Tovább íródik a hihetetlenbe hajló kispesti hőstörténet a Bohócliga 2016/17-es kiírásában. A nagyok előre lebeszélt játékába belekotnyeleskedő külvárosi outsider csak nem akar leszakadni, ráadásul a korábbi évek kifutott jó eredményei után idén már egész tartósan egész markáns produkciókat szállít a kispesti kompánia. Szóval még mindig nem biztos semmi, és még mindig messze a vége, és bármikor véget érhet az idei álom, de a posztcímben leírtakat már én sem tudom eltagadni.
Tegnap a beharangban vért és verejtéket vizionáltam és egy ótvaros 1:0-ért rimánkodtam – nos, a számszerű eredményt megkaptam, de ez a győzelem most mégsem illethető az előbbi csúf jelzővel. Én nem tudom, utoljára mikor láttam olyat, hogy egy Debrecent úgy dominálunk le itthon, hogy a helyzetarány kb 10:1 ide. De tényleg nem tudom, de hogy nem mostanában, az hétszentség. Hát ma ezt láthattuk. Volt elképzelés a csapatban, és ami még fontosabb, volt önbizalom és hit a győzelemben, valahogy egész meccsen, bár nagyon izgultam, nem az elmúlt évek kilátástalanságát éreztem, hanem azt, hogy igenis tudunk gólt lőni majd az utolsó 10 percben. hiába nem jön be elöl semmi Eppelnek, Lanzának, hiába rugdossa p…án a labdákat Hidi, és hiába nem megy Kosztának. Esély akkor is van.- mondogattam magamnak.
És akkor tényleg jött a 85. perc.
Nem átesve a hurráoptimizmus oldalára, és még egyszer elmantrázva a bevezetőben is említett kötelező köröket, kicsit azért még én is megengedek némi örömöt magamnak.
- Örülök, hogy az utóbbi 7-8 bajnokink mindegyikén van húzóember, és hogy mindig más tud extrát hozzátenni. Ma például Kamber sztahanovi műszakja jelentette a pluszt, no meg Gazdag kulcs-labdaszerzései, Bobál Dávid érett játéka hátul, és /hiába szidták sokan itt-ott a korzón/ ma végre Laczkó is igazolta azt, hogy miért nyígott érte éveken át Rossi. Jó lenne, ha ezt a teljesítményt állandósítaná a balhátvéd… És tetszett a derék Kadima Kabangu (a.k.a. Dark), aki a múlt heti “bálásnéger nagy lövőerővel kevés ésszel” kategóriából előlépett a “hasznos rohamnéger” státuszba (Hanta még labdabizti korabeli örökbecsű kategóriáit idézve), meglepően ügyes labdatartásokkal, és bakker, egy gólpasszal. Még a végén elhiszem az Öregnek a csodafegyveres bonmot-t? (Na azt azért még nem.)
- Örülök, hogy csapatnak nézünk ki fordulók óta, egymásnak is örülő játékosokkal, rendszeres közönség-kontakttal.
- Örülök, hogy ha bekapunk egy gólt, nem kell rögtön lélekben hazaindulnom, mert (valamennyire) eséllyel megyünk rá a mindenkori egalizálásra – de méginkább örülök, hogy egyre többször mi lőjük az elsőt.
- Örülök, hogy szép, finoman a nézőszám is elkezdett mozogni, talán felfelé, érkezéskor legalábbis a bejárat előtti csődület a kora kilencveneseket idézte (szinte) nekem, persze tudom, ebben a jegykiadás lassúsága sem elhanyagolható szempont, de hadd ámítsam magam.
Látjátok, most van minek örülni.
Például annak, hogy tompa játék és rossz megoldások után Eppel igazi klassziscsatárként akkor büntet, amikor a legjobban kell. Amikor az ominózus 85.-ben Dark beadását levette és végre úgy behegesztette, ahogy azt pont nem tette 15 perccel korábban, az olyan hangulat-tolulást eredményezett a Bozsikban, ami már tényleg a zsenge gyermekkoromat idézte meg bennem. Körülöttem a többiek szintén extázisban, még a pikírtpápa Ábel-Hanta duó is ordításba fulladt, és Lovifotós valahol a pálya szélén elgondolkodhatott azon, hogy hogyan tartsa be szünetbeli ígéretét, amikor félkomoly Dark-istenítéséért kinevettük őt, amire megfenyegetett minket, hogy ha a kongói betalál, kitépi az egyik pályamenti tüskés cserjét és hozzánk b… szóval vágja a korzón. S bár Dark “csak” az asszisztot adta, a képzeletbeli bokorkiásó gyalogsági ásó azért megmozdulhatott Lovi farzsebében.
Szóval örvendhetünk sok mindennek.
De leginkább ennek.
Ami egy hétig biztosan igaz még, a továbbiakra azért nem vennék mérget, hisz a legerősebb ellenfelünk jön jövő szombaton, a bajnoki cím első számú várományosa (azt hiszem mindenki számára a magyar fociszíntéren, kivéve a mi szívünket).
A mi szívünket. Hát igen. Ezekre a szívekre elég kemény hetek várnak mostanában. De nem erre vártunk évek óta? Most akkor maradjunk annyiban: tartson tovább ez az álom, a lehető legtovább, meglátjuk hova lyukadunk ki vele a végén.
Mondjuk egy biztos. Ne gondoljuk túl, játékosok szurkolók, senki. Már csak azért se, mert a gondolkodásra időnk sincs nagyon – szerdán már érkeznek a zöldek (megjegyzem, olyan TV-közvetítés beharangokkal kísérve az M4-en, ami alapján azt hinném, valami nemzetközi kupameccsre készül a Fagylalt, mert annyira egy szemszögből harsogja a szípker a kedvcsináló sorokat), szóval a következő feladat már a kanyarban.
Őrült tavasz lesz ez emberek. De – eddig álljuk a sarat. Maradjon így, ameddig lehet!