…és akkor a tegnap könnyposzt után forduljunk rá a régi jó hagyományokra, és jöjjön a klasszikus beszámoló, hogy ennek a csodálatos évünknek az utolsó pillanatait is örökítsük meg, legyen mit visszaolvasgatnunk közösen, évek múltán, amikor erre az őrült és hihetetlen idényre emlékezünk.
Igazából ez a meccs nálam a debreceni hazaúton kezdődött el, mikor a Fradi nem kaparta ki nekünk a gesztenyét, én pedig már tudtam: életem egyik legrosszabb hete jön. Hétfőn reggel melóba indulás előtt néztem a Digit, ahogy mindig, és Rőzse volt benn (amúgy zseniálisan szimpatikus interjút adva). Ő mondta, hogy ha rajta múlna, 2-3 hétre is kitolná ezt az egy hetet, annyira király lesz a várakozás, a bajnokesélyesség. Minden tiszteletem – gondoltam keserűen, mert ismerve magam, tudtam: amilyen neurotikus szerencsétlen vagyok, jó lesz, ha nem megyek erre rá.
Hát, majdnem sikerült. Közben ugyanis a munkahelyen feltolult egy pár csodás határidő, a valami kretén indíttatásból másfél éve elkezdett új egyetememen is az előszakdoga-beadás, + még 1-2 dolog. Ezek egyenként bírhatók, így együtt, Honvéddal nyakon öntve azonban majdnem sok lett. A hétfő szar volt, a kedd borzalmas. A szerda kegyetlen. Csütin kicsit összeszedtem magam, hogy péntek reggel újra kalapáló szívvel ébredjek. A szombatot már nem írom, ott majdnem az ügyeletet hívtam ébredéskor. De legalább eljött. No, nem az ügyelet, szerencsére, hanem a meccsnap…
Délelőtt bevásárlás, házimunkák, Tesóval értekezés, Kispest szóba kerül, a gyomrom újból ökölben. Hanta ír rám, hogy kaparok-e valamit a blogra? Hát, kétszer nekiültem, de nem ment. Se ihletem nem volt: patetikus-lelkesítőt ha írtam eddig az elmúlt 6 évben, az bukó meccs lett; valami erőltetett szart meg nem érdemel ez a meccs. Ráadásul ha eszembe jut a meccs, olyan testremegés kap el, hogy az már tényleg kardiológiai anamnézist igényelt volna. Hanta végül átvállalja, én majd írom a beszámolót, és köszönöm neki.
A többiek közben már szervezkednek, 3 órás tali kéne, de sajnos nem velem, nekem (persze nem sajnos) az országos döntőbe jutó kocsmakívz csapatunk fináléjára kell mennem a Tüskecsarnokba. A menet 4-7-ig van kiírva, egy félidőt tudok maradni, beszélem meg a többiekkel, akik persze megértik a helyzetet. A szervezők kevésbé, fél órát csúszik a program, így csak az első harmad jut nekem, és hiába vagyok a csapat házi töri- és sportfelelőse, ma olyan vagyok, mint Kabangu Dark a kispesti csatársorban: nem az igazi! Nem is baj, hogy jön a fél 6, így kilövök a Bozsik felé.
Taxit lehetetlen fogni, a harmadik társaság közli, hogy 30 percen belül nem tud autót küldeni, rohanok az egyes vilihez, még ez kellett bázzeg, de mielőtt felcseszném magam, jön minden, villamos, metró, előbbi zöldekkel tele, utóbbi rohamrendőrökkel, de még ezek is (mindkét csoport) a bajnoki döntő esélyit latolgatja, a pulzusom 500 körül lehet. A Határ úton aztán már sok a Honvédos (sose látott arcok amúgy), két busz áll be egymás mögé, egy 42-es pótló és egy Honvéd külön busz, mindenki az utóbbira száll, én az elsőre, mert Galaxis Útikalauz Stopposoknak, és ma az élet értelmére megyek.
