Egy Mea Culpá-val kell kezdenem a tegnapi meccsről szóló beszámolót. Én annyit, de annyit szidtam már a szegény felcsútiakat, hogy kijár nekik ezúttal egy dicséret is, amellett, hogy elismerem: eddigi szidalmaim jogtalanok voltak. Tegnap ugyanis rájöttem: le a kalappal azelőtt, amit csinálnak. Mikor beautóztunk a festői Váli-völgy centrumfalvába, a Népstadion-környéket meghazudtoló, már kilométerekről látszó darurengeteg is mutatta: szorgos munka folyik itt, és a sokat szapult csúti klub bizony nem csak infrát fejleszt az EU és TAO pénzekből, nem ám! Újabban úgy fest, az Európai Szociális Alap humánerőforrás-fejlesztési pénzeit is megcélozták, legújabb projektjükben ugyanis működő jó gyakorlatokat kívánnak átvenni fejlettebb kultúráktól. Most pl. bajnokcsapatot szeretnének építeni, csodás szurkolótáborral: meghívták hát egy ún. twinning projekt keretében Magyarország regnáló bajnokát és a legjobb hazai Tábort, tanulni. És le a kalappal azelőtt a lelkes hozzáállás előtt, ahogy ez a tanulni vágyó kis fejér megyei klubocska becsülettel ronggyá verette és aláztatta magát szombat este, mindezt a tanulás oltárán! Maxiriszpekt!
Ja, nem!
Élcelődést félretéve, amit leírtam az előbb, a magyarországi TA(h)O-császárok hozzáállását leszámítva, nagyjából igaz: egyrészt ezt a falut valami gyógyszer-elgurulás eredményeként tényleg rommá építik (már kézi csarnok is épül, a makoveczi kazánház már nagyjából áll, persze a vendégszektor megközelítési lehetősége egy szakadtabb moldvai kistelepülést idéz, de így csodás az összkép, persze), a torzszülött klubjukat tényleg lassan dobogóesélyes erősségű keretté duzzasztják, kispadon a tolódások sértett mesterével, a futball templomának álmodott stadionjuk valóban ékszerdoboz, ami még jobban mutatja a helyi agyakról pár éve ledobódott ékszíj esetét. És mégsem, nem akar összejönni a NAGY CÉL. Tegnap is, Lanzát leszámítva kb. két egyenlő játékoskeret találkozott – ugyanakkor egy évek alatt szisztematikusan felépített alakulat és egy alig egy hónapnyi idő alatt összetákolt ligaválogatott, egy tradicionális klub, 100+ éves szurkolói-, és negyedszázados ultrakultúrával találkozott egy kétszemélyes szurkolótáborral és 100 fizetett statisztával operáló entitással. Egy szép és jó világban nem kérdéses, hogy kinek kell győznie, nos, Magyarország jelenleg minden, csak nem a klasszikus brave new world, ezért le a kalappal azért, ahogyan tegnap a csapat és a Tábor helyre tette a kék-sárga parvenüket. Akik mindezt oly csöndes belenyugvással tűrték, ami mutatja, kb. már ők is tisztában vannak valahol a saját maguk létezésének értelmetlenségével. A két ultrájukat leszámítva persze.
Jó órával a meccs előtt értünk le tegnap családilag, míg a Csakblog-csapat nagyobb fele már lecsullankodott egy hatvan perccel előttünk, lévén a még két, idén kártyamentes renegátunknak helyszíni jegyvásárlást kellett abszolválnia. Végül a legendás csúti cuki előtt találkoztunk meg a gárdával, ahol a kisBabar-Ábel duó természetesen a múlt héten frissen vételezett Puskás’Army pólóink miatt kezdtek el minket cinkelni, de mivel ennek az oka egyszerűen csak az, hogy nem nekik jutott eszükbe először az ötlet, már fel sem vettük az adott ívet. „Lassan indulni kéne a stadionhoz, nyolc óra”- szédelgett oda hozzánk trademarkos pacskerjában erre már Hanta úr is, és így is lett, elindultunk visszafele a magyar futball fa-mauzóleumába, Apu vezetésével kerülő úton, hogy még megnézhessük a BOSS házát is, csodás élmény volt. Főleg, hogy a nemnormális Ábel a lefele úton betülkölt literes petpalackos Szögedi Boszorkány sörétől felajzva minden szembejövő kék-sárga ülőpárnás hazai szurkerre ráköszön „Szabadság, Szabadség elvtársak, hajrá Felcsút!”, sírunk.
