Expedíciós hadtestünk ezúttal a Loctite-Bazsant EB-túrás sofőrkettős tengelyére épült, Viktorral és RW-vel kiegészülve. Jómagam egy családi grillebédről érkeztem, ahol a sütő szerepét is én vállaltam fel (annak, aki ismer: nomen est gólem), így kellemesen füstaromás bukéval pattanhattam be a Határ úton Locti kocsijába. Mikor már a dorogi dombok-hegyek között hasítottunk, egy pillanatra el is ábrándoztam azon, hogy a dorogi szénmedencének mennyire füstaromája van, az egyetemi emlékek, a faszénfüst-illatú őszi-téli itteni túráink képei úsztak elő a memóriám mélyéről, csodálva a csodát, hogy ismét érzem a füstillatot… akkor leesett, hogy ez a pólómból árad. Remek indítás.
Ezt követő rövid bebóbiskolásomból Locti decens fékezése ébresztett, a srácok pedig élveteg fejjel közölték „Benzinkút?” kérdésemre, hogy „Ez már a stadion!”.
Bazsant kocsmalokalizációs expert vezetésével hamarost a pálya mellett elterülő József Attila ltp.-szerű kockaház-rengetegbe vetettük magunkat, és nem kellett 100 métert sem talpalni a Pagoda nevet büszkén viselő első műintézményért (és a mellette sorjázó 3 másikért).
Az első befutó a Pagoda melletti lila cukrászda (!) lett, ugyanis tanakodásunk meglátva két helyi erő „Inni akartok, gyerekek? Azt benn lehet.”-felütéssel odaterelt minket egy zárt ajtóhoz, amin belépve egy légkondival agyonhűtött és a legnemesebb cseh külvárosi és magyar falusi kocsmahangulattal agyonnyomott helyiségbe jutottunk.
A helyről mindent elmond, hogy zászlóshajósöre az üveges Rocky Cellar volt, zászlóshajó fogyasztója pedig egy Popeye-fizimiskájú és kasztrálás utáni Korda György-orgánumú élharcos, aki először csuklott egyet érkezésünkre, majd zavartalanul folytatta addigi, egy artikulálatlan és értelmes szavak nélküli Hemy-beszédre hajazó onemanshowját. A túlhűtés okán mi inkább a kinti részre szavaztunk és a Rockykkal kiálltunk a cuki elé, ahol (a csaposnő benti, „Nyíregyről jöttetek, fiúk?” felkérdezése után) az el-elsétáló helybeliek is elég sanda pillantásokat vetettek felénk, találgattuk is, hány percen belül vernek minket ronggyá ál-tirpákként azonosítva kis csapatunk. Ezt ugyan még megúsztuk, de a harmadik, mellettünk elhaladó dorogi kollegát már nem, ő megállt mellettünk, és rákérdezett: „Nyíregyháziak vagytok?” „Nem pestiek”, válaszoltunk, majd Loctite egy gyors „hárman Kispestiek, egy újpesti” névsorolvasással tisztázta volna a helyzetet, de a dorogi arc nem nyugodott meg teljesen, mondjuk az klubjaink említésére már kissé enyhülést mutatva: „Lila, azokat nem utáljuk annyira, a Fradinál nincs szarabb, a lilák egy fokkal jobb, a Honvéd kettővel is, itt Dorogon”, mondta, majd egy barátságos karlendítésből indítva, azzal a lendülettel majdnem bedőlt a mellettünk lévő mályvabokorba. Ábel kezdődő mosolyára azonban összeszedte magát és egy „mit röhögtök” készült már kibukni belőle, én pedig a beszélgetés fonalát és saját épségünket kezdtem félteni. Szerencsére a felháborodás a beszélgetőpartnerünkben bennragadt, inkább a kocsma előtti padon egykedvűen üldögélő, a Mracskó-Csató-Szenti klán bajuszkölteményeinek