Még közvetlenül a Vasas elleni meccset követően, Boti után két héttel ültünk le beszélgetni KW társaságában Nagy Gergővel, az MFA és a Kispestünk emblematikus arcával. Az időközben csapatkapitánnyá (pontosabban Gergő ragaszkodik hozzá: csapatkapitány-helyettessé) avanzsált, szerény és jó kedélyű középpályás, Botihoz hasonlóan nem szűkölködött a szavakkal és maratoni interjú készült a drukkerek egyik kedvencével. Ha nem szól bele az influenza és a benti munkacsúcs, már akkor, március közepén olvashattátok volna a beszélgetést, ám a hosszadalmas begépelés, szerkesztés időigénye miatt mostanra csúsztunk (a Debrecen elleni kupapárharc előtti időpontra tekintettel 2 -2 kérdés és válasz az MK-meccset is érinti, ezeket végül bennhagytam a történelmi hűség kedvéért).
Az első kérdésünk meglehetősen aktuális: hogy ne rögtön rossz dolgokkal kezdjük, mint a Vasas-meccs, meg a most tapasztalt gyengébb forma, múlt hétnek a nagy öröme volt, hogy hosszabbítottál a csapattal. Ezt kitörő öröm fogadta a blog olvasói között is. Hogy történt ez, hogy élted meg?
Ugye tudtam, hogy van ez az interjú felkérés, meg hogy fel fogok menni a klubházba, és lesz megbeszélés, de nem tudtam, mikor fog a végére pont kerülni ennek,és akkor még nem tudtam, hogy igen vagy nem lesz a válaszom. Így nem tudtam, hogy ha ez szóba kerül, akkor mit fogok mondani, de így pont került a mondat végére, és az örömteli oldala sikerült. Hosszú vívódás volt, de örülök, hogy sikerült megegyezni Hemingway úrral. Itt nőttem fel, ez lett a családom. Hatalmas szeretetet kapok innen mind a stábtól, mind a csapattól, mind a szurkolóktól. Hogy is mondjam… Bízom benne, hogy ez a két év inkább hasonlítani fog az utóbbi két évre, és nem az előtte levő öt évre.
Nem az álmaink szerint kezdődött el a bajnokság. Te hogy látod, van arra most veszély, hogy nagyobb gödörbe kerülünk a szezonon belül, vagy pedig ez inkább csak egy ilyen szokásos megbicsaklás, ami végül is még a bajnoki idényben is előfordult, csak épp nem ebben az időszakában a szezonnak?
Az a baj, hogy ez nem csak az elmúlt négy meccs, hanem ezt hozzuk magunkkal már ősztől. Nagyon darabokra estünk. Azt gondolom, hogy egy kivirágzó fának a törzse már megvolt, levágták a sok-sok rügyező bimbóit, és most újra meg kell próbálni kirügyeztetni magunkat. Bízom benne hogy sikerül. Most már lefelé is kell nézni sajnos, mert ötre vannak mögöttünk viszont négyre vannak előttünk, még mindig közelebb van a fölfelé mint a lefelé. Volt most a héten vasárnap [március 12-ét írtunk ekkor. (RW)] egy komolyabb beszélgetés az öltözőben a játékosok és a stáb között, és remélem, hogy most észhez tér az egész csapat, meg akinek észhez kell térnie.
Ez elég sürgősnek tűnik, mert ugye idén kimondott cél, hogy rámenne a csapat a kupára, és most kifogtuk talán az egyik legnehezebb ellenfelet, akit lehetett még a maradékból.
Ez így van. A tabellán még mindig a Debrecen van a legfeljebb, bár ott mindenki egy bolyban van. Annyi a pikantériája ennek, hogy ugye a Debrecennel voltunk együtt edzőtáborban, egy helyen voltunk, ugyanazon az edzőpályán készültünk, egymás szájában éltünk, láttuk, hogy ki mit evett, ki mit… khm… ürített. (nevet) Szóval ez is érdekes lesz, hogy ki tud ebből többet profitálni, úgy gondolom ez egy kuriózum lesz. Ők se kezdtek jól, nekik még győzelmük sincs talán az idei szezonban. Sokat fog számítani, hogy ki mit tanult ott egymástól, és ki mit vett észre az edzőtáborban.
Az itt mennyit fog számítani, hogy viszonylag nagy különbség lesz időben a két meccs között, nem úgy, mint a Siófoknál, hogy két hét különbséggel?
