Tizenkét csapatos lett a bajnokság, lement másfél kör, így lassan már jó lenne helyre tenni magunkat. Mondjuk legalább valami olyasmi szintre, hogy elvárás a dobogó, erős középcsapat, vagy menekülés a kiesés elől. Ilyen szűk mezőnyben nem nagyon lehet más jelzőt kitalálni.
[visualizer id=”7009″]
Grafikonon ábrázolva így néz ki a pontszámunk alakulása a mindenkori harmadik és tizenegyedikhez képest.
Tisztán látszik, hogy az első harmadévben tapadtunk a dobogóra, majd inkább beálltunk egy fix pontszámra, miközben mások meg nem. A legalább bronzhoz képest kinyílt az olló, miközben a legjobb kiesőt nagyjából távolságban tudjuk tartani. Tizennégy pont van a harmadik és a tizenegyedik között, ebből előre nyolc a lemaradásunk, hátra hat az előnyünk.
Most akkor erre mondják: középcsapat? Vagy mégsem, mert sokkal zavaróbb, hogy az a fránya piros vonal fordulók óta alig mozdul felfelé? Látványosan nincs üteme a pontgyűjtésünknek, hiába indult úgy az idény, hogy itt még akár meglepetés is lehet.
Újpest
Úgy néz ki egyrészt igazam lett, másrészt baromira nem, amikor a meccs előtti posztban azt mondtam, hogy végre az elképzelt legjobb csapatunkat játszathatjuk, nem számítanak többé az MLSZ pénzosztó rendszerei. Az ötvédős (három belsővédős) rendszerre való átállással egyszerűen nem számoltam, pedig az elmúlt hetekben Kamber játéka miatt akár gondolhattam volna. Nem szeretem, mert szerintem ilyen itthon nem nagyon van, de Kamber egy valódi box-to-box középpályás lett a Honvédban, annyit torzítva a definíciószerű fogalmon, hogy nálunk a védelem tengelyében kezd, gyakorlatilag onnan szervezi a játékot, mert erre mind Bobál, mind Ignja, mind Lovric teljesen alkalmatlan. Kicsit hasonló, de jóval kötetlenebb szerep, mint amit mostanság Leandro játszik a Fradiban.
Az ötvédős rendszer legnagyobb vesztesei a szélsőink lettek, a legnagyobb nyertese viszont Gazdag lehet. Öt védő, két szűrő, vagyis marad három helyed a csapatban, azt kell feltölteni. Mivel a középpályát nagyjából feladod, illetve hátulról támasztod meg, így marad a szélsők lekapása, az egyékes, két árnyékékes megoldás erőltetése. Vaszke mellett pedig Gazdag messze a legalkalmasabb játékosunk erre a posztra.
Valamiféle 5-2-2-1 alakulgat nálunk, ami egyrészt minden, csak nem futball a magyar szurkolók szemében, de közben ne feledjük, ezzel a taktikával és ezzel az állománnyal ennyi bőven elég lehet ahhoz, hogy lehozzunk egy meccset gól nélkül. Nem kapott, hanem teljesen gól nélkül.
Az Újpest a 67. percben lövi az első gólját, vagyis tíz perccel a szerkezetváltásunk után. Ignja helyére Holender jött, és visszaállt a korábban megszokott 4-3-3, viszont ugyanúgy középpálya nélkül, ahogy a meccs első órájában, cserébe egy védővel kevesebbel, és egy támadóval többel – a hozzá tartozó labdatartás nélkül. Egy perccel a gól előtt Proszi is bejön Vaszke helyére, bár ez esetünkben nem játszik igazán.
A második gól a 74. percben jön, tehát a szétesés kézzelfogható. Gyorsan kell változtani, és érdekesmód Hidi beáldozásával jön Vernes, vagyis egy csatár.
