Olyan hamar véget ért az idei szezon, és véletlenül annyira szabad lett a mostani hétvége, hogy mikor Old Babar üzenete pittyeg éjjel a fácsén, hogy na ki jön holnap, mert Gyuri jön, Ábel úr jön, áhh, végül is miért ne menjek én is, ilyenen még előben úgysem voltam…úgyhogy mentem.
Nagyon szeretem a nagyon csöndes vasárnapokat. (Most a tény, hogy tegnap hétfő volt, ne zavarjon senkit se különösebben, ez a nap lélekben vasárnap volt). Délelőtt teszek-veszek otthon, házimunka, fűnyírás, most végre erre is van idő, vizsgák letudva, a melóterhelés most szusszan egy kicsit, legjobb. Üröm az örömben: a fűnyíró hosszabbítója rövidnek bizonyul, a legszélső mályvabokrot nem tudom már körbenyírni az utcafronton, így olyan lesz a térszín, mint a Bozsik a ’99-es idénynyitón, a gyep úgy-ahogy kinéz, de a kapu mögött méteres toklászok. Áh, majd befejezem jövő héten, miután Aputól elkérem a pót-hosszabbítót. (A kertet azért befejeztem, ez a lényeg).
Nagyon szeretem továbbá a csöndes vasárnap ebédeket, amikor nem kell idegeskednem semmin (én mindig idegeskedem valamin, szóval tényleg meg kell becsülni a ritka pillanatokat, amikor nem), és miután megtörlöm a szám és felállok, és a dzsekit felkapom, még jobban imádom a csöndes utcákat a napfényben, ahogy sétálok ki a telepen az Adyig, aztán el szigorúan a secondhand háztartásigép-lerakat előtt, keresztül az egykori gyerekrendelő átjáróján, ahol annyi megfázás miatt írt ki Drenyovszky drnő még a ’80-asokban, majd el a Ganz szocreál mellett, és már ott vagyok a panel-központban, direkt sétálok amúgy BKV helyett, hadd kapjon el a nosztalgiahangulat, jó volt itt gyereknek lenni, és Laci úr már vár, aztán jönnek a többiek is, Ábel persze az obligát sörökkel, laptoptáskában (!!!) “Áhh kérlek, csak az esőkabát miatt“- mentegetőzik, aztán cisszen Löwen.
Szeretem az ilyen ballagás környéki tavaszi időszakot, olyan nyugodt minden. Az év legjobb szakasza, a harsanó tavasz ugyan már lecsengett, de a buflák nyár sincs még itt, a szél olykor hűvös, igazi dzseki-idő, imádom, és még friss zöld a természet. Mindez a pofonfarázó célpontunk ellenére tényleg gyönyörű Váli-völgyben különösen szembetűnő, az ablakon száll be a szalma- és trágyaillat (nem pejoratíve…), tényleg tök jó hangulata lesz az embernek.
“Gyerekek nem bumlizok végig ezen a vendégszektoros elterelőn, megyünk, ahogy régen” – dönt idősb Babar, és nincs ellenvetés. Épp időben érkezünk, a cukira most nincs idő, de sör benn is van a modoros nevű “Corner” büfében, menetelünk is be délczegen, belül sok fiatal, békés hangulat, most nincs lőporszag, mint az eredményileg szégyenteljes véget ért legutóbbi vizitálásunkkor, inkább a poszt korábbi felében már megénekelt, vasárnapi poszt-pörkölt béke, rossz szinesztéziával már azt mondanám, a levegőnek savanyúságíze van, de nem, ezt csak én akarom hinni a totális nirvánámban.
Totális nirvána, azért még persze nincs, ahhoz kéne egy 5. kispesti kupasiker. A Gazda a díszpáholyban támaszkodik büszkén a vip-fotelok karfájára, mellette az Udvar, előtte a felvonuló versenyzők a lovagi tornán: 11 fehér mezes apród a vásárolt nemesi címerrel a mellvértjükön, és a 11 honvéd. Mehet a meccs, sípszó, a bágyadt délutánban elindul a bágyadt meccs, amit csak a kispesti akadémisták kitartó szurkolása tör-tör meg a vendégsarokból, néha kiegészülve egy-két lelátogató kispesti drukkerrel. De semmi verbális posszanás, inkább békesség honol a csöndes dunántúli délutánban. Elsétálva a büfé mellett egy öregúr az unokájának mutatja az elpöfögő kisvasutat, én ugyan semmit sem látok a végtelen szántók között, csak egy üres sínpárt, de oda se neki.
