…mondanám, hogy “gyerekek, ezt nem hiszem el“, de annyi ilyet láttam már Kispesten, vagyis en bloc a Honvéddal kapcsolatban, hogy sorolni is kár. A Fradi elleni mindig más, írtam a beharangban, de Kispestfaktorozhatnék is egy egészségeset, vagy vekenghetnék csodáról, de egyiket sem teszem, inkább virítson itt a címbeli megállapítás, és örüljön mindenki a csodás hétvégének.Tényleg semmi, de semmi elvárással fel nem szerelkezve indultunk Öccsel a stadion felé, az Ady esetleges tumultuózus jeleneteit elkerülendő a hátsó menekülőutunkon a Kertvároson keresztül. Szokott parkolóhelyünk persze foglalt volt, ahogy a Fradi és UTE ellen mindig az; így másfél utcával arrébb lelt ideiglenes pihenőre a kisautó, hogy ezúttal a Hoffherr felől közelítsük a már szikrázó fényekben tündöklő Bozsikot. A bejáratnál extra motozás, benn már tömeg, hisz ezúttal a mi oldalunkon is zöld szimpatizánsok tömkelege, meg persze az átlagnál több Honvédő is kinn, a korlátszakaszunkhoz oda se férünk, kötelező hőzöngés köröttünk emiatt, én azért titokban nem bánom, a hangulat mindent visz.
A kezdőre nézve első pillanatra megint 5-3-2-től tartok, de nem, 4-4-2-ben áll fel a csapat, a csöppnyi oktalan King középpályára tolva varázsolhat – és, ha nem is varázsol, de az egész meccsen egy olyan munkamennyiséggel jelentkezik a mélynövésű Uralkodó, hogy most én is emelem kalapom!
Az első félidő pontosan az őszi, Üllői úti meccs ellentéte, hisz az első 10 percben magunkra húzzuk a Fradit, aztán viszont a két sima, ám tompa tavaszi győzelmébe bekényelmesedő Fradi kezd álomba ringani, mi pedig elindítjuk az őszi Üllői úti első 20 percünket, csak most 35-re prolongálva, és ez meg is valósul: tényleg nálunk sorjáznak a, ha nem is igazi, de legalább kvázi-helyzetek, odaát meg semmi. Írd és mondd, tényleg semmi. Nem véletlen, hogy Doll Rossi posszanásait idézően tolja a mozgásszínházat a kijelölt zónájában, míg a tar Mister most egy fokkal nyugodtabb (értsd: nem 5, hanem csak 10 percente vezeti elő ProSecco pályaedzőnek vagy épp Tóth Ivánéknak a CheCazzo show-t).
Gól mindenesetre sem itt, sem ott, de hogy ki van közelebb a vezető találathoz, arra szerencsére egy nagy vörös-fekete felkiáltójel a válasz. És az elméleti felkiáltójelből végül valóságot is csinál a nagy RW-kedvenc hátvéd, Baráth Boti, aki az elé kerülő labdát tizenhatról úgy hegeszti fel a felsőbe, hogy az addig minden középre jövő labdát légyként lekapó Dibusz is hiába repül. Komolyan, szinte hallom Vitrayt a fülemben: “ejj de megsuvasztotta Baráth Botond, a kutyafáját”. Extázis a lelátón, Gyuri a nyakamban, aztán Öccsel ölelkezünk, az általában visszafogottabb Tesóm, aki rendre rám szól, ha nagy ritkán üvöltök, hogy ne hőzöngjek, most ugyanúgy ugrál, mint gyerekkorunkban, és a szi-pus Ge-ra kórust is lelkesebben nyomja két perc múlva, mint Kabát Peti a vírusírtó telepítést a laptopjára. Csodás pillanatok.
Tegnap a beharangban emlegetett Balázs kollegám mailben jelentkezik a szünetben, ezt muszáj megosztanom:
Csodálatos nyilatkozat a pálya széléről – lelkendezik Balázs, majd idézi:
Riporter: “Unokáidnak is emlegetni fogod, hogy ez volt életed legnagyobb gólja?”
Kopasz góllövő (Baráth Boti – RW): “Igen, én is úgy gondolom, hogy ez nagyon nagy gól volt, megláttam, hogy a hosszú üresen volt és muszáj volt oda beraknom.”