- 1-56. perc // 5-2-2-1 // Kemenes – Botka, Lovric, Bobál, Ignja, Baráth – Hidi, Kamber – Vaszke, Gazdag – Gyula
- 57-65. perc // 4-3-3 // Kemenes – Botka, Lovric, Bobál, Baráth – Kamber, Hidi, Gazdag – Vaszke, Gyula, Holender
- 66-76. perc // 4-3-3 // Kemenes – Botka, Lovric, Bobál, Baráth – Kamber, Hidi, Gazdag – Prosser, Gyula, Holender
- 67. perc: 0-1
- 74. perc: 0-2
- 77. perctől // 4-2-4(!?!??!??!!!?) // Kemenes – Botka, Lovric, Bobál, Baráth – Kamber, Gazdag – Prosser, Vernes, Gyula, Holender
- 81. perc: 1-2
Valami ilyesmi a kronológia, ha az általam marginálisan értett futballfelállásokat nézzük. A középpálya totális feladásának folyamata egy igazán őszinte pillanattal a végén, amikor gyakorlatilag minden mindegy, csak íveljük előre a labdát. Lehet azt mondani, hogy Proszi és Holender hátrébb játszott, hogy megerősítettük inkább a középpályát, de azért kíváncsi leszek az InStat adataira, hogy mennyi párharcot vállaltak fel ők a pályán. A Kamber és Gazdag összetételű klasszikus középpálya szinte visszahozza a Bozsikból és Bányaiból álló ötvenes éveket, ahol az egyik felel a támadásokért, a másik a védekezésért. (Ugyan a csapatok már akkor is nagyjából együtt mozogtak, de még bőven a totális foci előtt járunk időben, így inkább itt és most megállnék a további hasonlóságok keresésében.)
Egyszerűen érthetetlen volt számomra az egész folyamat. A padon Erdős és Csábi volt mindössze védelemben is bevethető játékos, ami egyértelművé tette, hogy a pályán fogunk védelmet forgatni, nem kívülről. Még az első félidőben kimondtuk az Ingja-Holender cserét, az adta magát az ötvenvalahányadik percre. Kettős cserét nem feltételeztünk Rossiról, hiába volt többek álma egy Holender és Proszi be a félidőben. A realitás Vaszke volt Proszira a hetvenedik környékén, ez is bejött. Az utolsó se volt bonyolult, mert sejtettük, hogy eredménytől függően Hidi vagy Gyula jön le, és Vernes, vagy kisebb eséllyel Délczeg be.
Mondom, meglepett Rossi a kezdőjével, hogy aztán minden visszaálljon a normál rendbe, annyira kiszámítható lett a kopasz. Előre, szinte percre bemondtuk a cseréket, ami még úgy is ült, hogy közben az Újpest talált két gólt.
Mert hiába volt addig is valamivel támadóbb, volt több helyzete, nem igazán volt benne a meccsben, hogy gólt kapjunk. Sajna a jelenleg elérhető videó elég rossz minőségű, Szabi kifutását majd csak a hivatalos MLSZ-es képanyag kijövetele után tudjuk korrektül megítélni, de az ebből is látszik, hogy röviden, középre, az érkező vendégjátékos elé sikerül kitolna. Talált gól a javából.
A második ilyenkor képes adni magát, ez most is bejött, és ott vége lett a dalnak nagyjából. Kettő nem volt a két csapat szörnyűséges játéka között, egy talán, de még abban sem vagyok biztos. Mondjuk az is igaz, hogy amikor már szinte minden mindegy lett, akkor váltunk valamivel veszélyesebbé, hiába szólt ellene minden józan számítás.
Egyszerűen ezt három, egy, ki hogyan értelmezi pontot elbasztuk, de nagyon csúnyán. Ha rajtunk múlik, ha az alapjátékunkon múlik, akkor elég nagy valószínűséggel 0-0, és a Bozsikban nem futballmeccset rendeznek, hanem szó szerint futballcsapatok találkozóját, vagy valami teljesen mást, mert olaszmániás legyen a talpán az, aki ezt képes labdarúgásnak nevezni. (Jó, tudom, közben Dárdai és Storck arra tanítja a kortárs futballközegünket, hogy felejtsük el a szép játékról ábrándozást, mert ezen a szinten az eredményesség és a játékminőség nagyon durván képes elválni egymástól.)