Az első félidő csöndben lemegy, pár srácra figyelünk csak föl. Az egyik egy kamberesen betűrt mezzel robotoló kis balszélső, Schön Szabi, a másik a cséká jobbjátvéd, és egy schweinsteiger-klón középső középpályás aki a többieket is izzítja. A csapat szépen robotol, mondjuk a ‘csút is, szó se róla, nagy küzdelem, kevés játék, fanyarul jegyezzük meg, hogy ez tényleg a nagycsapat méltó előszobája, ugyanaz az alapvetően sematikus szürkület. Nem bántásból. De tényleg.
A szünetben a friss eurovíziós igricünk, Alfréd tolja le hakniját az őt idvezülten figyelő 4 vip-arcnak (a többi a büfében majszol). Ugyanezt később megismétli a díjátadó után is, akkor azt hiszem 2 rajongónak. Csodás jelenet.
A második félidő elejét megpörgetjük, a 47. percben tolunk is egy olyan támadást, hogy pillanatra azt hiszem, a pár évvel ezelőtti MTK-t, vagy a 2013-mas Bayernt látom, cikáznak a srácok, villámgyors az egyérintő, és még helyzet is lett belőle. Utána azonban percekig ismét sansz-csönd, de legalább nyomunk. Mondom, mint a nagycsapat. Aztán egy beadás végre fejet talál, Prätsler Benjámin (Maros Józsi mondaná, Prätsler Beni) fejel, gól, robban a hang a sarokban, vezetünk…! 2 percig. A Gyakadémia erre a 2 percre fölpörög, gyorsan egyenlít. Utána megint görcsöl mindkét oldal. Tiszta NB1.
Végül tizik, már kicsit szurkoltam is ezért, hogy rohaggyak meg, de legalább valami néznivaló is jön, gyors WC-körre oson mindenki, majd visszaérünk a lényegre, biztos ítélet-végrehajtások, majd végre egy sárga-kék kapufa, de a már a meccsen is kissé indiszponált Nikolász srác tőlünk is nagyon gyengén rúg, 4:4 a vége, aztán egy újabb ‘csúti hiba, és végre mi nem hibázunk, szép volt srácok, ötödszörre is Kispesten a kupa, nem semmi!
A díjátadást Hanta már kivesézte, mi élőben nézzük végig, ahogy egy kissrác lenyújtja a fiúknak a Puskás-Kispest-Hungaryt, örülhet a háziGazda, amikor ez alatt kell átadnia a kupát a csapatnak, komolyan, már ezért megérte lejönni. Innen látom, nem örül. Mi igen. Egy helyi erő meg is fedd minket, hogy szégyentelenül viselkedünk, de jobb szó nélkül hagyni. Rövidesen inkább távozik is a hátunk mögül.
Mi is így teszünk Felcsútról. Az igazi az lett volna, ha két hete is hasonló büszkeséggel vonulhat el a kispesti sereg, de ne legyünk telhetetlenek. Az utánpótlás legalább ismét hozta az (eszmeileg) kötelezőt, ténylegesen pedig egy szép sport-tettet. A következő évekre a habarcs (ahogy eddig is), adott tehát a nagycsapatba – már csak azt a fránya gerincet kéne megtalálni – vagy ha az a terv, hogy a már évek óta kezdőember akadémistáink legyenek ez a gerinc, akkor őket meg megtartani. Hiú ábránd, vagy jogos kérés ez? Elválik majd hamarost.
A kocsiablak mellett elszáguld mellettünk a virágillatú vasárnapi (hétfői) vidéki délután, vissza Budapestre, vár az esti Kispest. Nem terveztem ezt az utat, de spontaneitása pont, hogy remekül megkoronázta a hosszú hétvégét: tavasz, nyugalom, Kispest: az RW-i credo ismét teljességében tündökölt!
// nyitókép: Ötödször is Kispesten a serleg (fotó: MarosJózsi)