Lassan hozzászokunk a megszokhatatlanhoz, a világ egyik legértelmetlenebb dolgához, az egynapos és kétidőpontos NB I-es szombatokhoz, pedig nem kéne.
Amióta ez a félelmetes bugyuta gondolat uralkodik, talán először mondhatjuk el, hogy valóban fordulót fognak rendezni, és bizony ehhez sem az MLSZ, sem a marketing, sem a sportteljesítmény nem kellett, hanem csak egyszerűen
- búcsúzik a diósgyőri stadion – vendég a Fradi;
- búcsúzik a Fáy utcai stadion – vendég a Videoton, nem mellékesen az első fogadja a másodikat;
- és 25 éves a kispesti tábor – vendég a jóbarát Haladás.
Vagyis ha minden összejön, talán-talán a hat meccs átlépi a húszezer nézőt – együtt.
Itt tartunk. Nem mellékesen jövő héttől a Haladás, a Diósgyőr, a Videoton, az Újpest és a Vasas, tehát öt csapat játszik majd albérletben – a tucatból. Ha lesz egy kis mázlink, akkor rendeznek majd olyan fordulót is, ahol mindössze egy(!!!) hazai jön csak össze. A lényeg persze, hogy épülnek, szépülnek a stadionok országszerte, lesz itt majd családbarátság, meg tömött zseb a haveroknak.
Legfeljebb mi maradunk ki belőle, a dolgok jelenlegi állása szerint. Hitegetés, állandóan változó időpontok, de semmi konkrétum, ami megnyugtatná az egyszeri kispestit, hogy velünk is lehet még számolni, hogy nekünk is lehet jövőnk a NER-ben.
Addig pedig megoldjuk magunknak.
Például ma.
A kanyar ünnepel, a klub a táborát ünnepli (gondoltuk volna, hogy ilyen utat járunk be a tíz évnyi Hemingway alatt?), egy lehetőség, hogy megmutassuk, ahogy voltunk, úgy vagyunk, és ha minden összejön, leszünk is. A feltételek adottak: sörsátor, vetítés, koncert, olcsó jegy, satöbbi, bónuszban egy meccs (vs. Haladás) – és a haverok.
Mert egyre inkább az utóbbiról szól az egész.
A Hali ellen meg lesz, ahogy lesz. De tényleg. Mostanában valahogy nem megy ellenük. Van, hogy szabályos gólunkat nem adják meg, van, hogy Király Gábor inti be a lest, és van, hogy képtelenek vagyunk berúgni egy szimpla büntetőt (jó, most itt van Lanza és Eppel is, de ugye csak egyikükből lehet gólkirályt csinálni).
A Hali ellen tehát ami lesz, az pont úgy kell legyen, hogy majd lehessen rá emlékezni, mint a beszaladó kutyára, a bajnoki bronzra, a vízszintesen fújó esőre és viharra, az egyetlen meccsemre, amikor az állón voltam kecsói, szombathelyi, és úgy mindenféle ismerőssel, miközben a tábor a vendégben tüntetett, a kezdőrúgásomra a harmincadik szülinapomon, szóval úgy általában bármelyikre, mert ugyan összefolynak tisztességgel (lassan minden), azért mindegyikben van valami kis emlékezetes momentum, ami már a fene tudja mikor volt, de úgyis a hogyan a lényeg. (Uhhh, nem merem visszaolvasni, tutira értelmetlen ez a mondat.)
Szóval legyen minden úgy, ahogy lennie kell. Mi pedig igyunk sört, koccintsunk a tábor tiszteletére, és élvezzük a késő őszi meccshangulatot.
Mert célunk csak egy van! – zárnám stílszerűen.