Riporter: “Ezt tudatosan így tervezted, vagy meglepett a dolog?”
Kopasz: “Nem, ezt nagyon jól átvettem, meg jól is pattant és mondom hát ott üres a hosszú, oda be kell verni”
Én a tv előtt: “Ennyi”.
Hát mit mondhatnék? Beverte a “kopasz góllövő” , de be ám. Baráth Boti for prez!
Szünetben persze parázunk ezerrel, azonban utolsó két hét finom nihilizmuskezdeményei elvesznek, az újabban pesszi-miska Hanta már valami jóslatról beszél, amit egy “Pistitől” hallott, hogy egy félidő végi góllal verjük a Fradit, a 0:3-mal számoló, és “leszarok mindent” hangulatban érkező Ábel Gyurival együtt azon aggódik, hogy ebből 1:2 lesz, vagy kihúzzuk döntetlennel, egyszóval izgul megint mindenki, és ez jó, mert van miért, közben elsétál mellettünk Leo Leo Jr., a két hete debütált új dorkójában, ami Hanta szerint olyan, mint a csövik fagykárosodás ellen bebugyolált lába, Ábel félrenyeli a sörét, én a zsebkendőmbe hanyatlok,, remek este, csak ne rontsuk el a második félidővel.
Közben egy új Fradi csere is pályára lép, nem hallom, ki jött, csak látom a nagy testet bedöcögni, Böde az? – kérdem a többieket, “Hát nem érzed a szagát?!” kérdez vissza kéjesen vicsorogva Ábelharcos, majd a tömegből kirikoltva kéri a rendezőket “Kapcsoljátok be a ventillátorokat“, kész, ettől én két percre kiszállok, sírok.
És mi történik? Nem akarunk fáradni, hiába vetítjük ezt előre félve egymás közt. Eppel ugyanúgy jól tart labdát, mint az első félidőben, Gyula most kevéssé veszélyes de csak leköt egy védőt elöl, Nagy Geri hihetetlen, elnyűhetetlen, Kingecskével együtt, Kamber Gyuri az Kamber Gyuri, alapjáraton is büntet, egyedül Vaszkével nem vagyunk kibékülve, fél-alibis első félideje után. Azonban a szünetben valami elpattanhatott a derék Dusanban, mert egyre többet vállal, úgy fest, aztán egy zseniál kontrával indulunk, Nagy Geri úgy kígyózik végig a térfelükön, mint tavaly a Punónak adott kvázi-gólpassza ellőtt a Loki ellen, “minek izgulok, úgyis elcsesszük“, cinikuskodik Ábel, de látom azért kifehéredett ököllel szorongatja a borsodiját, és Nagy Geri remekül teszi ki Vaszkénak az utolsó pillanatban, a szerb már a tizenhatoson belül, na, lődd el, nem lövi, lép kettőt még, Dibusz repül ki, Vaszke löbböl, és… GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓL!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Mi van velünk, nem hiszem el…
És nem állunk le, megyünk tovább, Vaszke felpörög mint csúcsidejében, “nagyon kellett neki a gól“, közli izgatottan az Öccs, nem tudok vitatkozni, de válaszolni sem, mert elcsakakispesteztem a hangom és már Szántóöcsibácsi üzemmódban tudok csak gargalizálni. Hanghullám az egész Korzó amúgy, körülöttem régi arcok és újabb süvölvények, fölöttem a tribünön a kötelező angol különítmény ordibál, de kivételesen az utóbbiak sem gúnyos röhögésekkel operálnak, inkább érdeklődve kurjantgatnak a pálya felé.
Rossi közben cserélgetni kezd, jön Jelena és Constantinescu is, utóbbi a lesérült Boti helyett, Baráthot akkora vastaps fogadja, amint a kispadhoz vánszorog, hogy egész megható, aztán Botka is lezúzódik, az ő helyén Hidi a pályán (apropó Endi, ő is régen látott meggyőző teljesítménnyel jelentkezett ezúttal!). Constantinescu, Jelena, elég bátran cserél a Mister, Ricsi még kissé félénk elöl, de valahogy úgy érzem, ez a srác jó lesz hosszú távon. Ezalatt szépen megy az idő, a Fradi kezd feljebb kapcsolni, de már késő. Közben egy-két, a korzón drukkoló zöld akadémikus elkezd kötözködni verbálisan, csodás, de nem foglalkozik velük senki, még csodásabb.
