Hosszú hetek vannak mögöttem, és nem jó hetek, volt benne minden, ami megnyomhat egy erwét, néha patetikusan el is gondolkozok azon, hogy mennyit bírnak még ezek a csoffadt, Honvédmezes vállak, de most az van, hogy, ha nem is újult erővel állok a vártán, de csak visszasétáltam a csakblog istállóba, hogy visszavegyem Hantától a jól megszokott RW-penzumokat a hétvégi verklik képében (ezúton is köszönet neki a sokadik szólóbani kitartásért), sőt megint lesz Nektek is meglepi a téli szünetre, az Én Kispest sztorim még idő függvényében alakul, azt nem ígérem 100%-ra, de van azzal majdnem egyenrangú finomság, majd meglátjátok.
Szóval most az a nagy helyzet, mint az Ardennekben 1944 decemberében, a hősiesen a túlerő ellen egyedül kitartó hantai gyalogos- és tüzérhadosztályokat már erősen támadják a 277-es népi gránátos-, a 12. SS páncélos hadosztáyok, Hasso-Eccard Manteuffel 5. páncélos hadserege és Sepp Dietrich 6. páncélosai, és a Panzer Tanhadosztály, ám az utolsó pillanatban beérkezik felmentésként az utóbbi hetekben a frontról visszavonva pihentetett 5. számú RW-harccsoport 12 coub-bazookával meg 7 anti-tank életérzés-páncéltörővel és ezzel valamelyest kiegyenesedik a frontvonal.
Kell is, holnap megint háborúba megyünk ;)
Viccet félretéve, nem militánskodtunk mi itt soha a csak-on, eztán sem fogunk, csak most épp Antony Beevor remekbeszabott tanulmányát olvasom az Ardenneki offenzíváról (link lentebb), ami “Hitler”s Last Gamble” alcím alatt fut, és minden törzsolvasónk tudja, hogy amit RW épp olvas/néz/hallgat az úgyis megjelenik a posztjaiban, legyen szó Paradise Lostról vagy a többség számára kurvára ismeretlen ritkán hallott nordikus bandákról, fekete-fehér kult némafilmekről vagy az afganisztáni orosz bevonulásról, egyszóval mindenről. És mivel eddig nem pártolt el olvasó nagy számban, talán ez nem is akkora nagy baj.
Holnap tehát nekünk is helyt kell állni a folyamatosan túlerőben támadó NB1 újabb rohamában, ezúttal a Patyomkin páncélosok (sic!) ellen. De hát kell ez nekünk, Ábel korzókamerád fogalmazta meg múltkor egy chat-beszélgetésben: “bámulatos, hogy a kispesti folklórnak mennyire része a minket felülről ki akarnak ejteni életérzés, minden egyes rosszul sikerült szezonnál. (…)“. Igaza van! Tényleg ilyenkor érezzük (sajnos) igazán otthon magunkat: nem a ritka, jól sikerült fél-vagy negyedszezonokban, parádés szezonkezdésekkor… (de messze van már augusztus). Hanem ilyenkor, a menetrend szerinti havas esős pápai túrákon vasárnap este 8-kor, ami persze 1:0 lesz oda. Csoda hogy a Csabát vertük múlt héten!
Viccet és pesszimizmust félretéve, ‘csúton azért nem fogunk kikapni. A műcsapat ellen valahogy mindig vigyáz ránk a Gondviselés, aki miután már hetek óta hallgatja a mellette üldögélő Száguldó Őrnagy óriási sztorijait a régi kispesti csibészségekről, egyszerűen sose hagyja, hogy bekövetkezzen a lehetetlen, és max döntetlen fut ki a tanyaközpontnak, ha épp szar napunk van.
Így hiába roppant meg a formánk mostanában jobban, mint Komjáti Malac dorkója 2011 őszén a Bozsik-beli sajtótájon (bár már kijövőben vagyunk talán a szinuszgörbe aljáról…), nem félek a holnaptól, sőt, természetesen menni is megyek, mert már hiányoznak a túrák is, amik a recens work-overload (Öccs itt fog leb*szni hogy miért puffogtatok fölöslegesen megint angol frázisokat) miatt bizony elmaradtak, jó ég, utoljára Soroksáron Békéscsabán voltam vidéken, és persze a pesti meccseink mind megvoltak, de akkor is, Debrecent, Fehérvárt nélkülem nyomták le a srácok. Szóval kell ez a szezonvégi kanosszajárás, és egyszerűen nem kaphatunk ki.
És nincs jó formában a Felcsúti Focisuli sem. Keret alapján simán lehetnének ők az idei Paks, de a pénz, a felső szándék nem minden! Közönség, igazi beágyazódás nélkül örökre Stadler II és Gázszer II marad ez a “klub”, még ha nem is akarják ezt észrevenni az illetékesek, szerintem belül nagyon is tudják. Szóval nem kell besz.rni tőlük, nyomni kell a jó kis nézhetetlen Honvédozásunkat, és egy talált góllal nyerni a Váli-völgyi Pácsó arénában, kezicsókolom, majd indulni haza kövér gázzal. Ennyi a minimumprogram, most mást nem is kívánok többet.
Rossonero Posszanero pedig remélem lassan elkezdi a magyar nyelvleckéket, mert nem siránkozni kell, meg teátrálisan “az én hibám“-ozni, “hogy nem tanultam meg magyarul“-ozni. Dolcetti fél év alatt megtanult, hajrá, ott a példa. És ha ezt valaki lefordítja Rossinak, azt is fordítsa le neki, hogy nem, nem akarok új edzőt, vele menjünk tovább szépen a tavaszra, csak ne posszankodjunk, ne hisztizzünk már, annyira fölösleges. Meg figyelni a cseréknél a számokra, tényleg. Ja és ugye most nem ötvédőzünk? Más kérésem nincs.
Ja de, még egy. Valamelyik saját nevelésünk (célszerűen Proszi, Endi (ok, eltiltva, ő kiesik), vagy Boti szúrja be azt a mindenteldöntőt. Bár, ha végül Gyulabá vagy Vaszke teszi meg, az is édes mindegy.
Na, ennyi. Valahol jó újra itt lenni, már hiányzott (időileg nem, mert tényleg széjjel voltam esve 600 határidővel, de máshogy igen) az írás. Zárásként meg még annyi szorosan ide nem tartozó szentencia: a könyvet ajánlom minden történelmi érdeklődésű arcnak, mértéktartó, nem elfogult, semleges, ugyanakkor filmforgatókönyvszerűen izgalmas, kb. a Halál ötven órájának igazi története ez, nagyon izgalmas lekövetni és meglelni az amerikai ízekkel fájdalmasan túltelített film alapjait a könyvben, hogy mi hogy történt igaziból, hollywoodi máz nélkül. Beevor meg jól ír, olvasmányos, izgalmas. Én pl. ezért nem olvasok évek óta kalandregényeket – a történelemnél jobb nem kell! És hallgassátok hozzá ezt! Főleg így december táján nagyon autentikus szórakozás.
A könyvhöz is, és holnap lefele a kocsiban ‘csútra is :)