Mintha mi sem történt volna, pedig…

Igen, mintha mi sem történt volna, nem lett volna téli szünet, hanem a Vasas elleni idegenbeli önsorsrontás (és reánk olvasott bírói rontás) után egy héttel folytattuk volna tegnap a szezont: klasszikus Kispest-meccset láthattak a nézők. Ellenfelünknél több helyzettel, dominálva, néhol szép támadásokat vezetve buktuk el a meccset, a kötelező jellegű védelmi hibánk és persze a beamfetaminozott Potyamackó miatt. Bohócliga, Kispest, így szeretlek.

Amúgy szinte a fenti bevezető elég is lenne a tegnapról, végül is minden benne van, ami történt. Ami kissé piszkálja a csőröm, az az, hogy tegnap igazán nem járt ki nekünk a vereség, főleg nem ez ellen a fantáziátlan, és sokszor a durvaságért sem szomszédba menő Haladás ellen (egy megposszant régi korzóbútor-darab idős kollega például permanensen „szemétbányázta” emiatt Kismészölyt, komolyan, ilyen szitokszót még nem hallottam a Korzón sem eddigi 25 szezonom alatt, pedig itt Kazinczyt kenterbe verően zajlik a nyelvújítás). Nem mintha a foci az érdemekről szólna… A játékunk az őszi jobb meccseinket idézte, noha messze helyezkedve el egyelőre az ideálistól, vagy a keret tudásának maximumától, de messze az ellenpólustól, a Rossi érák tanácstalanabb butaolaszkodásától is. Ez most egész nézhető volt, kb. mint a szezon legeleje még júliusban, az Eppel-Gyula páros 3 oda-vissza passzból álló támadásvezetése (melyet a jó Gyula természetesen elkótyavetyélt végül) után Gyuri szaktárssal elismerően néztünk össze, hogy vagy 20 éve itt nem láttunk ilyet. (Gondolom újabb húszig nem is fogunk). Persze kárhoztathatom itt az igaztalan futballsorsot, a képlet egyszerű: a helyzeteket be kell lőni. Ha Gyula ezt beveri, ha a kis Jelena picit határozottabb, ha Kambernek jobban lecsúszik a második félidő közepi bomba, akkor most nem sírunk a nemigazságos végkifejlet miatt.

Meg Király miatt. Megmondom őszintén, a vén melegítőgatyás rendesen fel..sz. Nem is tudom, régen talán Zsiborástól láttam itt ilyen produkciókat, hogy egyszerűen lehetetlen neki gólt lőni. És nem is az elképesztő bravúrból volt sok (azokból igazán egyet villantott az elaggott vasi cerberus, a kilencvenikszedik percben pagliucázott egyet valamikor), hanem a jó helyezkedésből, perfettó szögzárásból, jó ütemű kimozdulásból (ha ilyet a válogatottban is többet hozott volna 19998 és 2014 között, akkor sose Potyamackózok, az biztos…), ezekből viszont sokat.

No meg a tekintély latba vetéséből. Mert azt ne mondja nekem senki, hogy beverjük a gólunkat, öröm-bódottá, már fél perce megy a gólöröm, mire a derék Gabi bá’ kijelez a bírónak-partjelzőnek, hogy „ácsi”, erre Andó-Szabó visszafújja?

Bocs, de ez mi? Kissé émelygés jön rám, már elnézést ha arra gondolok hogy egy jövő évi NS-ben vagy egy M4-es háttérbeszélgetésen majd kitérnek erre is valamelyik idült riporter heherészése közben, és Király „Korrekt” Gabi majd elsomolyogja, hogy hát, igen, fel kell hívni a figyelmet ezekre, ez is benne kell legyen egy kapus eszköztárában, próbálkozni mindig kell…

…és majd jön a megerősítés a műsorvezetői székből, vagy a napilapi glosszában, hogy „hát igen, a rutin, meg a finesz”. Én kérek elnézést.

Aztán megint ugyanott vagyunk: nem kéne ilyen szánalmas kapaszkodókat keresnem a vereség után, ha nem lenne vereség, mert bevertük a helyzeteinket. Mert azokból nincsen sok, és ha a létező keveset elgyuláskodjuk, meg elrikárdóskodjuk (Vernes doktor ha végre passzolna akkor, ha a társ van jobb helyzetben, és nem önnön cseleibe szerelmesedve tekeredne rá előbb a labdára, majd páros lábbal az őt leszerelő védőre), akkor még sok ilyen „a világ ellenünk van” RW poszt születik majd – persze minek?

A negatívumokon végigmentünk hát, pozitívum nekem továbbra is a néhány nézhető támadás, meg az utolsó percig menetelés előre, bár valahol éreztem, hogy ma nem lövünk gólt, mégsem kapott el a rosszabb meccseinken a 60. perctől jelentkező „na miért is nem indulok haza” gondolat, hanem végig reménykedtem a reménytelenben, és az a csapat dicsérete, akárhogy is vesszük.

És bár hazafele Gyuri úr elsütött egy „még egy szar hétvége” jellegű „boldog tavaszt mindnyájunknak” örökbecsűt, Tesómmal mégsem lesújtva kullogtunk haza, a régi hagyományoknak sok év után először áldozva: gyalog, hanem valahogy nem szétesve, valahogy kicsit még egy, bármennyire is törékeny, meg értelmetlen, de azért meglévő kedvvel a tavasz felé. Sőt, az ’56-osok terénél megszállt egy furcsa gondolat, megérzés: vagy a Diókat, vagy a Kubatov FC-t ütni fogjuk.

Még nem tudom, hogyan. Meglátjuk.

A mérkőzés szereplőit itt tudod osztályozni.