Este, az Andorrától elszenvedett vereség után felmerült a kérdés, hogy maradhat-e szövetségi kapitány egy olyan ember, aki nettó szarik a magyar válogatottra?
Nettó szarik, mert egy válogatottnál nincs olyan, hogy a legjobbakat, vagy a legjobbnak vélteken nem hívom be, hogy hagyom őket pihenni a nemzetközi kupákra, hogy elfogadom, ha valaki elfogadja ezt a felajánlott pihenést, azaz egyáltalán nem fontos neki a válogatott. (Gera vajon hányszor hagyhatja még cserben? Koemannál egy, most kettő. Legalább már 38, ha más nem, az idő megszabadít minket tőle.)
Egy olyan ember miért lehet szövetségi kapitány, aki szándékosan meggyengíti a csapatát, aki lenézi az ellenfelét, és felküld olyanokat a pályára, akik még az NB II-ben sem számítanak stabil kezdőnek? Ez az ember tényleg szarik mindenkire, aki ennek a válogatottnak szurkol, mert egyszer valamikor megverte azzal a sors, hogy magyarnak született.
Persze, kell és lehet kísérletezni. Már az oroszok ellen sem értettem, hogy miért ilyen mennyiségben és legfőképp, hogy kikkel, de legyen, kísérletezni kell. Speciel én a barátságos meccseket is szeretem megnyerni, mert nyerni mindig jó, de azért néha elengedem, ha látom, itt a jövőről szól a dolog. Az oroszok ellen nem arról szólt.
Andorra ellen még annyira sem.
Köszönöm, Herr Storck, ez ennyi volt, lehet szépen lemondani. Ugyanígy Csányi úrnak is, aki teljhatalmat adott neki (és aki szintén nem tiszteli a magyar futballt, évek óta még arra is képtelen, hogy a bajnokcsapatokat köszöntse, hiszen a stadionokban nem mások állnak-ülnek, mint a kritikusai, akikért ezt az egészet egyáltalán érdemes csinálni). Az egész kurva modell, a parazitizmus, a TAO, a minden szarság, amit Új Magyar Futballnak hívtak, vagy annak nevében cselekedtek úgy-ahogy-van ánblokk bukott meg Andorrában.
Kurva drágán sikerült elérni ugyanannyit, sőt, néhol még kevesebbet is, mint előtte, amikor állítólag futballellenes volt a kormányzat, a hangulat, a mindenség. Miben léptünk előre azon túl, hogy központi költségvetésből, állami cégek kasszájából, megzsarolt magáncégek pénztárából fényűzősdit játszó focit tartunk fenn?
Ennyit ér az egész koncepció. Egy kifutott Eb, egy csodálatos nyár, ahol beleszagolhattunk, milyen lehet sikeresnek, boldognak lenni a futball miatt, de semmi több. Minden pont ugyanúgy rohadt, csak sokkal, de sokkal több pénzből.
Komolyan mondom, ilyen emblematikus figurák, mint az európai középszintnek tartott, de lassan az NB I-hez is kevés Dzsudzsák; a pofánkba szaró Stork; a mindent-jobban-tudja, de alapvetően a fociszervezéshez kókler Csányi; és a futballt erőszakkal is megmenteni akaró Orbán – hihetetlen ez a négyes. Ez ma nagyjából a magyar futball. Aki menteni akarja, az taszítja még mélyebbre a mocsárba, és ha kell, új és új mocsarakat nyit, akár önnön kezével kiásva hozzá a legfeneketlenebb gödröket.
Nagyjából ennyi a véleményem. Szeretném, ha a futball közeléből is eltűnnének ezek az emberek, illetve minden, amit képviselnek. Szavakkal, szépnek mondott célokkal tele a padlás, valódi tettek, vagyis a padláshoz vezető létra viszont valahogy csak nem akar összeállni. Ácsolnak valamit aranyból és homokból, kicsit lépcsőszerű (mert az stabilabb!), lehet rajta kapaszkodni a felfelé irányba, csak észre kéne venni, az alapozás nem az ígéretekkel teli padlás felé néz.
A (rész/beképzelt)sikereknél mindenki vigyorog a kameráknak, de most hol vannak ugyanazok az arcok, hogy vállalják a felelősséget, legalább annyit mondjanak, bocsi, elbasztuk, rosszul gondoltuk, talán mégis hibáztunk, benéztük az irányt, satöbbi? De tényleg, mit is várok? Ha egyszer, akár egyetlen egy figura is elismerné, hogy valahol és valamikor hibázott, akkor az egész felépítményük dőlne be, hiszen ha egyszer valahol és valamikor, akkor máshol és máskor miért nem?
Nem lehet rés a pajzson, történjen akár még egy Andorra, az út helyes, nekünk van igazunk.
Taps.
És a kedvencem:
“Tudtuk, mire számíthatunk, nem leptek meg minket, mégis vesztes helyzetbe kerültünk. A második félidőben kevéske lehetőségünket sem tudtuk kihasználni, így nagy blama lett a vége, amit nem lehet megbocsátani” – mondta az M4 Sportnak Storck, aki a jövőjét firtató kérdésre úgy válaszolt, nem ez a megfelelő pillanat, hogy erről beszéljen. (via MTI)
Igen, tudtuk mire számíthatunk. Mi tavaly az Eb-n nyolcaddöntőt játszottunk, európai középcsapatot hazudtunk magunknak, Andorra pedig az elmúlt 150 meccséből jó, ha megnyert négyet.
