebecsülve), de bajnokin csak 2 pont a termés. Most kéne még 3, aztán lendületből még 3 a tanyaközpont ellen is jövő héten.

Na, irány Békéscsaba!

Addig is pedig könnyes szemű emlék a kedvenc idényemből: