A francia kaland 6.-7. napjai nem az eseménydússáguk miatt vonulnak majd be a blogcsapat kollektív emlékezetébe, az biztos. Nagyrészt megint kisbuszban ülés, szenvedés, benzinkúti megállók n+1. alkalommal is, és ehhez hasonlók tették ki az idő nagy részét, ahol maximum az hozta a változatosságot, hogy éppen széna- és tehénillat üli –e meg az észak-olasz vagy szlovén levegőt, vagy inkább Genova rothadó bűzében biztatjuk egymást, hogy „srácok, ezt már fél lábon is”.
No de a kevés nagyobb megálló mindegyike hozott azért maradandó emlékfoszlányt öregkorunkra, amikor már aszott RW-ként, visszeres lábú Loctiteként, szenilis kisBabarként, járókeretes Mapei-ként és kisbusz helyett max elektronyos piacrajáró kis szerkezetet vezető Bazsantként idézzük fel könnyes szemmel a hősidőket. Remek volt ugyanis…
…Monaco/Monte-Carlo, ahol Bazsant pubertáskori boldogsággal az arcán száguldott végig kétszer a kisbusszal a Forma-1-es körön, pole pozíciótól pole pozícióig, az elposszant Vittorio el Diablo a legteljesebb nyugalommal csurizott egy díszes közkertben egy helyi erkély panorámája előtt az egyik dísztuja alá, míg Loctite és RW a Stade Luis II-nél gondolatkísérletezett el egy esetleges jövőbeni utopikus kispesti Európa Liga- vendégszereplésen, aminek eklatáns részeként az ékszerdoboz előtti téren a kispesti szurkolói buszokból kipattanó Pinokkió egy „Fegyverbe” csatakiáltással üvölti le az épp arra sétáló Frei Tamás cote d’azure-i napfényben kifakult szemöldökét…
…Nizza, ahol csak két hegyrőli partfotózásra volt idő, de a látkép olyan katartikus volt, mint anno Dubrovniké a niksici túráról hazafele…
…San Remo, ahol míg a többség az olasz-svédet nézte egy autentikus parti bárban a 0,66-os kiszerelésű, és az EB tiszteletére bajszos olasz válogatott legendákkal (Virdistől kezdve Bergomin át Mazzoláig) díszített üvegekből szürcsölgetve az alig vállalható Birra Moretti-t, addig RW és öccse, KW, Bazsanttal és Lászival kiegészülve mártózott egyet a tengerben, ami hovatovább a túra élményévé avanzsált szerzőnknél (közvetlenül a keddi meccs után), azt leszámítva, hogy a vízhőmérséklettől prosztatája fagyottan koppant egy, a partközelben héderező tengeri sün homlokán. A második félidőtől már általunk is követett meccs is szuper volt, igazi olasz catenaccio-zsibbasztás, a végén Eder góllal behúzva, egy helyi, Lászit idézve “Mamma” öblös gólörömével a bárban, amire még a strandon játszó kiskölkök is berohantak hőzöngeni, köztük egy jövőbeni tehetséges zsírczukk, aki ráadásul 6 éves kora ellenére úgy gesztikulált, mint a Becstelen Brygantik kamuolaszai, Domenico de Coco, csodálatos…
…és Genova…
Oké, Genova a kivétel. Katasztrófahangulatot kreált bennünk a város, lepukkant, ipari szörnyeteg kikötőjével és mocskos utcáival, Gyuri már Calabriát és Szicíliát kiáltott, mint viszonyítási alapot, és Loctite is ekézte a várost, „pedig ez észak-olasz, erre hogy néz ki”. Nem mondom, volt egy Kolozsvár-külső, vagy Craiova bukéja a helynek, de nekem annyira azért nem volt negatív meglepetés, láttam már egyet-s mást, hm, mondjuk ahogy ezt leírtam, ritka modoros és nagyképű lett, vissza is szívom.
Lényeg a lényeg, nekem a Luigi Ferraris stadion elvitte a városnézést simán, Tesómnak valahol a San Siro hangulatát is visszahozta 2014-ből, nem mondom, van benne valami, de azért a Luigi sokkal kisebb léptékű, ahogy beszorul a lakónegyed utcái közé, a régi MTK-stadion feelingjét idézi bennem, meg kicsit Újpestet. Negatívum, hogy a benti vörös téglás ékszerdoboz-érzet kívülről elég tré ipari megoldással van lerontva, de nem is ez volt a lényeg, hanem Loctite molinója, a Célunk csak egy van az arany oroszlánnal és a kötelező klubszíneinkkel, amivel elmentünk pózolni a főbejárathoz, így emlékezve az 1991 őszi BL majdnem-továbbjutásra az azévi döntős ‘doria ellen (Áááááádi Negrau álé-álé, Pagliuca, hogy rohadnál meg), amikor mi személyesen még nem lehettünk itt, mert én kis poetsch voltam még, a többiek meg magzatok sem.
Jó érzés volt délczegen vonulni a molinóval, miközben a kaller már karcolta a büszke kispesti alsónadrágokat, hisz rendesen érkeztek drapis különítményünk felé a lapos pillantások a valószínűleg Samp-szimpatizánsok felől az utcafronti trattoriákból. De megúsztuk futás nélkül, Pepperoni kollega megcsinálta a fotót, mi pedig elégedetten csapathattunk vissza a buszhoz, hogy már csak 12 órát pálljunk benn hazáig.
Ezzel az érdemi része túránknak véget is ért, maradt a hazakínlódás, majd itthon a lecuccolás és az első nyugodt és elégedett séták Wekerle poros és annyira szeretetreméltó utcáin, hogy legszívesebben tolnék egy „Itthon-vagyunk, itthon-vagyunk” kórust de egyedül vagyok, a szomszédomban lakó Pinyő-hasonmás hegyomlás pedig a végén kijön és kioszt egy budspenceri parasztlengőt nekem, hogy csöndesedjek már el. Ezt senki nem kívánhatja.
Zárásként már csak azt a pillanatot kell megemlítenem, amikor befele Budapestre a Kosztolányin Burzsy úr még bedobta, hogy elkezdte összeállítani a nyolcaddöntős villámkiutazás költségtervét. Őt ezért már csak őszintén tisztelni tudtam, míg én úgy érzem magam, mint ahogy Lemmy Kilmisterre néztünk a 2006-os nickelsdorfi Motörhead-en, hogy mindjárt bemond egy That’s All-t az Öreg és összeesik a színpadon. Mondjuk neki onnan még volt 10 jó éve… legyen ez a végszó ránk is.
Most pedig indulás a Gurigába, hogy Bordeaux után ezúttal csak a TV elől, de kiszurkoljuk az újabb hőstettet. Hajrá, srácok odakinn, és köszönet ezért a remek túráért! Merci beaucoup!