No de megijedni sem kell, abba a hibába sem szeretnék esni, amibe már belezuhantam pl. egy és negyed éve, mikor olyan csodásan felajzó beharangot írtam, hogy én ugyan felpörögtem tőle, mint MSÚSz elnök a Fornetti-standnál, és kb tényleg vörös-fekete kereszteslovag ruházatban vágtattam le a Váli-völgybe a csúti kalifátus ellen, csak épp a csapatra meg Rossira nem hatott a monumentális hangulatkeltés, és mindenidők egyik legtufább produkciójával álltunk be a legszebb wekerlei seggezős hagyományok szerinti bokafogással a gólvonalunkra, hogy ilyen Bácselics-Grigicsek és Pauljevicsek lőjék reszteltre a kispesti tomporunkat. Kiábrándító egy nap volt, na.
Úgyhogy azóta megfogadtam, hogy fontos meccs előtt én nem írogatok többet nyilvános levéllel felérő szózatokat a játékosainknak, nem állok ki egy képzeletbeli pulpitus mögé hirdetni az igét, mert ad1) magamból csinálok hülyét, ad2) a játékosainkat is bemerevíti az elvárás (vagy legyünk őszinték: tesznek rá magasról, hogy mi itt mit írunk/kommentelünk, stb., csak ez kevésbé hangzik jól :) ).
Úgyhogy inkább foglalkozzunk magunkkal, szurkolókkal.
Eddig finoman szólva is szoftos jelenlétet mutattunk (az elvileg) utolsó félévére készülő Szentélyben a hazaivá lett első három fordulóban, a bajnoki döntőre kiszédelgő kocadrukkereinket megint elnyelte a hűvös szobák és a fotelek hívogató kényelme, de valahogy a jobb időkben sztenderd stabil 2-3000 (4000?) főnket is szívesen látnám, csak sehol nem lelem. Vendégben általában jobb a helyzet, hisz a hazai pályán kevésnek ható betonbiztos 1000 főnk itt már elég combos szám. És remélem a csútra mindig szép számban kiérkező különítményünk most is hozza a szokott számot, mert eredménytől függetlenül NEKÜNK ITT MINDIG MUTATNI KELL MAGUNKAT, hogy hol van igazából Öcsi bácsi lelki öröksége, eszmeisége.
Nem mintha mindegy lenne az eredmény. Jól esik persze bármikor egy-egy jogos megsemmisítő pillantást küldeni a kék-sárga torzszülött felé, de ez akkor az igazi, ha azt tényleg pályán elért saját jogon tehetjük – vagyis ahogy a szégyenteljes 2016 májust (áprilist) leszámítva minden eddigi fehérvári/csúti vnedégjátékunkon, ahol rendre aláztuk a parvenüket (legszebben még 2014 tavaszán, mikor az azóta kék-sárgába átzüllő Prosser még Proszi volt és beb*szta, amit be kellett).
Ez a fele lesz most nehezebb. Totó barátunk mondta még nyáron közös magyarfocis tematikájú e-mail csoportunkban, hogy “Pinyő bácsi God mode-ban tolja, all ammo“, és ezzel nehéz vitatkozni, a válogatott kudarcot követő önigazoló edzői szoborépítésébe lassan belemakkanó egykori Fradi favágó tényleg csak azt nem kerestetett meg provinciális ligaválogatottjához a nyáron, akit nem szégyellt, az urban legend szerint még Hemy úrnál is jártak Lanzáért – most komolyan, valaki el tudja képzelni, amint Pinyő maestro próbálja taktikailag okítani a talján ászt? Ezt mégis, hogy gondolták? Aztán ránézek az egész csúti jelenségkörre, és persze itt a válasz. Komolyan.
Szóval hiába sír a jó Pintér, hogy keveset készülhettek, hogy friss feljutók, ez egy dobogóesélyes csapat, sajnos. Más kérdés, hogy a szurkolók, a klubethosz meg a normál játékosi lét sok egyéb kelléke (vagyis a mérhetetlen dellán kívül minden) hiányzik és hiányozni is fog mögülük. Szóval nem lesz könnyű a holnap, lebecsülni semmiképp sem szabad ellenfelünket, ahogyan félni sem szabad – mégiscsak a BAJNOKCSAPAT megy most le hozzájuk, akármilyen furcsa inerciarendszer szerint is működik a hazai pontvadászat… Igen, az idei május még nincs olyan messze, hogy a tudatunkban ez ne tartson ki, és a két szerencsétlen hazai meccs után végre ne jöjjön egy pozitívabb eredmény. Aztán lassan-lassan EdvM-ről is kiderül, hogy a kókleri vagy a szerethető támadófocis úton halad -e tovább, szóval izgalmas hetek jönnek.
Ennek első etapja a holnapi rangadó, amely most játékerőben is az lesz, nem csak a párosítást terhelő speciális konnotációk miatt. Mi pedig legyünk sokan és toljuk le az egyik legjobb szurkolást idén. Ne feledjük, ellenfelünket nem gyűlölni kell (nehéz, tudom), pusztán megvetni. Méltóságteljesen.
Az fáj nekik a legjobban.
Búcsúzóul pedig az elmaradhatatlan dal, amiben érdekes, de hallok én mindent, Kispestet, Madridot, csak a holnapi meccshelyszínt nem. Pedig nem Kispesten írták. ‘potkívánok, holnap találkozunk!
CSAK A KISPEST!