Társaságunk kezd optimistába átcsapni, de az a baj, hogy odalenn a csapat is, Gyula generózus sarkalással, Jelena kapuralövés helyett 1992-93-mas túlpasszolgatásra emlékeztető megoldással próbálkozik, én kissé kezdek félni. “Én nem” -közli a ma különösen aktív Ábel -“majd ha kapunk egyet, akkor én is be leszek sz.rva“. Egy perc, és befejelik a gólt a zöldek. “Na most besz.rtam” – hallom magam mellől.
Én is. Hidi nem, ver egy akkora felső lécet, hogy majd’ eltörik a keresztgerenda. “Nem igaaaaaz“- ordítjuk egy emberként, ráadásul szinte azonnal Fradi-szabadrúgás a kapunk előtt. Megússzuk, ahogy egy perc múlva még egy kavarodást megúszunk, abból már lövőhelyzet sem alakul ki, Solymosi végre hármat fúj, vége, vége, VÉGE, NYERTÜNK!
De hogy? Igazából, kezemet a szívemre téve: nagyon simán. A Fradinak volt kétszer tíz perce, a meccs elején egy meddő, a meccs végén pedig egy szétidegeskedett, közben pedig 70 percen át mi voltunk a pályán helyzetileg, játékban (olyan, amilyen játékkal, az igaz, de még ez is több, mint a leendő bajnokcsapat szürkülete volt). Mondjuk ki, simán vertük a Fradit. Klasszik Kispest, klasszik Bohócliga, “szegény” zöldek meg elkezdhetnek gondolkozni azon, érdemes-e elindulni a BL-selejtezőben, mert ha a lesajnált Honvéd ellen ennyire képes a vetélytársainál utcahosszal anyagerősebb (financiálisan, játékoskeretben, mindenhogy) alakulat, akkor nemhogy egy új Zseljo, de még az egy fokkal gyenguszabb csapatok ellen is problémás lehet az a nyári selejtező…
A lelátón minket ez persze kevéssé izgat, kis helyiérdekű fieszta zajlik, a csapat tiszteletkört pacsizik a Kanyarral és a Korzóval, Vaszkét a TV és Maros Józsi is mikrofonvégre kapja, majd türelmesen kioszt 20 autogramot és fotózkodik egy sor kissráccal, még sok ilyen Vaszkét szeretnék látni, kb. ma először volt olyan, amiért négy éve ide akarom hozni őt, Nagy Geri már szurkolói merchandise kötöttsapiban, Ignján egy, a 25 éves kispesti ultramozgalmat ünneplő póló feszül a 3 rétegnyi szerelésen és melegítőn, mint valami kidobó-czukk a Morrisonsból, az ilyen képeket imádom. Közben az egyik fentebb emlegetett zöld kötözködő végleg eldurran, feláll a tribün “C” felvezetőlépcsőjére és onnan küldni a szánalomfutamot, “bajnokok leszünk, szaraKispest, bajnokcsapat” és csókolgatja a mezén a címert. Szegény, szánom: nehéz lehet ekkora hendikeppel viselni a lét nyűgét, hogy Fradistának született.
Otthon vacsora után még benne volt a boogie a lábamban, így visszabuszoztam a többiekhez a Gurigába és még egy szolid órát beszélgettünk, ám azon, hogy itt a téma inkább a posztmodern bukása (Ábel értő előadásában egy fél liter folyóbor letolása után) és a kérdés, hogy a chilis bab tejföllel az Istenkáromlás-e (persze Hanta előadásában, tök mindegy mi után), már meg sem lepődik egy olvasó sem, mert ez egy ilyen extrémen pihent csapat. A Vasas ellen folytatjuk, akkor talán már meccszáró tarokkal is, most azonban még az ünnepé a terep, és bizony teljesen ünnepi hangulatban szálltam fel a Kapitányságnál a 148-asra, ami majdnem üres volt, üres persze, hisz ki jár vele ilyenkor késő este keresztül Wekerlén, tényleg?
Hát egy fradiverési mámorban fürdőző RW, ki más? Megvertük a Fradit, emberek, köszönöm, csodálatos este volt!
Fotók: 1909foto.hu; címkép: https://www.facebook.com/KispestHonved/photos
A szokásos osztályozókönyvet itt lehet kitölteni.