Félig-meddig bánom, de aztán majd az első meccs eredménye eldönti, hogy mennyire lesz baj. Ha le tudnánk zárni, vagy tetemes előnyt szereznénk, itthon, az jó lenne. Azt gondolom, hogy a legfontosabb dolog az, hogy nullára lehozzuk a mérkőzést végre. Nagyon sok gólt kapunk idén. Tavaly az volt a legnagyobb erősségünk, hogy nem kaptunk gólt, sőt nagyon kapura lövése sem volt az ellenfélnek a szezon második felében, most meg már megkaptuk azt a mennyiséget, ha nem többet, mint amennyit tavaly egész szezonban megkaptunk. Szóval, nem is az, hogy a hátsó sort, hanem az egész csapat védekezését, ami eddig az erősségünk volt, azt kéne valahogy rendbe rakni és masszívvá tenni. Tavaly azért szerintem mindenképp bravúrt focizott mind hátul a Bobál Dávid, mind az egész csapat. Mindenki bravúrformában volt, most ha jön egy hiba bárkitől, nem bírjuk kijavítani, nem jön mellé a bravúr, hogy elkerüljük azokat a gólokat. Most gondolok pl. a Vasas-meccsre. Szegény Lovrics a második félidő első percében elhibázott egy kapuskirúgást, és attól 2:0 a Vasasnak úgy, hogy kijöttünk, hogy most nekik megyünk, aztán puff, kaptál egy pofont, kettőre van a Vasas tőled. És ez jellemzi sajnos az egész idei szezonunkat a tavalyi egy-hármas Debrecen-meccstől kezdve.
Meg lehet fejteni, hogy mi történt ott? Volt valami speciális dolog, vagy egyszerűen ott fogyott ki a tavalyi lendület?
Szerintem ott fogyott el ez a bajnoki miliő. Vicces, mert ugye vannak ezek a bajnoki előtti plakátok, amiket Hemingway úr mindig kirak, hogy reklámozza a csapatot, és pont az én arcom volt kint. Addig mindenkinek kijött, hogy nyertünk- nyertünk, nem tört meg a sorozat, és bennem, ahogy felkeltem, volt egy olyan rossz érzés, hogy na basszus, pont az én arcom fog ehhez társulni, hogy ez most nem… valahogy ezt megéreztük… a bemelegítés például a Debrecen ellen, olyan jól még soha nem melegítettünk be. Ment a brillírozás, minden beadásból gól volt, minden kapuralövésből gól volt, túl szép volt, hogy igaz legyen. A meccs elején még megvolt egy ziccerünk, azt hiszem az Eppinek volt egy nagy helyzete, és ha berúgjuk, akkor talán továbbtoljuk ezt a bravúros szériát. De nem ment be és onnantól valami teljesen átfordult, ami tavaly egész ősszel ment vagy jött a 90. percben, vagy megúsztunk egy helyzetet, az ilyen apró sorsdöntő momentumok most mind a visszájára fordultak.
Hogy kezdődött nálad ez az egész? Gyerekkorodban hogy fordultál a foci felé? Volt-e más is, ami szóba jöhetett volna?
Nem, nem. Nekem csak a foci. Apukámat már sokan ismerik a vezérszurkolók közül. Apu is sokszor jár velük szurkolni. Hazai meccsen nem a kanyarban van, de idegenbe, ha jön, akkor mindig a táborral nézi a meccset. Ő nagyon nagy focirajongó, viszont ő tősgyökeres újpesti, már a Törőcsikék korszakában Újpest szurkoló volt, és ezt már tudják ott a magban is, hogy apunak ilyen érzetei vannak. Így hároméves korom óta végig a foci, végig az Újpest, ez volt bennem. Volt, hogy a foci mellett elvittek úszni, de már negyedikes koromban volt, hogy többet kellett tanulni, és ez a három, a jó tanulás, a foci és az úszás nem ment együtt. És akkor a szüleim kérdezték, hogy mit szeretnék választani, én meg mondtam, hogy egyértelműen a labdarúgás a mindenem.
Gyulán kezdtél el focizni?
Igen, és onnan kerültem el Békéscsabára 12 évesen, és 14 évesen ide, az akadémiára.
Az akadémia hogy jött?
Volt egy Békés megye/Csongrád megye területi válogató meccs Szegeden. Oda lejött a Herczeg Vince bá meg a Somogyi Krisztián bá csemegézni, nézegetni játékosokat. Apu is ott volt a nézőtéren, és megtalálták valahogy Somogyi báék őt, és mondták, hogy szeretnének leigazolni. Apu mondta: köszönjük szépen, nagy megtiszteltetés, de először legyenek szívesek beszéljenek a békéscsabai vezetőkkel, és onnan mehetünk tovább. Akkor még jött az MTK is, és az Illés akadémia is. Így indult be ez a nagy sürgés-forgás, hogy akkor most mi legyen a „nagy lépéssel”. Én akkor voltam 8.-os, nekem akkor volt iskolaváltás, viszont ez a 92-es korosztály indult el, a 9. osztály az akadémián, és a 92-es csapat a 91-es korosztályban indult el a bajnokságban. Én meg ugye a termetemből adódóan nem az a fizikális, robosztus alkat vagyok, akinek 14 évesen már arra volt szüksége, hogy a 91-es, 2 évvel idősebb lób… (nevet) nagy vadállatok között ott futkorásszak és akkor ez volt egy kis dilemma, hogy a fejlődésem szempontjából nekem jó-e ez. De Szalai Laci báék meggyőztek arról hogy jó lesz ez nekem.
