A korzón is. Gyerekek és apukák is.
Nem, nem fogok rámutatni senkire, de igenis szóvá fogom tenni a történteket, mert én bizony kellemetlenül éreztem magam miattuk, égett a pofámról a bőr, hogy ilyen előfordulhat egyáltalán.
Undorító hangnemben, felelőtlenül, anélkül, hogy tudták volna mit tesznek, szinte minden perce jutott valami alpáriság. Különösen a békéscsabaiak színesbőrű (igen, néger) játékosa, a mellékesen magyar állampolgár Fabio Oliveira kapott belőle, de nem kímélték Kemenes Szabit, vagy a macskazabálóval, mint legmonitorképesebb jelzővel illetett Marco Rossit. Szabókettő sosem volt a kedvencem, így nem hittem volna, hogy lesz az életben olyan pillanat, amikor szó szerint megsajnálom.
Mondom, olyan szinten vállalhatatlan volt a jelenség, hogy nem is értettem, miért nem jelent meg egy rendező, és figyelmeztette a társaságot, ezt lehet csinálni otthon, a négy fal között, de innen tessék kifáradni. Körülöttünk többeknek is feltűnt, ahogy rendre felcsattant valami mérhetetlen tahóság, majd rögtön jött rá egy másik hang az überelés szándékával, és szájából egy még mérhetetlenebb tahóság.
Úgy állt a helyzet, hogy teljesen kontroll nélkül maradhattak néhányan, vegyesen gyerekek és felnőttek, nem ült körülöttük senki, nem szólt rájuk senki, így a szórványosból könnyedén lett általános szóhasználat, sőt, kiáltás a pálya felé.
Lehet vadászni a könnyen megtalálható, megszemélyesíthető ultrákra, az állóhelyek népére, lehet keresni közöttük a huligánokat, a nem helyénvaló megnyilvánulásokat, csak épp úgy néz ki, semmi értelme. Bárkinél, bármikor és bárhol előfordulhat a jelenség, és nem hinném, hogy gyakoribb lenne az egyik oldalon, mint a másikon. Sőt.
Volt idő, amikor hasonlóért pofáncsapták az embert. Most azonban senki hozzájuk sem szólt, legfeljebb rosszallóan néztünk. Ennyire kevesen lettünk.
Nem jó ez így.
