Hol nőtt fölénk vészesen a Videoton?

Nagyon sima meccs lett a szombati az első gól után, megnéztük, hogy hol volt a bibi.

Hiába van az, hogy néhány másodperc különbséggel nagyjából ugyanannyi ideig birtokoltuk a labdát, ha a Videoton jóval gyorsabban gondolkodott és játszott nálunk. Az alap, hogy jóval sűrűbben próbáltak passzolni (ha a labdabirtoklással arányosítom, akkor 1,6 másodpercenként), mint mi (1,9), ráadásul egy picivel pontosabban is csinálták.

Óriási különbség továbbá, hogy amíg nálunk az összes pontos passzok 52%-át (152/295) a négy védőnk hozta össze, addig náluk a támadóharmadban dolgozó Gyurcsó-Suljic-Pátkai háromszög egymaga alkotott 108-at, a Videoton teljes pontos passzmennyiségének harmadát. Egyedül Baráth Boti oldalán sikerült levédekeznünk a meccset nagyjából tisztességesen, Oliveira kilencszer játszotta meg jól a labdát, le is kapták cserébe, Baráth pedig az InStat adatai szerint a pályára lépő játékosaink közül a legmagasabb indexet kapta.

Amúgy ha a passzok számát nem csak nominálisan nézzük, hanem a két ötfős középpályát állítjuk egymással szembe, akkor még látványosabban kiderül, hogy hol sikerült ezt a meccset nagyon csúnyán elbukni.

/// Pátkai, Simon (Pölöskei), Gyurcsó, Suljic, Oliveira (Kovács) vs. Hidi (Vasiljevic), Kamber, Nagy Geri, Gazdag (Holender), Vernes

Nincs mit szépíteni, középpályán durván kipasszoltak és leütköztek minket, egyszerűen minden mutatóban szignifikánsan jobb volt a Videoton. Szinte alig voltunk játékban azokon a posztokon, ahol olyan bonyolult feladatok állnak a játékosok előtt, mint egy támadás megszervezése, vagy a védekezés első vonalának biztosítása. Érdemes megfigyelni, hogy amíg a Vidi itt is hozta a teljes csapat számait, addig mi brutálisan elmaradunk a pontos passzok arányában (73% vs. 67%), de még inkább a nyertes párharcokban (37,5% vs. csapatszintű 49%). Gyorsan, pontosabban passzolva rohantak át rajtunk, miközben mi tologattuk hátul fogalmatlanul a labdát, majd néha indítottunk egy jó hosszút, ami meg is látszik a védelmünknél mért eladott labdák kiugró számán.

Szidtuk itt Szabit, átkozzuk az Öreget, hogy még mindig nincs itt a beígért csodacsatár, de közben azért látjuk, a problémák mélyebbek. Egyszerűen nincs középpályánk, és félő, Rossi játékát kiismerték, hagynak minket birtokolni, így valamit változtatni kell, amire a kopasz nem biztos, hogy alkalmas. Illetve mégis, mert én vélek látni fényt az alagút végén, és ez nem más, mint Vasiljevic és Gazdag Dani.

Vaszke ugye képes elfogadható minőségű és milyenségű előrejátékra, neki azonban formába kell lendülnie, ahhoz túl sokat hagyott ki, hogy azonnal kilencven perces játékos legyen. Azt nem mondom, hogy a csapattal is össze kell érnie, mert a csapat – ha nem is teljesen, de azért – egy monoton gépezet, igazából van benne annyi ész, hogy felfogja hol a helye, és ott mi várható el a többiektől iparosfronton. Azt nagyjából hozni is fogják.

A másik név Gazdag, mert benne látni még valamiféle szándékot. Az elérhető meccspercek kevesebb, mint felét töltötte eddig a pályán, mégis ő követte el, és ellene követték el az egyik legtöbb faultot a csapatban, ami ha más nem, legalább az aktivitás egy speciális szintmérője. (Bónusz: négy sárgánál tart Dani.) Mindezt úgy hozza, hogy a támadóbb felfogású játékosok között a 47%-ban nyert párharcaival messze a legkiemelkedőbb érték áll a neve mellett.

Talán ők ketten azok, akiket inkább erőltetni kéne, hátha valamivel pörgősebb, kreatívabb és nem utolsó sorban agilisabb lesz a középpályánk. Nem titok, az első áldozat nálam – az idei teljesítménye alapján – Hidi lenne, és abban sem vagyok biztos, hogy Gazdagot nem a szélen játszatnám, tehát Vernes és/vagy Holender helyett.

Amíg Rossi első kispesti terminusában a háromszűrős felállás hozta a meccseket, úgy mára ez egyszerűen kevés lett, kell valami kreativitás, valami többlet a csapatba. Hiába van Vernes, Gyula, Proszi és Filip (a sorrend most mindegy), akik együtt és külön-külön is képesek valami váratlanra, futballszerű megoldásra, ha nincs meg mögöttük sem a stabilitás, sem az onnan érkező segítség.

És ugyanígy az amúgy elevickélő, de mégis iszonyat mennyiségű gólt kapó védelemnek is jól jönne, ha egy működő sor dolgozna előtte.

A lényeg, hogy nem a középpálya nyakába akarom varrni az egészet, amit most hullámvölgynek is nevezhetnénk, mert nem. Sokkal inkább érzem problémának a csapatrészek közötti átmenet teljes hiányát. Mindenkinek ismerős kép a kitámasztó, majd hosszú labdával indító Lovric kőszobra, ahogy a döntően hátrafelé passzoló Hidi és Nagy Geri is beleégett a retinánkba. Nem egyszer láttuk Vernest becsúszva szerelni a tizenhatosunkon, Kambert csikicsukizni az egész pályán, Gyulát a saját harmincasunkra visszajönni labdáért, satöbbi. Hiányzik a csapatból a flow.

Egyszerűen nem érezni azt a dinamikát, ami együtt mozgat, ami áramlik előre-hátra, ami megvolt év elején meccseken keresztül. Kicsit olyan ez, mint amikor leül az ember hullafáradtan Tetrisezni, jönnek és jönnek a formák lefelé, egyre gyorsul a játék, már nem is nézed, inkább bambulod a kijelzőt, de megy, nagyon megy. Építed, várod a hosszú négyest, hogy a lehető legtöbb pontot szedd ki a rendszerből, és mindig bejön. Aztán egyszer vége, felnézel, az idő elrepült, teljesen más állapotban voltál. Elégedett vagy.

Na, ez a mentális állapot nincs meg jelenleg. És, hogy őszinte legyek Rossiból nem nézem ki, hogy egyik napról a másikra átalakítja a csapat szerkezetét, hirtelen mást kezd el játszani, mint amit az elmúlt években játszatott, viszont azt kinézem belőle, hogy akár meccsekre megtalálja és kicsalja a keretből az imént körülírni próbált állapotot. A kopasznál mindig a mentálisan erős meccsek működtek, az iparosok valahogy sohasem. Mintha az olasz Verebes ülne a padunkon.

/// Adatok forrása: InStat // kigyűjtve itt találjátok

// kép: 1909foto