A stadionba érve tömeg mindenütt: kinn, benn, a lelátón, a sörsátraknál. Először remeg meg kellemesen a gyomrom, aztán rögvest kiver a jeges veríték. Belém hasít, hogy a srácok ma túlgörcsölik, hisz ők is mikor láttak ennyi drukkert itt? Utoljára én az MU ellen, 24 éve (az is 24…). A Győr elleni MK-n 7000-ren, a BVSC ellenin 6000-ren voltunk. Szóval a para beindul. Nem úgy Old Babarnál, akihez beugrok jó szokásból, ő pedig “Mi a megérzésed Laci?” kérdésemre „Nem merem mondani Atti, de valami jó” válasszal higgaszt. Közben Doki barátom ír Viberen: „Nyugi, élvezd ki minden percét a napnak”. Ja. Az államvizsgáimon nem izgultam ennyire, basszus.
A lelátón a korlátnál már ott van Öcsém Totóval, aki mégis szerzett jegyet nagy nehezen és ott feszül rajta a jó öreg ’93-mas meze. 2007-ben ez szerencsét hozott Újpesten, az MK-finálén, hát én is a táskámba nyúlok, és felveszem az utóbbi hetekben hordott Givovámra a 2009 óta nem használt, előtte két döntőt nyerő fekete Hummel varázsmezem, megsimogatva a címert a szívem fölött: „Segíts ma is!”.
A kezdőnk a debrecenivel azonos, Hidi padon sincs, Zsótér Doni viszont igen. Végignézem az egész bemelegítést, ilyen is régen volt. A Bozsik tömve. A többiek mesélik, hogy lemaradtam Hemy czukk hármas beszédéről. Nagyon élhette az Öreg a szereplést, gondolom. Kötelező fantaizmusként írom: Imádom. Apropó Fanta úr: végre ők is befutnak Ábellel, Ábelnével, Gyurival és sztárvendégként a tavalyi EB-túránk csapatkapitányával, Burzsival, akinek a jelenlétét igyekszem jó ómennek felfogni. Közben alattunk két piros-feketére festett fejű, afrikai törzsi ruhákba öltözött dobos czukk kezd el valami csűrdöngölőt dobolni, amire Pinokkió Jani izzítja egy adjutánsával a korzót, aminek egyébként a szurkolása ma kegyetlenül szétesett a sok rutintalan szurker miatt, de ez a szürreális kép akkor is csodálatos volt.
Aztán kivonulás, egymás mellett sorakozik fel a két kezdő, mi a tradi vörös-fekete hazaiban, a Vidi tiszta fehérben. A csapatra nézek, és behaluzom, hogy idegesek. Remegő kézzel fognám a korlátot, de nem férek oda. A Kanyar közben csodás élőképpel vakít, klubszínek között gigantcímer, benne 14-es számot tart két oroszlán. Arany oroszlán. Piroska úr is leereszt erre fölülünk egy mammutdrapit, megnézném most a Bozsikot légi fotón. Mindig magabiztos Hanta mögöttem újból felveszi a sápadt álarcát és már húzogatni sem marad ereje engem. Ábel úr ellenben lezserre sörözte magát, és hol azt kajabálja, hogy nyugi, simán meglesz, hol azt, hogy sima 0:2, nem kell szarni, na, kezdődjön már.
Kezdődik. A Videoton rögvest nyomni kezd. Nyugodtan, gyerekek, nem kell rohanni –mantrázom magamban, de minek, nem is rohanunk, annyira beszorít a Vidi. 3 perc, két támadás ott, mi pedig bizonytalankodunk mezőnyben, tényleg kurva idegesek a srácok. Csoda? Ha én, külső szurkerként fél lábbal az ambulancián voltam a héten, ezek a gyerekek, akik ma 14.-ért mennek, mit érezhetnek? Kegyetlen percek, a pallos felettünk lebeg, Suljic, Scsepovics, és a bitang Lazovics nagyon élnek.
