Nagy szerencse, hogy a mai beharangot Hanta vállalta át, így nem kellett az olvasókat lefárasztanom a szokásos tavasz közepi felvezetőmmel, miszerint ha Húsvét hétvége szombatján játszunk itthon, úgyis nyerünk. Elcsépelt beharang helyett így jön a mostani beszámoló, igaz, a lényeg ugyanaz, hiszen persze nyertünk, Húsvét, Paks, ez ilyenkor mindig győztes kombó, pedig nem így nézett ki előtte, ugye.
Ugye? Kedden kikaptunk enerváltan játszva ’kövesden, a Paks meg nagyot hasít egész tavasszal, legutóbb bajnoki címvédőt dorgálva, szóval itt minden kinézett, csak magabiztos hazai siker nem. Annyira nem, hogy Ábellel karöltve egyszerre jósoltuk a délutáni pácolt sajtfalatozás közepette, hogy „ma végleg lezárul számunkra az idény érdemi része”, és ezzel nagyon az optimizmuspápa Hanta sem ellenkezett, inkább bontott még egy IPÁ-t. De tényleg, ki volt magabiztos a mai meccs előtt, nézzünk nyugodtan magunkba. Hát, nem sokan.
Kifele tartva a Bozsikba, azon tanakodtunk, vajon variál-e Rossi a kezdőn a kötelező Baráth-pótlást leszámítva (arra jutottunk: nem fog); és azon, vajon mi lenne a jó taktika (arra jutottunk: hát nem a Paks lerohanása). Persze a Paks is nagy védekező- és kontracsapat, szóval az ő támadásaikra várni olyan lehet, mint egy kvantummechanikai doktori disszertációra Horváth Adriántól, szóval tényleg bizonytalanságok sorával kísértett minket a találkozó.
Ehhez képest az első 20 percben látott üzembiztos szürkület olyan hűen idézte fel a legklasszikusabb Kispest-Paksokat, hogy „öröm” volt nézni. Na de el is hagyhatjuk az idézőjelet: az ugyanis tényleg öröm volt, hogy mi a mezőkövesdi torpanatnál valamivel agilisebben és minimálisan kreatívabban toltuk (no, nem sokkal), a Paks pedig meg sem közelítette sem veszélyes tavaszi önmagát, sem a Diók keddi őrületfociját. “Ez a meccs még fogható is lenne” – morogta mellettem Öcs, és egyet kellett értsek.
Főleg miután, épp elérve a „lassan jöhetne egy gól, mert akkor érne valamit ez a mezőnyfölény-szerűség” pontot, Lanza pontos beívelését a balladai magányban emelkedő Mindenki Tudjamár Eppel Gólkirály Márton magabiztosan fejelte a kapuba. Először még úgy tűnt, hátulról érte a labda a hálót, de nem, benn van, 1:0 a 18. percben, remek. Vezetésünk nem változtatott sokat a meccsképen – dominancia és helyzetecskék itt, paksi tanácstalanság ott.
Mondjuk, még egy gól azért jöhetne a szünet előtt, sóhajtoztunk csakblogilag, mikor épp a többiekhez fordulva akartam kérdezni valamit, de fokozódó hördület támad, megfordulok, és bizony a labda épp pattan fel Zsótér előtt, Dönci barátunk pedig úgy megküldi azt, hogy rojtosra mocskolja vele a pipát, mint székely medve a havasi ajtófélfát. A látványtól kollektíven seggre ültünk a srácokkal, bevallom férfiasan, hát mi történt itt, ettől a meccstől paráztunk ennyire? 35. perc, 2:0.
Várjuk ki a végét, mantráztam szünetben a többieknek a kötelező RW realizmust, de valahol belül már én is tudtam, itt ma nem lesz gáz. Utólag nem is értem, miért ríttam belül egész héten, Húsvét szombat, itthon, ez évek óta mindig tuti siker; Paks, tavasszal itthon, ez évek óta mindig tuti siker; Apu színházba ment Anyuval nagy önfeláldozóan, ez évek óta mindig tuti siker. Tényleg, mitől féltem? Persze azért nem kell elbízni se magunkat, de tényleg jók voltak az esélyek a második 45 előtt…
Amik aztán be is igazolódtak. A Paks úgy látszik, most pihent egyet fejben-testben a tavaszi szárnyalás közepette. Hiába jött a bohócliger szinten néhanapján veszélyes Koltai és kisSzakály szúnyogduója, kölcsönRikárdó tábornokkal együtt, egyszerűen a zöldeket ma semmi sem pörgette fel, még a vidámságában már „mindenki tudja már hogy Heffler a gólkirály” rigmust költő és arra idvezülő Ábel kollega orgánuma sem, igaz, mi sem tettünk már hozzá ekkor érdemit a meccshez. Lanza nem igazán volt elemében elöl a gólpasszán túl, a középpálya is inkább csak Tesco gazdaságosan zakatolt, a frissítésnek érkező Koszta és az időhúzó csere Balázs sem tett le komolyabb névjegyet ma este. Egyedül a kb. 25 percet kapó Nagy Gerit tudom dicsérni, aki olyan természetességgel vette fel (a mondjuk nem túl nagy) meccstempót, hogy kullancskodásával e kis idő alatt is romokba döntötte a paksi támadószekció minden kreatív energiáját.
A lefújás előtti percekben már az ezúttal civilben feltűnő Lovifotós boldogított minket legendás humoreszkjeivel, és ezt nem is bántuk. Ugyanis nincs is hálásabb dolog, kedves nézőink, kedves hallgatóink, mikor hátradőlve csak a lefújást várod, azazhogy de, mégpedig az, amikor a lefújás után rögvest kiderül, hogy a listavezető Vidi beégett otthon a Mezőkövesd ellen (WTF), és ismét az élre áll a csapatod. Na, az nem egy rossz dolog.
„Mondd meg a Faternak, legközelebb is menjen irodalmi estre, és akkor szép idényünk lesz!”- küldi üdvözletét mosolyogva az Öregemnek Apu korzós cimborája hazafelé, át is adtam, jelentem becsülettel. És az estének itt még mindig nem volt vége, vacsi közben ugyanis Tesóval még csekkoltuk a Fradi újabb rommá sülését, az Üllőin a Vasas ellen, ami csak azért nem 1000%-os kéj, mert a Vasastól tartok ám, nehogy itt a surranó pályán megint elkezdjen vigéckedni az angyalföldi team. Hiába övéké a legnagyobb szimpátiám a 3 idei nagy ellenfél közül, azért ne jöjjön meg nagyon az az angellandi (DIRR) étvágy.
No mára viszont minden jó ha jó a vége, mondanám, hisz egy átlagos hétvégén, miután nyertünk és az eredmények is remekül alakultak, már csak az elégedett lefekvés várna, de bakker, 6 forduló van még hátra, milyen 6 hét lesz ez, emberek, én meg ülök itthon, gépelem be ezt a posztot, és olyan kurva ideges vagyok, mint az államvizsgáim előtti hetekben voltam, ez nem igaz. Nem igaz…
Az viszont igaz: most kell megélni és kiélvezni ezeket a pillanatokat, mert valljuk meg, jó eséllyel hosszú évekig megint nem lesz ilyen. Úgyhogy revideálom az előbb leírtakat: most mégis elmegyek aludni egyet, elégedetten. Honvédom, Te meg menj tovább, amíg bírod. Bírnod kell!!!