A pácSó arénába való beengedés okozott némi fennakadást, a smartphone-ra letöltött jeggyel próbálkozó Ábel úr ugyanis úgy fennakadt a beléptetésnél, mint egyszeri bohócliger csatár, ha Baráth Boti mellett próbálna elosonkodni – nem vette be a rendszer a jegyet. Szegény Loctite-ot ki is szórták a sorból, kb. hatszor próbálkozott újra a szigorú helyi szekuritádé zord pillantásai mellett, már Fanta okostelójával is kísérletezve, mire végre egy értelmesebb biztonsági végre beengedte a saját kártyájával. Megposszant kiskápónk rögvest a büfébe toldosult levezetni a feszkót, kezembe nyomva a Célunk csak egy van drapit, hogy oktrojáljam fel valami jó helyre, ezzel kvázi untermanjává léptetve elő engem, feltörtem, Atya Ég.
Miután a drapika elfoglalta méltó helyét a kispesti zászlósor bal szélén a kapu mögött, kb. már jöttek is ki a csapatok a gyepre, mi pedig elfoglaltuk helyünket a széksorok fölött. Meglepve láttam a kezdőnket, Van Meerben van meersz (bocs), állapíthattam meg magamban: elöl Lanza és Eppel mellett Dániel Ló rohamoz, mögöttük Geri és Kambi mellett Herjeczki a középpálya? Ez már inkább 4-2-4, nem is 4-4-2 vagy 4-3-3… Na mindegy, biztos tudja a holland, hogy mit csinál…remélem…jajj.
Az első 20 perc nem adott egyértelmű választ aggodalmaimra. A védelmünk némileg átjáró háznak tűnt, de a csúti csatárszekció sem az élesség mintapéldájaként tündökölt, így Gróf jó kimozdulásai miatt egy percig sem volt igazi gond. Gond az más miatt volt. Előbb Bobál, majd érthetetlenebb módon Lovrics is besárgult, így félő volt, hogy az azért csak-csak támadgató ’csút előbb utóbb kipontozza valamelyik bástyánkat. Mindez azért is volt esélyes, mert az utolsó pillanatban a meccsvezetésről leváltott és alapvonali játékvezetőnek hátraszáműzött Iványi helyett a bajnoki döntőt is dirigáló Bognár NERtárs vezette a találkozót, és szellemisége mit sem változott május 27-hez képest: jobban lejtett a pálya, mint a dunapentelei löszfal, pedig az nem kicsit meredek, higgyétek el. Parázhattunk tehát egy esélyes kiszóratás miatt, majd Radó kiválásával a jó öreg (egyébként öblös „aka-démis-ta, aka-démis-ta” kórussal fogadott) Dialló Ulisszesz gyorsasága okán, és bizony Pinyő kettes számú ében líblingje ott is ólálkodott a kapunk előtt, csak bekötött combja miatt kissé rozsdásabb volt az a félelmetes kezdősebesség, így ha Gróf kivételesen épp lemaradt, szerencsére a jó Uli is, így megúsztuk a necces helyzeteket.
Nem úgy a félidőt a Gyakadémia. A 42. percben végre megadott egy szabadrúgást Bognár spori (biztos megnyomta a nap), amit Lanza löbbölt a védelem mögé, hogy a jól megszokott (Üllői út, Mezőkövesd) szcenárió szerint Kamber György vezérezredes robbanjon rá befejelni azt. Nos Kambi apó robbant is, de nem érte el a labdát, viszont annyira pont megzavarta a védőket és a tegnap meglepően indiszponátor Danilovics kapust, hogy senkihez hozzá nem érve a játékszer a kapuba pattoghatott. Negyedik meccsünk idén és negyedik alkalommal futhatott ki hozzánk Lanza, most csak egy képzeletbeli szögletzászlót rúgva le, csodás percek, örömittas üvöltéshullámok a szépen megtelt vendégszektorból, én is önfeledten ugrándozok a többiekkel, vezetünk Isengardban, imádom.
