Mindenszentek helyett Halloween, Bálint nap helyett Valentin, labdarúgás helyett amerikai foci, csülökpörkölt helyett hamburger, kakaós csiga helyett bagel, és így tovább. Látjuk hogy tör be fokozatosan a nem is tudom mi az életünkbe. De szerencsére a futballunk még kitart legalább a pályán – mert ott szinte semmi köze a világmindenségben játszotthoz, hiába mezben, labdával, huszonketten, még spori is van, meg kapu, néha nézők, a gyep ugyanúgy zöld, satöbbi.
Amíg van magyarfoci, addig nagy gond nem lehet, tudjuk, hogy itthon élünk, a mi kis valóságunkban. Ahol a világ minden pénzéből lehet építeni egy sehonnan sehova nem közlekedő luxusmetrót, ahol fákat ültetünk a bicikliutak közepébe, ahol egy futsalcsapat komplett minisztériumot kaphat, ahol fordítva írjuk a nevünket, ahol az év van elől, és nap hátul a dátumban, ahol Európában legkorábban nyugszik a nap, ahol – de mindegy, tudjuk hol élünk.
A magyarfocit megfogalmazni szebben, mint tette azt Pelikán elvtárs gátőr a Tanúban egyszerűen nem lehet.
Tudjuk, hogy nem az, tudjuk, hogy nem jó, tudjuk, hogy felesleges az egész úgy, ahogy van, mégis fancsali pofával örül neki sok ember, próbálva elhitetni, ez így jó, így helyes, így kell csinálni. Bognár Gyuritól Orbán Viktorig, Tarsoly Csabától Dzsudzsákig.
Ilyenkor különösen fasza egy Debrecen-Honvéd. Kondás Elemér ugyebár egyszerre ment át Dr. Bubóba, és kéri a következőt (meg itt is), és egyszerre egy Grétsy Lászlóba öltött Mourinhóba, hogy nyelvünk minden szépségét és változatosságát megőrizve mentse meg futballunkat is. Kondás Elemér tipikus arca az önhitt magyarfocinak. A tévedhetetlenség hitének vegyítése az arroganciával, ráhúzva egy kikupálódott agronómus bőrvázát, valami ilyesmi az NB I. futballterminátora, aki feladatául kapta a mindent elpusztítást.
Nem olyan nehéz a kondási típust felfedezni nálunk sem. Rossi, de még az Öreg is képes volt kívülről érkezettként belerázódni a kívülről elpusztítandónak, gyökerestül kiirtandónak nevezhető valaminkbe. Mármint a futballunkba. A magyarfoci, ha kicsit a közelébe kerülsz, nem csak megéget, de azonnal átölel csápjaival és magával ránt bármilyen mélységbe. Mert ezt nagyon tudja. A magyarfocival senki sem égetheti meg magát csak kicsit.
A magyarfoci az igazi magyar sors. A magyarfocinak nem egy Mohácsa volt, hanem legalább öt. A magyarfocinak egy Trianon a tízórai. A magyarfoci nem csak a döntő pillanatokban veszít, hanem önmaga a vesztett lét szinonimája. A magyar sorssal lehet azonosulni, a magyarfocit azonban kívülről kell fémbetétes bakancsokkal rugdosni, észre sem véve, hogy közben a saját bordánkat törjük szilánkosra.
És ezt a magyarfocit, benne Kondással, Hemibával, Bódíval, negyedházas Nagyerdei stadionnal, és úgy általában mindennel, szóval ezt a magyarfocit akarja most felemelni a hatalom, hiába nem akarja esetleg ugyanezt a társadalom. Mert a jó magyar foci az erős nemzet, az erős ország jelképe, amire büszke lehet minden lakosság. Erről nem kell konzultálni, ez tény. Amilyen a futballod, olyan az országod – hiszik el sokan a saját hülyeségüket. Nálunk kétszer volt jó, és nemzetközileg eredményes futball, az ország történetének talán két legsötétebb korszakában. Ki tudja, ha kicsit korábban kapcsolunk, Haynau alatt talán még világbajnokságot is nyerhettünk volna, és ki tudja meddig jutunk az interregnum zűrös éveiben.
A magyarfoci megmentésének akarása csak néhány kiválasztott speciális küldetéstudata lehet, mindenki más inkább azt akarja, hogy legyen jó magyar futball, vagy legalább jobb, mint ami most van. Ez sokan úgy képzelik, hogy nem nyúlunk bele kívülről erőszakkal, hogy majd megy a maga útján, és ha elég érett lesz, akkor úgyis megtörténik minden magától, mint ahogy a valóság többi dimenziójában is működnek a dolgok. Az derül ki, hogy minden addig tűnik működőképesnek, amíg nem jön egy okosabb valaki, aki majd megmondja, hogy mitől lehet még működőképesebb az a valami. Őket hívjuk politikusnak. Semmihez sem értenek, viszont van egy olyan speciális joguk, hogy a közösen összedobott pénzünket elkölthetik szinte bármire. Például a foci megmentésére.
Olyat lehet, hogy mi nem kérünk ebből? Hogy nekünk jó Kondás Elemér a maga kopasz valójában, nem kell köré a máz, hogy Kondás Elemér a magyar futball egyik zászlóshajójának mestere, a csillogó-villogó stadionban teljes érdektelenségbe fulladó Debrecené. Nekünk Kondás Elemér az Oláh Gábor utcában valódi. A pusztában álló gémeskút is csak a Hortobágyon valami, egy múzeumba bepakolva csak kerülgetni lehet, értelme semmi.
Egyszerűen a Kondás Eleméreket nem lehet értelmezni a felemelt magyarfociban. A semmiből nem lehet Sztálinvárost építeni, vas és acél országává varázsolni a végtelen Alföldet (a túzok-madár már csak itt költ). Az európaias futball csak egy futballkultúrából nőheti ki magát, és még véletlenül sem hatalmi szóval a magyarfociból. Az ilyen mentalitással gondolkodást énekelték meg úgy, hogy A Föld fog sarkából kidőlni, semmik vagyunk, s minden leszünk! De most nem fogok belemenni a totális rendszerek belső logikájának természetrajzába, arra ott van a szakavatott Hannah Arendt.
Inkább csak azt mondom, hagyjanak minket békén. Hogy ki a politikával a stadionokból, ki a politikával a futballunkból, a magyarfociból, ki mindennel, ami nem odavaló,
mentsük meg a Kondás Eleméreket!
Amúgy meg ma van legnagyobb hőseim egyikének, Bud Spencernek a 86. születésnapja! Boldogat nekije!
