Az van, hogy Gyula az első olyan játékosunk, aki már úgy számít öregnek, miközben egyáltalán nem az, hogy fiatalabb nálam. Szóval nem elég, hogy öregebb lettem a csapat legöregebbjénél (amit a jó Tóth Iván tolt ki egészen Bonazzoliig), mert az várható volt, hogy egyszer be kell következzen, hanem az is van, hogy akinél már öregebb vagyok (H halmaz szuprémuma), azt esetleg én, vagy a közvetlen környezetem akár, de a lényeg, hogy öregnek tartja valaki, aki velem nagyjából egykorú.
Mentális időskálámon mérve alig néhány éve még felnéztem a játékosokra, mert idősebbek voltak nálam, még akkor is amikor pofátlanul fiatalok. Egy Bárányos úgy volt a sportlaptól átvett terminológiával fiatal tehetség a szememben, hogy egy jó ötössel járt előttem. Mondjuk Barika még évekkel és klubokkal később is fiatal tehetség maradt, hogy a jó enbéegyes játékosból előbb örök ígéret, majd eltékozolt karrier legyen egyik pillanatról a másikra. Mert ugye Barika volt akkora tehetség, hogy rá nem mondhatta a Mindig Kritikus Szakma: képességeihez mérten kihozta magából a maximumot.
Aztán ott voltak a húszas éveim. Én egyetemre jártam, és közben hétvégente néztem a velem egykorúakat sokszor reménytelenül és fogalmatlanul szaladgálni a hidegben, vagy melegben, ahogy épp az évszak megkívánta. Ez volt az az időszak, amikor egyidős voltam a futballistákkal, hovatovább a kvázi hőseimmel, akik helyettem gladiátorkodtak, én pedig rajtuk keresztül vezettem le a héten bennem felgyülemlett feszültséget.
Néhány év és szépen, lassan elmúltunk harminc, hogy egyelőre ne gondolkodjunk semmin, mert annyi minden máson kell. Közben a csapat is hol jó, hol rossz, a társaság azonban jó, így gyorsan repülnek az évek.
Egészen Gyuláig, aki egycsapásra öreggé tett. Baszod, Gyula, kellett ez?
Kösszépen.
/// A szerző egyáltalán nem tartja objektíve öregnek sem magát, sem Gyulát, hovatovább bociszemekkel bambulja Gyula minden mozdulatát.