Ha az MTK is keresett téged, az nem nyomott a latba, hogy ők már régebb óta csinálják az akadémiai rendszert?
De. Akkor az MTK-nak már híres akadémiája volt, Csabáról is sokakat vittek oda, és nekem is az volt az álmom, hogy az MTK, mert ugye mindig az volt, hogy ők rúgtak nekünk 8-at, 10-et a szezonban, tehát ha 4-gyel megúsztuk, akkor már győztes meccsként fogtuk fel. De pont a Szalai Laci bá és Somogyi Krisztián voltak, akik miatt az MTK ilyen nagy rangú lett a Filkorékkal, meg a Pátkaiékkal, és azt gondoltuk, hogy ezt meg tudják valósítani itt is.
Volt még rajtad kívül valaki, akit kiszedtek ebből a Békés és Csongrád megyei válogatóból?
Nem, onnan nem. Mi 93-asok között versenyeztünk. A 92-es csapathoz négy 93-as gyerek jött fel és egyik se került be. A Bozsovics Milán volt a Pécsből, Bonivárt Erik volt Salgótarjánból, meg a Zubor Ádám volt a Honvédból, ő is beköltözött. De ők szinte rendre visszajátszottak az U15-be. Még annyit hozzá kell tennem, hogy apu nem akart az idősebbek közé engedni, azt mondta, hogy várjam meg a saját korosztályomat. Csak aztán Békéscsabán összerúgtuk a port, mert ők minden áron az MTK-ba akartak elengedni, ha már valahova muszáj, mert gondolom ott volt valami összeköttetés vagy kapcsolat. És pont egy Békéscsaba-Honvéd U15-ös mérkőzés volt az utolsó meccsem. Szombaton lejátszottam és vasárnap már költöztem fel.
Mennyi lett a meccs?
Nyerünk 2:0-ra és rúgtam egyet.
Klasszikus… :)
Klasszikus, igen (nevet). És ott az edzőm, Jakab Peti bá nyakába ugrottam, akinek nagyon sokat köszönhetek meg nagyon sokat fejlődtem a keze alatt és akkor ott az Isa Gabi báék – aki most is az akadémián dolgozik, akkor az U15-nek ő volt a vezetőedzője – nagyon megharagudtak rám, hogy milyen elánnal örültem a gólomnak és hogy milyen egy szemét gyerek vagyok. De aztán ezeket a dolgokat elsimítottuk az évek során.
Már akkor is ezen a poszton játszottál? Irányító középpályást vagy box to box pozícióban?
Igen, inkább ez a box to box… az a baj, hogy én sose a dominálós csapatokban játszottam. Ott a területben volt a Békéscsaba, Gyula, Mezőberény meg ilyen csapatok és a Békéscsaba volt mindig a rivális, több tehetséggel, és akkor mindig a védekezésre kényszerültünk. Mikor Békéscsabára feljöttem, akkor már a régióban mi voltunk az igaziak, de akkor meg volt az MTK, a Honvéd, akkor még nagyon jó volt a Vác, és akkor ott is 5.-6. helyre voltunk bekalibrálva az országban. És ott se az volt, hogy kimondottan támadó futballt játszottunk és nekem apa mindig azt mondta, hogy csak úgy jöhetsz le a pályáról, ha bele tudsz nézni a tükörbe, hogy ma mindent megtettél, ez volt a maximum. Ez belém ivódott és én nem tudtam azt megtenni, hogy ha fáradt voltam, és elment mellettem a játékos, akkor nem rúgok oda, vagy nem futok utána addig amíg valami nem történik. És ez a védekezés annyira rögződött bennem, hogy a támadó rész kicsit ki is maradt. Plusz az első edzőm, még amikor nagyon pici voltam, ő mindig azt mondta, hogy mindig a passz, a cselt csak kényszerből. És már akkor sem az volt bennem hogy én mindenkit kicselezzek, hogy én rúgjam a gólt, hanem az, hogy én mindenhol ott legyek. Én megszerzem a labdát és kiszolgálom a többieket vele, vagy lepasszolom.
…tehát abszolút csapatjátékos.
Abszolút! Sose volt bennem az egyénieskedés.
Érdekes hogy az a kép él az emberek fejében, hogy neked először a jobb szélső poszt lett megtalálva, aztán Rossi alatt viszonylag stabilizálódott a belső középpályás poszt. Ezért sokan úgy vannak vele, hogy a Gergő igazából támadó szélső volt, de aztán betették középre és ott ragadt.