20 perc után nyugszunk meg kicsit és kezdünk kijönni a szorításból. Ezt valakik szerint nem kéne. Henning Berg, aki egy szimpatik játékos volt a ’90-esekben, és edző ősszel, tavaszra totál lealacsonyodott a szememben. Siránkozós nyilatkozatai a lebonyolításról a 10-szer drágább kerete mögül papolva már amúgy is visszataszítóak voltak; erre csapata ma elkezdi szétfaragni Lanzát, aki most nem dobálja magát: őt dobják (rúgják). Főleg a délszláv különítmény jár ebben élen, plusz Pátkai, és a meccsre egy ideggyenge hörcsög megközelítését magáévá tevő Varga Józsika. Gratulálok. A másik csodás elem Bognár spori, akinek még volt, aki örült tegnap… én nem… Minden támadásunk megakasztja, szabadrúgás kifele, ha a Vidi támad, mindent ellenünk ítél. Amikor Kosztát lekönyökli valamelyik fehérvári ámok-arc, és erre szabadrúgás kifele (!!!!), Berg még lapot is reklamál nekünk. Itt már nálam is végleg elgurul a gyógyszer és díszesen üdvözlöm a Kopaszt, mire Ábel hátrafordul, és két kézzel nyugtat, „Atti, ne pörgesd túl magad nem ér ennyit, kifekszel itt a végén nekünk… Megijedek tőled.”. Magamba szállok, de Ábel ám nagy firma: két perccel később, mikor Berg besétál a pályára tanácsokat osztogatni, hörögve küldené el a norvégot a fenébe. Súlyos arcok vagyunk…
Az ominózus esetnél Berg úgy került a pályára, hogy kisebb tumultuozitás kerekedett Danko Lazovics agyfasza után, a jó rác kollega ugyanis rommá rúgta Lanzát, akinek ez már sok volt, és hőzöngve elindult Dankó felé, persze a többiek lefogták, nem érte el, csak 5 méterre jutott Lazóig. Erre nem csak az alattomos ex-eindhoveni kap sárgát, hanem Lanza is, Bognár katasztrófa. Szervilis, szégyenteljes teljesítmény, zúg is a MOCSKOS CSALÓK háttérzeneként, ahogy a végül megúszott eső félidő végén vonul le a díszes sporttárs-kompánia az öltözőbe. Jogosan.
“Ekkora ellenszélben nem fogjuk ezt kibírni“, mondom a többieknek. Az egész korzó izzik. Közben belül a kisördög (vagy kisangyal) a vállamra ül és elkezdi a fülembe suttogni: „kihúztatok egy félidőt iksszel. Még 45 perc, RW”. Hát, nem tudom. Körülöttem Hanta sápadtsága nem változik, Ábelben még dolgoznak a nyugisörök, így vidám, Gyuri meg közli velem, pont annyi cidert vert be, hogy míg a Gyirmót ellen kurva ideg volt, addig ezt jól kezeli, “ez csak egy meccs, nem is dönt semmiről, így fogom fel“, hazudja magának boldogan. Jól csinálja.
A második 45 percet is rohamokkal kezdi a Vidi, de azért ezek egy fokkal gyengébbek a kezdeti attakoknál. 10-15 perc eltelik, mire realizálom: elkezdett fejben fáradni a fehérvári elitalakulat – egyre idegesebbek a játékosaik. Juhász Roland, aki fafaragó és bíróbefolyásoló életműve megkoronázásaként próbálja lehozni a mai meccset (mi lett a régi, szimpatikus Juhászból, te jó ég), egyre többet ordít a csapattársaival és a bíróval, amikor Bognár kivételesen nem nekik ítél. Lazovics pedig annyira túlpörög egy kisebb ütközést, hogy a fehérvári gyúró már rohan a DVD-vel, hogy leadja a jövő évi Golden Globe-ra a legjobb férfialakításért Dankó fetrengős hisztijét, amit CR7 lyoni besírása óta nem látott Európa. A pojácaelőadáson azonban Bognár sem tud meghatódni, annyira szánalmas, még szabadot sem kap a gigerli gárda. Ülj le Lazovics, egyes, lehet húzni a Parizanba BL-meccsekre. Na, na, lehet, hogy van esély?
