A minimál-beharangozók varázsa megtört tegnap egy távoli bombán és Horváth András Király Gábor- díjas potyáján, sajnos ezzel a konklúzióval összegezhetjük a szép számú kispesti (és hagyjuk meg: Vasas-) szurkoló előtt megrendezett pesti kisrangadót.
Megmondom őszintén, rajtam egész nap egy afféle „minden mindegy” hangulat ült, a meccsel kapcsolatos várakozásaimat is meghatározva, és kicsit irigykedve olvastam a kommentek közt azokét, akik már valamiféle futball-lázat éreztek magukban, mert én is imádom, amikor ez engem elkap, de idén valahogy nem jön össze. Hiába volt tehát a zsinórban két győzelmünk, játékunk esetlegességét látva idén nem mertem elhinni, hogy a hantai optimizmus („ma élre állunk”) tényleg beteljesedik. És persze nem is teljesedett be, de nehogy azt gondolja valaki, hogy ilyenkor elégedetten dőlök hátra, hogy „na ugye, megmondtam”. Inkább sajnálom, hogy évek óta tart klubszinten a minimálprogramunk, egyszerűen egy-egy felfutásunk végén mindig szélnek eresztjük a csapat mozgatórugóit, 2013 óta pedig tartós felfutás sincs igazából.
Melóból elindulva legalább a már augusztusban szeptembert játszó Budapesten élvezkedhettem egy kicsit. Nagyon korai volt a startom, így maradt még bőven idő sétára, és a munkahely-környék villái, majd ’50-es évek végi kockái közül kikeveredve a Hungáriára, rövid villamos-út után Angyalföldön is inkább a gyalogutat választottan a 14-es helyett. A fotósok „golden hour”-jának tényleg arany Napja tényleg aranyszínűre festette a járdát, a fákat, meg az embereket körülöttem, és amikor a Frangepán felé közeledve az egy négyzetméterre jutó rendőrautók és járőrök száma kezdte átlépni a budapesti átlagot, azért csak elkapott valami focihangulat.
Ez a meccset megelőző fél órás dumálásuk alatt ki is tartott a vendégszektor tetejének betonjárdáján, aztán a meccsel elkezdődött az utóbbi hetekből, sőt, inkább évekből jól ismert „majd csak lesz valami” birkózásunk. A Vasas hasonló kaliber, mint mi, így kábé olyan egymásnakfeszülést láthattak a nézők, mint az olimpián a kötöttfogásúak állásból való szenvelgései, csak itt nem volt szarházi kirgiz bíró, aki leküldje parterba vagy a Vasast, vagy minket (mondjuk ezért annyira nem kár).
Azért viszont kár, hogy értelmezhető látnivaló kevés akadt, inkább csak gyürkőzés, Eppel Marci teljesen eltűnt elöl, nem kapott egyszerűen labdát, nálunk a két szélsőtámadó mozgott most többet és jól, de középről Gazdag és Nagy Geri is robotolt rendesen, sajnos a passzokba nem egyszer hiba csúszott. Hátul viszont -bár egy darabig nem kaptunk gólt-, valami nem stimmelt a Lovresz-kisBobi kettősön, valami nem tetszett. Nemsoká jött is egy sárga Dávidnak, majd Botka vesztett elöl labdát, a Vasas kontrát pedig Berecz, miután lerázta védőjét, jó 30-ról eleresztette, és ahogy szállt a labda, annyira szép íve volt, hogy egy másodpercre még drukkoltam is hogy bemenjen, majd mikor szétszakította a hálót Horváth fölött, akkor esett le, hogy bakker, ezt mi kaptuk.
A gól meg is fogta a csapatot, persze, mindig megfogja, és megfogta az Ábel-Hanta-Gyuri triót is, mert a három sörissza jómadár 20 percet állt sorba dobozos Löwenért (mondjuk innen is gratulálok :) ), hogy aztán a gólról is lemaradjanak, majd a 45. percig szinte szavakat sem találjanak. A meccsre se, a sörre se.
A második játékrész elején aztán a ma igencsak indiszponátor Bobál Dávid egy újabb sárgáért mattolt egy Vasasfüggő támadót, így pirossal indulhatott az öltözőbe. Rossi küldte is be Holender helyett Kingecskét, erősítendő a megbomlott védelmet, ami annyira nem sikerült, de a Vasas is meglehetősen nagylelkű volt a helyzetkihasználással, és nem sokkal kevésbé szürke kreativitásban nálunk, így gólt már csak egyet kaptunk, azt pedig az első félidőben is egyszer már páncélmellényező Horváth kapus hozta össze, egyenesen a Potyamackó Crystal Palace-os szivornyáját idézve meg emlékeinkben. Megjegyzem, ha ezt Kemenes hozza össze egy éve, ma már 10 katyusányi össztűz zúdulna ex-kapusunkra.
Rossi újabb mentőötlete a pörgős Nagy Geri helyett a Usain Bolt-i sebességgel bíró (NOT) Vaszke beküldése volt, és amilyen hasznos volt Dusan a Paks ellen, ma annyira már a kloákán vette a levegőt 2 perc után, általában 2-3 méterekkel maradva le emberéről. A meccsről mindent elmond, hogy legjobb cserénk kábé még Ricardinho volt, aki a kötelező indolenciák mellett most tényleg nyomott nem egy olyan elfutást, jó beadást és passzt, amit anno vártunk tőle, mikor először láttuk az MFA-csapatban. Nem is értem, hogy ha tud így is, akkor miért nem mindig, na mindegy.
Gazdi még vert hét méterről egy felsőlécet, hogy a becsületgól se legyen meg, és vége. Igazából a második félidőt még az elsőnél is jobban meghajtottuk, nem lehet szidni a csapatot, nem csoda, hogy a meglehetősen szép számú táborunk ki is hívta őket pacsizni (egy szekéraljnyi akadémista is kijött drukkolni, megjegyzem, nem semmi látvány volt, ahogy negyed órával kezdés előtt hátulról bevonultak a Fáyból, a 105-ös busz felől érkezve, egyen-melegítőkben, énekelve a dalokat). Meg is érdemelték a srácok. Arról nem ők tehetnek, hogy a keretet fentről összeállítók évek óta inkább a langyos középszerre szavaznak. Csak hát az egyhelyben topogás néha fárasztó. Szerepelni benne szintúgy, mint kívülről nézni és hittel drukkolni.
Úgyhogy vasárnap Gyirmót, utána kis szünet, nekem ősszel melóügyek miatt kicsit hosszabban is, de nem is baj, rám fog férni.
Jó volt: Holender, Koszta, Nagy Geri, Gazdi.