Extatikus gólörömünket már igazi szociológusi kíváncsisággal, nagyokat mosolyogva nézi mellettem végig Lilla kollegina, aki még pénteken szólt nekem, hogy „annyira izgalmasan lelkendeztem végig a Honvéd kapcsán a májust, meg most a legutóbbi hetet Felcsútra pörögve, hogy ő, aki a közelben lakik, szívesen kiugrana megnézni minket, még sose volt meccsen, de csak akkor hajlandó jönni, ha a Honvéd-táborba jöhet, mert ő hangulatot akar látni”. Miután csekkoltam, hogy klubkártya nélkül is lehet a helyszínen jegyet szerválni, és erről kiokosítottam őt is, abban maradtunk, majd hív. Nos, a 20. perc táján csörgött is a telóm (én akkor már rég elkönyveltem, hogy csak szalmaláng volt a pénteki ötlet), és a derék meló-szobatárs volt az, hogy ő itt járőrözik már 20 perce a lelátón, de minket nem lát. Nos, én viszont megláttam őt, és oda is hoztam a blogcsapathoz, úgyhogy onnantól velünk izgulhatta végig a derbit. Vicces, hogy Hantával totál két különböző személyiség vagyunk, de két dolog egyezik: a KISPEST, illetve az, hogy két-három meccsenként váratlan sztárvendégekkel bukkanunk fel a lelátón. Úgy látszik, tegnap az én köröm volt ez most!
Addig viszont még egy csúcsjelenet. Bognár sporttárs sokadik szánalmas ítéletekor felharsant a „Meg lehet venni, Iványit meg lehet venni, meg lehet veeeee-nniii… Iványit meg lehet venni” rigmus, lévén a Tábor nagy része még az újságbeli infók alapján ott tartott, hogy Iványi vezeti a rangadót, csak néhány szemfülesebb arc vette észre a kezdetektől, hogy ezúttal bizony Bognár sípterrorista fúj ma este. A félidőben Ábel, később pedig Hanta úr is röhögéstől fuldokolva mesélik, hogy hogy próbálták közölni a vezérszurkolókkal, hogy ez bíz Bognár NERtárs, mert Iványi az ott áll az alapvonalnál, mire, ha jól értettem, valamelyik vezérszónok visszaszólt (amúgy tök jogosan, hehe), hogy „nem baj, így még találóbb is”. EPIC.
A második félidő előtt kissé izgulok, hogy Pinyő nehogy felpörgesse a csapatát, nálunk meg csak visszaüssön a hátvédpara, illetve az elöl a pozíciójában idegenül és darabosan mozgó Dániel Paripa gyengébb teljesítménye. Meglepetésemre a cserékkel nem szívbajos EvdM kettőt is vált: a piroshoz közelebb levő Bobált Deák István váltja, Dani Pacit pedig Baráth Boti. Így a csapat vissza is rendeződik a rossi-s 5-3-2-be, és láss csodát, akadozó védelmünk egyből kisimul! Deák Pufi meglepően biztosan mutatkozik be, rögvest két jó szereléssel, és bár egy-egy labdaérintésén még látszik az izgalom, ez a félideje több mint biztató így elsőre. Kemény, szabályos, szigorú arc, remélem a folytatás is ilyen lesz. Botika meg a védelem jokere: Baj van? Beteszed, nincs baj. Ennyi, ez a recept működött tegnap is.