És akkor (ha jól emlékszem) megindul Holender nem emlékeztem jól: Lanza volt a zseniálirányító, és középen bal oldalt, átível Kingnek, aki a 16-osig nyargal, rajta egy védő, de bead. Középen Eppel jön vágtázva, a labda elsurran a középső vendégvédő láb előtt egy milliméterrel, Marci robban, lő, na, naaaaa, naaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa, GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓL!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Na ezt a percet nem felejtem el soha (sok mással együtt ebből az idényből). Marci nyakában a keret, Lovricsot is látom a kupac felé rohanni megkülönböztetőben. Az én ordításomtól a korábban szétbergezett és -dankózott torkom végleg kicsekkol. Meg az öntürtőztető-képességem is. Csorognak a könnyeim, Ábel és Gyuri is a nyakamban, meg örök visszafogott Hanta úr is!!! Aztán rohanok a korláthoz Öcsémhez és Totóhoz, aki egy gyere idé-t üvölt, még jó hogy nem öregMészölyi formulában, most már hárman ugrálunk összekarolva. Körülöttem még 50 ilyen Laokoón-csoport, a Korzón fenn és lenn az ülőrészeken.
Az extázis után középkezdés. „Na bazdmeg, most lettem kurva ideges” –hörgi mögöttem Gyuri, és felveszi a hantától és tőlem akciósan vételezett gyomorbeteg fejet. Énnálam a pulzus még rádob százat, kezd kiverni a jeges veríték, hogy ne kórházban végezzem az estét. Masszírozgatom a szívem a fekete mezen keresztül, mire Hanta megszorítja a vállam, hogy nyugi, ne most csússzak szét, de az ő arcára ránézve, hét nem nyugszom meg, persze kurva jól esik a gesztus. Egyikünk se az a nagy ölelkező, de ma a bajnoki címért megyünk. Közben az egész stadion dörgi a Csak a Kispestet, újból remeg mindenem, és folynak a könnyeim. Hihetetlen percek, torkom már nincs, de valami utolsó erőtartalékokból üvöltök én is. meg még 8500-an velem.
Utolsó erőtartalékból szerencsére a pályán is van. A csapat óriásit megy. Kingecske ugyan elkészül az erejével, Lovresz váltja, a helyére Boti megy ki, aki az első félidei 1-2 hibát leszámítva ekkor már mindenhova odaér. Lovresz, Kamber hátul őrültet melóznak, kisBobál előre is tudni törni néha. Önkívületben a csapat, EGY KERÜLET A VILÁG ELLEN, most is könnyezek, ahogy ezeket írom. Középen Nagy Geri végleg korunk Sikesdijévé lép elő. Ez a srác, hogy csak ennyi esélyt kapott idén és csak Patya sérülése miatt, az szégyen. Tarcsiból ugrott be a döntő utolsó 4 fordulóra és 2 meccs alatt csúcsformába került, ma is szétfutja a Vidi középpályát, mindenhol szerel és hatalmas remek labdákat tol előre. A Kosztát váltó Zsótér is kell nagyon, hogy ne csak védekezzünk, hanem legyen veszélyes előretörés is, a kis ágyúgolyó hozza is, amit kell. Vaszke a rutint és a nyugalmat importálja a középpályára az utolsó negyed órára. Elöl Lanza és Eppel is tanárit játszik, Lanza egymaga 2-3 ember foglal le, Marci pedig ma zseniális. Holenderről se feledkezzünk meg a túloldalt, májusban ő is nagyon nagyot hajrázott – ma is. Gróf pedig megtanult kijönni, nem hiszem el. Imádom ezt a csapatot.