[visualizer id=”7015″]
Jól látható, hogy augusztus vége, vagyis a békéscsabai meccs után jött valami törés. Addig hat meccsen 12 gól. azóta kilenc meccsen 5. Ugyanez mozgóátlaggal, vagyis hogy az adott fordulóig átlagosan hány gólt rúgtunk/kaptunk:
[visualizer id=”7019″]
Megint oda jutottunk, hogy augusztus-szeptember fordulóján történt valami változás, ami erősen kihat a mostani teljesítményünkre.Előbb a kapott, majd a lőtt gólok száma indult csökkenésnek, hogy aztán mindkettő beálljon egy szintre, de úgy, hogy a trend szerint a lőtt gól tovább fog csökkenni (most valamivel egy fölött van), miközben a kapott marad 1,3 környékén (ami három meccs per egy, és egy meccs per kettő ütemet jelent).
Meg kell tehát keresnünk azt a változtatást, ami ilyen hatással járt. Ha csak a keretet vizsgáljuk, akkor a következők történtek:
- Vécsei öt fordulót követően Leccébe igazol.
- Ignja és Lovric felváltva kezdő a védelem közepén. Addig Ignja volt.
- Vernes fix 20-30 perces cseréből kezdő lesz.
- Gazdag bekerül a csapatba, hol kezdő, hol húszperces csere.
- Vasiljevic bekerül a csapatba, előbb húszperces csereként, majd mostanában kezdőként.
Vagyis az látszik, hogy az előrejátékot próbáljuk erősebbé, kreatívabbá tenni. Érdekes jelenség, mert valahogy az derül ki, az egész totálisan kontraproduktív, és pont visszafelé sül el. A pengésebb, futballokosabb játékosok játékperceinek növelésével négyzetes arányban kezdtek eltünedezni a góljaink. Fura.
Hogy ne legyen ennyire egyszerű a helyzet, azt Kamber szerepkörének korábban említett módosulása hozta magával. Ahogy próbálunk előre kitalálni valamit, Kamber úgy szorul egyre hátrébb, egyre beljebb a védelem vonalába, hogy onnan vagy labdakihozatallal, vagy passzokkal szervezze azt, amit mi játéknak próbálunk eladni. Rossi alatt igazából sohasem volt középpályánk, ha a röpke Lanzafamés intermezzót nem számítjuk, így számomra teljesen érthetetlen, hogy miért erőltetjük a csapat végletekig való kettészakítását támadókra és védőkre, a köztük szükséges átjárás eldobásával?
Ha az egyes csapatelemek nem segítik egymást, akkor nem marad más, mint az egyéni zsenialitásokban bízni, ahhoz viszont kevesek vagyunk. Ennek a Kispestnek nincsenek olyan játékosai, akik elég ha kiviszik a mezt a pályára, akik mögé ha egy olasz leoktat egy legfeljebb egygólos védelmet, akkor képesek hozni a meccset. Nálunk, ebből az állományból gazdálkodva nem lehet más úton elindulni, mint az egymás helyett is felszántjuk a pályát doktrínából, amire
és ez a kemény, hogy lehet, Rossi pont erre érzett rá az ötvédős rendszerével. Eleve a három belsővédő, a két szélsőhátvéd és a két védekező középpályás együttese már egy olyan massza, ahol az egymás segítése teljesen normális, ráadásul ahol bónuszként ott van az állandó és nyomasztó létszámfölény fennforgása is. Cserébe, és már erről is volt szó, maradt három helyed. Oda aztán mindent be kell pakolni, ami a csövön kifér, és akikből kinézzük, hogy képesek lehetnek akár egyedül is eldönteni egy meccset, úgy, hogy hátulról legfeljebb egy valamilyen irányba felívelt labdát kapnak segítségül.
Tehát ha a játékrendszerünk változása mögött nem a beszariság, hanem a csapatként viselkedés tanítása áll, akkor Rossi kobakjára jár a hatalmas puszi, viszont ha tényleg csak annyi, hogy minél nagyobb sansszal hozzuk le kapott gól nélkül a meccseket és majd lesz valami elől, akkor felejtsük el az egészet. Ez a keret az év elején bizonyította, hogy képes futballszerű játékra, hogy ennél jóval több van benne.
Kétségek közt vergődök.