A védelmünk kiegyenesedése a kontráink felpörgését is elhozta. Eppel és Lanza, a gyors, és a meccset extázisban toló Krisuval kiegészülve, hátulról Kamber és Nagy Geri labdáival megtámogatva (amit Kamber papa és Nagy Geri, a két #meccsembere nálam, lehoztak tegnap, arra nehéz szavakat találni. Remek szűrés középen, jó előretörések, forintos labdák sokasága. Imádom őket) varázsolnak, öröm nézni. A 60. percben jön is a beteljesülés, Lanza tesz remek passzt Eppel elé, akinek fejese most nem a leg-szögbelövősebb, de az év kapusa címre benyújtott pályázatot az épülő kazánház mellé elkaparó Danilovics keze ezúttal is lyukas, 0:2, üvöltünk, táncolunk, a csapat egy kupacban Eppel körül, “mindenki tudja már“, mondjuk Lilla még nem, „Attila most mit kell csinálni, ez mi?” – kérdi, mikor Pisti ultra irányítására mindenki leguggol „hát ezt” adom meg a nagyszerű magyarázatot, aztán már a kollegina is együtt tolja velünk „hu….lalalalal-la-lal-la-la, mindenki tudja már, hogy Eppel a gólkirály”-t. A gödörben lévő Marci meg szedje össze magát, eddig 4 forduló, 3 gól, tényleg gödörben van, remélem a Korzó meg is feddi jövő héten.
Az utolsó fél óra örömjáték. A ’csút még egy 10 méteres bombával veszélyeztet, de Gróf bemutatja második igazi csúcsbravúrját Kispesten, majd Dialló csúszik le (megint) egy centerezésről, pedig ott már szőkített kapusunk is verve volt. Elöl viszont mindeközben gálázunk. Lanza csúcslabdával tör be a büntetőterületre és durrant a kapufát is majdnem megnyalva mellé, Eppel hasonló szituban túlemel a kapuson, Lanza kontrát vezetve nem passzol az üresen vágtázó Krisunak, helyette Laczkót választja, kár, ha ezeknél élesebbek vagyunk, ötöt gurítunk a Torzéknak. Mindegy, nem vagyok telhetetlen.
Már csak azért sem, mert érdekesmód így, hogy már eldőlt a meccs, alig hosszabbít Bognár, akinek a hármas sípszava után úgy döng előbb a “szép volt fiúk“, majd az EvdM-féle kötelező levezetőfutáskor a „BAJ-NOK CSA-PAT, BAJ-NOK CSA-PAT” kórus, hogy egyrészt elmegy a maradék hangom is, másrészt megint úgy bizsergek, mint májusban, csak most nem az a félelemmel vegyes izgalom nyomaszt, hanem egy végtelen büszkeség.
A parkoló felé haladva (persze a csúti szeku elterel minket, nehogy a rövidebb úton érhessük el a kispesti gépkocsiparkot, de le vannak ejtve, ez legyen a legnagyobb örömök az este… segítek: ez az) én közben fél füllel a kispesti diadalordításoktól terhelt Vál-völgyi éjszaka hangjait szívom magamba, fél füllel Lillát hallgatom, aki elégedetten nyugtázza, hogy nem bánta meg, hogy eljött. Két dolgot tesz még hozzá: „ez a játékvezetés még külső szemmel is igen részrehajló volt, ez általános dolog Magyarországon?”, illetve „uhh, Attila én szétuntam volna magam a hazaiak között, tök jó, hogy nálatok ilyen jó hangulat van”. Hát igen. A Kispest tábor az Kispest tábor, jegyzem meg elégedetten, majd egy „hétfőn tali” kíséretében mindenki megy a saját autó felé.
„Atti, a drapit haza tudod dobni, nincs itt a táskám?” – kéri még Ábel felém rikkantva, aztán útnak indulunk a kissé nehéz levegőjű, párás, valahol az erdélyi Torockóra emlékeztető illatokat hozó éjben Budapest fele. A kocsiban Tesóm a DJ, csodás, „győzelem után boldog elégedettségérzés“-szettet tol nekünk (Springsteen – Tougher than the rest, Pink Floyd – Comfortably Numb és Dark Side of the Moon, Guns – Knockin’ on, Metallica –Low Man’s Lyric, de Quimby és Mistral is száll az éjszakában), úgyhogy csodás filmzene mellett repülünk hazafele, szinte azt mondanám, ez az egy értelme van ennek a felcsút-sztorinak, hogy évente kétszer csinálnak nekünk egy ilyen jó estét.
És bakker, ezzel együtt valahogy rohadtul nem hiányoznának.