reinkarnációját magára felhegesztő Szacsvay László klón felé fordulva szólott: „Béla bátyám, az újpestieket szeretjük itt Dorogon, igaz-e, a kocsma is lila, te kinek szurkolsz, Fradi vagy Újpest?” „MTK” jött az egykedvű válasz, de olyan lakonikus, őszinte arccal, hogy láthatta akárki: az öreg nem trollkodik, tényleg komolyan gondolja. Bemátézott beszélgetőtársunk így visszafordulva felénk úgy döntött rátér magára: „Én becsületes dorogi szurkoló vagyok, most megyek haza, az amurt bebaszom a hűtőbe, asszonynak szólok, hogy csinálja meg” –lóbálta meg szatyrát, miben tényleg egy fej nélküli amur pikkelyes törzse feküdt- „aztán felbaszom a Dorog sálat és megyek a meccsre, mert vörös-fekete az Isten”. Nem tudtunk nem egyet érteni ezzel az utolsó kitétellel. Makonya barátunk így búcsút intett, előbb nekünk „Meccsen találkozunk srácok, mert csak a Dorog”, majd Szacsvaynak is „Béla bátyám, viszlát, csak a Dorog!” „Csak az amur”- jelentette ki Szacsvay Béla bátyánk, akit, azt hiszem, örökre a szívembe zártam.
Bazsant e feledhetetlen intro után újabb sörért kiáltott, amit már a cuki melletti szomszédos sörözdében fogyasztottunk el, Riezenbrau (vagy mi) kiadásban, itt már meccsplakát is föltűnt a csehófalon. De hopp, 10 perc fél 6-ig, ideje indulni. A lakótelepen végigsétálva egy mályvabokor mellett helyi kisleányt fegyelmezne édesanyja: „Klárika, ne baszogasd a virágokat, mert kezedre verek”, Dorog odateszi magát .
A pálya tribünje már parkoláskor feltűnt, most mellette kígyózó sorba beállva még inkább szemügyre veszem: az ESMTK facsodáját idézi (a váz itt is fa, csak a tető pala), de amolyan sötétebb tónusú, nem tudom jobban megfogalmazni: bányászvárosi kiadásban. (Imádom a bányászvárosok hangulatát, de erről majd egy külön blogon értekezek egyszer). Az első sokk (azon túl, hogy a kinn lévő készenléti rendőrség semmit sem szól Locti és Bazsant kezében lóbált Riezenbrau üvegekre) 10 perc sorban állás után ér minket: ELFOGYTAK a jegyek, telt ház – legalábbis a nívódíjas fedett lelátón. A szekuk visszaküldenének a másik bejárathoz, amire felháborodott helyi drukker bácsik hörgik, hogy pont onnan küldték őket ide. Patthelyzet.
Mi fancsali fejjel átsétálunk a vendégszektorba, pedig dorogi oldalról akartuk nézni a meccset. Sebaj, itt viszont egy olyan, Ábel szerint szecessziós, szerintem pedig klasszicista-eklektikus főkapun kell bemennünk, hogy elsírom magam. A benti ’50-es évek stílusú alumíniumszobortól még inkább.
És micsoda biztonsági intézkedések: a rendőrjárőr a kocsijába épített számítógépen kérdezi le a személyeinket, hogy nem vagyunk e visszaeső ultrabűnözők. Nem a válasz, így mehetünk be.
A meccs maga hangulatilag az eddigi legjobb alsó osztályú jelenésem volt az Ági ex-kolleginámmal még tavaly letolt ESMTK-Dunaharaszti hrabali hangulattolulása után. Ugyanis tényleg tele volt a fedett lelátó, öblös hangot biztosítva minden dorogi attaknál; a hazai ultrák a szembe oldalon végig daloltak, de az 50-100 fő közti nyíregyi légió is mellettük, ráadásul a szarházi MLSZ kórusnál kooperált is egymással a két zenekar, várjuk a split CD-t.
