május kettő, mindjárt tíz óra, reggel még bőven éreztem valamit a gyomromban (itt jöhetne egy wécés rész, de nem jön), tegnap este még remegett a kezem, le kellett mennem kétszer is nyugtató sétára, mert kétszer éltem át újra az utolsó perceket
komolyan, ilyen miért van? tényleg az egészségemre megy ez a bajnokság?
ott álltunk a korlátnál a kilencvennyolcadik percben, és bár örülni kellett volna, becsatlakozni a nagy ugrálásba, ölelkezni, artikulálatlanul üvölteni, de nem ment. csak kapaszkodtam, kicsit előre hajolva, néztem a pálya felé a messzébe, aztán inkább az előttem lévő székekre, hogy a távolság ne szédítsen. balra-, majd jobbrafordítottam a fejem, és azt látom, kollégák tucatjai tesznek ugyanígy. néhány méterre tőlem kiesik egy fél korsó sör valaki kezéből.
próbálom feloldani a pillanatot. rákezdek a mantrámra, hogy mégötmeccs, de nem, már csak négy, szóval legyen mégnégymeccs. kiírnám twitterre, nincs erő a kezemben, inkább zsebrevágom a telefont, de aztán valahogy mégis kikerül később, nem tudom mikor.
a kapu felé sétálva egymásra nézünk, ez corleone. a guriga a törzshely, de ma nem fog menni, ma emberek kellenek, akik ugyanúgy megnyomorodtak, ugyanúgy lábon hordtak ki egy infarktust, ugyanúgy és ugyanannyit őszültek.
egy esztékás váróterem fogad. mindenki vigyorog, mindenki boldog, közben mindenki hazudik. a testbeszéd elárulja, hogy hiába az alkohol, hiába próbáljuk takargatni, teljesen kész vagyunk.
#mégnégymeccs, nem tudom hogy fogom kibírni. de ezt most ki kell bírni.