10 perc van hátra, extázisban védekezünk. A korzó egésze közben feláll és dörög a taps, dörög a CSAK A KISPEST, KÜZDJETEK A BAJNOKI CÍMÉRT. 5 perc. El fogok ájulni. Ábel és Gyuri is már csak artikulálatlankodnak, Hanta úr úgy járőrözik mögöttünk, mint egy beizgult zarándok a keresztes háborúk idején a Szent Sír Bazilikába először belépve. 90. perc, 5 perc hosszabbítás. Gyerekek, még kicsit bírjátok, rimánkodok, de a Vidi közben szétesett, mi viszont nem hátul. mennyi van még? –ordítok hátra, „Beszart a stopperem”- üvölti Gyuri, Burzsi úré nem, de ő meg fonalat vesztett, “másfél perc, vagy három”, jön a válasz, nem mindegy!!!! És akkor először elhiszem a dolgot, és már nem könnyezek, hanem bizony sírok. Már nem hallok semmit, csak látom, hogy hátul Boti hirtelen magasba emeli a kezeit, és rohan a kispadhoz, egymás nyakában az egész csapat és mi is, Ábel, Gyuri, Fanta úr és kolozsvári vendégei, mindenki ölel mindenkit, rohanok megint Tesómhoz, aki a legfontosabb Honvédláncszem nekem, az első bajnoki cím, amit ténylegesen együtt élünk meg, tudatosan. Egymás nyakában üvöltünk hárman, mert Totóval vagyunk trióban összefonódva, ezeket sose felejtem el. Aztán kicsit hátramegyek a büfé mellé, picit egyedül, és még egy-két percet bőgök magamban. Sose hittem, hogy az életemben ezt az érzést még egyszer megkapom. Nem tudok többet mondani, kérem kapcsolja ki…
Visszasétálok a többiekhez, egy kéz a vállamon, Hanta úr az, újabb ölelés, 6 éve csináljuk a Csakblogot a biztos tudatban, hogy ilyen sose lesz. “Most már elhiszed?” kérdi évődve Hanta, „Ne húzzál“, vigyorgok vissza, „baszogattatok, hogy mit izgulok, de végignézve rajtad az elmúlt hetekben, nem csak én voltam beszarva”. „Naná hogy nem, Gyirmót óta hazudok” mondja a blogfőszerk, és elindulunk kifele a műfüvesre a csapattal ünnepelni.
Hát oda nem jutottunk ki időben, mire összeszedjük csatolt részeink, lejattolunk Old Babarral, összetelefonozzuk a társaságot, söröket szerzünk (3 év után először én is, ugyan nem lenne szabad, de 24 évente egyszer vagyunk bajnokok, most bele kell férjen ennyi), itt futok össze Csilla kolleginám férjével, Danival, rajta a tavaly előtt tőlem kapott nászajándék-mez, ölelkezés itt is, mi van itt, ma annyi ölelést kiosztok, én, az introvertált arc, hogy hihetetlen. És nem csak én. A sírdogáló Pinokkió Janiba botlunk, aki mindenkinek kiutal egy kápói átkarolást, a még sose látott Totónak két csókot is orcára, majd hazaindul. Szürreális percek!!! Érkezik közben hozzánk Apu tarjáni cimborája, már messziről kérdi: “Faternak szóltatok már?” – Apu ugyanis igazoltan távol, Németországban nyaralnak Anyuval és barátokkal. “Persze, Tesóm már hívta“, mondom, és valóban Öcs már küldte a hírt, aztán én is hívom Aput, de Anyu veszi fel, tájékoztatása szerint a Fater a hírek hallatán kövér gázzal távozott egy nyugtató sétára a szállodából, “ezt nem hiszem el” mondatok ismételgetése közben [ma reggel aztán hosszabban is beszéltünk telón, Fater minden részletre kiterjedő posztot követelt tőlem, remélem ez kielégíti az igényeket]. No majd a szokásos évvégi Csakblog kertpartyn közösen is ünneplünk…! Aztán ki a buliterületre. Az Aréna előtt Ábelék is összeszedve, Hanta leül a Hofherren a földre, mi állunk, dumálunk, és nem hisszük el, ami volt.
Közben literszám kapom az sms-eket, emaileket, kedves barátoktól, volt főnöktől, akinél nagyobb antifoci ember nincs, és most mégis szívhez szólón gratulál, 15 éve nem látott egyetemi csoporttársaktól, a kvízcsapat hölgykoszorújától, most a meccsre ki nem jutó Honvédosoktól. Dőlnek az üdvözletek. “Megérdemlitek“. “Óriásiak voltatok“. “Hoppá-hoppá“. “Ez járt Nektek“. “hatalmasak voltatok“. Szédülök.