Mindez, illetve a nyíregyi táborban vándordervisként a szurkolókat körbe-körbe turnézó, klasszikus NYVSC away-mezben feszítő, kéretlenül is mindenkinek 5 perces standupokat lenyomó vén drukkerkópé (a hangját valahonnan Horváth Charlie és Szántó Öcsi bácsi vokáljából mixelte ki) elérte azt, hogy az egyébként vállalhatatlanul szar meccs egy jó emlékként ízesüljön be a túra annaleseinkbe.
Sokáig 0:0 nézett amúgy ki egy becsülettel hajtó, de ESMTK-szinten fantáziátlan Dorog, és egy tétova, tökölésző Nyíregy között, ahol Rudolf és Tisza is sikerrel csalja a futballt (utóbbit már a vén dervis is betalálta „Mutass valamit Tisza Tibi! Hát tele vagyunk Kossuth-díjas focistákkal baszod azt nem csinálnak semmit…!”), eladva magukat 30 percenként 1-1 sprinttel… Szóval erős az iksz-szag a levegőben, mígnem egy visszakanalazott beadást exünk, Szemerédi Norbi a legszebb Kemenes-iskolai példát követve, a gólvonalra ragadva, majd rekordlassúsággal dőlve el, benyal, így 0:1-gyel zárul az NB2-es kisrangadó. Bora Gyuri viszont komolyan vehető, dicséretes belsővédő-játékot hozott le a Dorog (számára már az MFA-s évekből ismerős színű) vörös-fekete dresszében. Veszett fejsze nyele volt már az utolsó 10 percre a volt Fradi- és Siófok-legenda (LOL) Sitku Illés beküldése, szegény arc durvább zombisprinteket nyomott, mint három hete Soroksárott Bajzát Peti. A másik klasszikus játékos-felismerő jelenetet Ábellel hoztuk össze, mikor a 60. minuta táján Mátyus lecserélte a benga csatárát. „Ki ez a nagy melák?” kérdi Ábel. „Valami Pálinkás” válaszoltam, de rájöttünk, a Pálinkás gyerek a szélső, a nagy dromedár nem ő volt. A hangosbemondó adta meg a választ: ez bíz Pölöskey Péter volt. Ejj. (Momentuma nem volt még itt a másodosztályba sem. Kemény.)
A hármas sípszó után a dorogi publikum azért megtapsolta övéit, Tisza vezetésével a tírek pedig pacsizásra is kimentek a sajátjaikhoz. Mi hazaindultunk, hiszen „úgyis az egész Nyíregy tábor simán civil ruhás fakabátoknak néz minket 90 perce, nem láttátok ezeket a lapos pillantásokat?”, közölte kifele menet Ábel, elégedett vigyorral az orcáján.
Bazsanték a keretes szerkezet kedvéért még ráraboltak a pagoda melletti lila cukrászdában egy-egy Rockyra, hogy aztán hazafele a kötelező Hemy-szinkronok közepette Pilsvörösvár körül még bemutassanak egy benzinkútnál-megállás-és-a-gáztartályok-mögé-stöccölés-dupla-cukaharával kűrt, Viktor kocsihoz visszafutásáról Ábel könnyes szemmel állapítja meg, hogy ilyen mozgáskultúrát gimi óta nem látott a kenyeres bajtársától.
Amikor Ábel úr az egész délutáni önfeláldozó vezetés után kirakott Wekerle közepén, rég látott érzés, a teljes, jó napot zártam-hangulat szállt meg, és ezért már mindenképpen megérte ez a kis túra. És van egy olyan gyanúm, hogy nem utoljára voltam én meccsen Dorogon –tavasszal egy jó kirándulással-vonatozással megspékelve kéne például ismételni, de akkor már a régi tárnák környékét is meglátogatni. No de addig még sok fölfedeznivaló csapat és stadion vár még ránk – ráadásul ha Lanzafaméval véletlen szárnyra kapnánk, egy ideig ezek a Honvédpótlékok is okafogyottá válhatnak majd.