Közben kapjuk a hírt, hogy Rossi kicsekkol. Valahol igaza van, a csúcson kell abbahagyni, ő ezzel a szezonnal be Kuuselázta magát a történelemkönyvünkbe. Sok hibája volt a Misternek, de ezt az aranyat nem lehet elvenni tőle, óriásit ment ő is a csapattal, idén pont ő kellett ide, és úgy látszik, pszichóból is felfejlődött az utolsó hónapokra, mert ez most egy (bár nem tudok olaszul de) Il GRANDE LAVORO volt. Köszönjük, Mister. De ezt a köszönetet meg is kapta a talján a szurkolói sátorban, nagy pillanatok voltak azok…
Pörögnek az órák. Közben egy srác jön oda hozzánk, RW-t keresi. „Hantát már ismerem, de RW-t még nem”. Először Gyurira tippel, aztán tesómra, klasszik, hogy a háttérben bujdokolva én vagyok az utolsó tipp, de csak kiderül az igazság. Lassan elbúcsúzhatok az inkognitómtól, mint Robin Masters/Higgins a Magnumban (tudom, hogy nem Higi úr volt végül RM, de ez most részletkérdés, a hasonlat a lényeg), úgy fest, mindenesetre szokás szerint remek érzés volt kapni a jó visszajelzést,és szerencsére itt már nem sírtam el magam.
Az este (számomra) vége fele Peti csorog oda hozzánk, a Trógerek egyik élő legendája, aki délczeg tippel már Pontest érzi Rossi-utódnak. Aztán együtt hitetlenkedünk a történteken. Ő is elmeséli, mikor volt először a Bozsikban, mikor költöztek ide, mi is, fura a 3 öreg (Öccs, PetiTróger, én) és a 10-essel fiatalabb arcok (Ábel, Gyuri, kisBabar) fáziskéséses beHonvédulását összevetni. Csodás percek. Burzsi közben a videót mutatja, amit a gólunknál vett fel rólunk, zseniális, kisBabar is mindenkit szétölel (ez ma egy ilyen nap), imádom ezt a csapatot. A Honvédot is, a mi kis szurkercsapatunkat is.
Ábel úr végül megindítja a kicsekkolási sort, bejelentve megfáradását a végigsörözött délután, végigordított meccs és a „Gálhidivel a BL-ben” slágerének végtelenített előadását követően a sátorból szóló punk rockra, ugyanis Loctite-unk már Gálhidi mestert vizionálja a kispadra s persze a BL csoportkörbe. Lassan mi is elszállingózunk. Még bemegyek Hantához a sátorba, kötelező formulák „holnap írsz?” „naná”) után még egy nagy ölelés, nem hiszem el, milyen este ez. „Amikor elkezdtük, Hanta én sose hittem, hogy ide jutunk, sosem…” mondom, Fanta úr meg csak bólogat, aztán jön a klasszik Fanta uras arckifejezés, amit már jól ismerek, amiben szó nélkül benne van egy fél életérzés poszt. Úgyhogy nincs is mit mondani többet, irány haza.
Két percnek tűnik az út Wekerlééig, az Eszén csapatva végig. Öcsémmel szárnyalunk, régi és ezidénybeli emlékek, meghatott sírdogálás, rekedt üvöltözés, minden van itt. Csilláék előtt elhaladva a kis törpetacskójuk méltatlankodva ugat meg minket, “ezek mit keresnek itt ilyenkor“, dohogja, de aztán megérzi rajtunk a Honvéd-illatot, és vidáman vakkant egy utolsó üdvözletet.
Hát, gyerekek így lettünk bajnokok tizennegyedszerre. Most pedig megiszom a 3. bögre mézes teám, hogy tudjak beszélni.
Nem fog menni. kapar a torkom. Lehet, hogy a mai napot is végigsírdogálom? Soha szebb májust. Soha szebbet. És mi mással zárhatnék, mint a hidegrázós rigmussal?
KIS-PEST SZUR-KO-LÓK VAGYUNK!