Azért ilyen ritkán történik, hogy jobb szélsőből betesznek valakit középre. Talán a Di Maríát, aki aztán hatalmasat futballozott például a BL-döntőben, de amúgy ilyenre nem is láttam példát. Hogy belülről kitolnak szélre, olyan van sokszor, de ott is inkább taktikai jelleggel. Én mikor felkerültem, 17-18 éves voltam. És ilyenkor a fiatalt hova rakják? Ne tegyen nagy kárt, nem belülre, inkább a szélén, ott elevickél, fel-alá fut, lepasszolja az első embernek. Ott hiányposzt volt az akkori Honvédban és nekem is ezért jött ez a jobbszélső lehetőség. Az akadémiát én végig belső középpályásként játszottam le. 4-2-3-1 volt az akadémia szisztémája, én végig a 2 közül az egyik voltam a Nagy Armival.
Nem is éreznéd jól magad a jobb szélen?
Nem. Nincs meg az a sebességem nem csak nemzetközi, még magyar szinten sem 30-40-50 méteren. Engem mindig felhúztak, és akkor mentem 90 percig. Nekem nem az a lüktető dinamizmusom van.
Azért beadni jól tudsz. Pont eszembe jut a Debrecen elleni 5:2-es meccs, ahol te tekerted be tökéletesen Eppel fejére a negyedik gól előtti beadást.
Tényleg a legtöbb gólpasszom beadásból volt: például a Paks ellen, …. és ennyi (nevet). Nem, azért beadásból van egy-két gólpasszom. De azok inkább olyanok voltak, hogy tisztán tudtam beadni. Diósgyőr ellen volt, hogy a Filip visszagurította és abból beadtam. De az, hogy ott van előttem egy az egyben az ember, kibillenteni, leadni, vagy letolni, megsprintelni egy 5 méteren és beadni, na az nem az én műfajom.
Beszéltünk a Supkánál bemutatkozó félévedről, de utána volt egy törés mer volt egy csúnya sérülésed. Elég sokat hagytál ki. Itt mi történt?
Kereken egy évet hagytam ki. Másfelet az első csapat életéből. Az volt a legrosszabb év, vagy nem is tudom, hogy fogalmazzak. Mert ott voltunk U19-ben, NB2-ben és ugye nekem akkor volt az a félévem NB1-ben és mentem mindenhova. Oda tettek, ahol épp lehetett játszani. És akkor még úgy volt, hogy vége volt az NB1-nek májusban, mi pont még a végén ott voltunk az utolsó meccsen is Siófokon, és utána mentünk az U19-es EB-re Törökországba. Ott lejátszottuk a meccset, hazajöttünk, és utána U19-es bajnoki döntő volt az MTK-val. Tehát 15 napon belül játszottam négy meccset, majd volt az NB2-nek az osztályozó mérkőzése a Nyíregyházával (Orosházával – szerk.), meg még volt egy Szigetszentmiklós elleni utolsó meccs. Tényleg nagyon sűrű volt. Ezeken mind játszani, aztán az NB1-re meg elkezdődött a felkészülést június elején, ahogy a játékosok visszajöttek. A két osztályozó meccs – aminek végül kiderült, hogy semmi értelme nem volt, mert bent maradtunk mi is meg az Orosháza is -, azt jelentette, hogy nekünk 3 napos szünetünk volt. És mi arra a fáradt testre elkezdtünk alapozni, becsatlakoztunk az NB1-es nyári alapozás kellős közepébe. Akkor beszakadt a combom. Ahogy kétszer visszajöttem, kétszer visszasérültem rá és utána nem akart helyrejönni. Mentem össze-vissza az egész országban. Behegesedett a combom. És ez még a normális része a folyamatnak, csak hát utána folyamatosan fájt. És nem lehetett tudni, hogy mitől van ez a fájdalom, miért gyenge ott az izom. Akkor még az akadémián volt fizioterapeuta Nagy Ricsi, aki azóta a Ferencvárosban van. Mindenhol elmondom, hogy nagyon sokat köszönhetek és azóta is hálával tartozom neki. Ő kivitt engem Németországba, mert ő 3 éves kora óta ott nevelkedett és ott végezte el az egész iskolát. Akinél ő tanult, az akkori német utánpótlás válogatott fizioterapeutája volt. Hozzá kimentünk egy hétre, ami alatt olyan állapotba hoztak, hogy utána Ricsivel itthon folytathattam a kezeléseket és ez pont egy év volt. Kiderült, hogy a hátamból indult az egész probléma. A hátam el volt csúszva annyira, hogy húzta a nyakamat is és a hallójáratra is hatással volt, az egyensúlyomra. Egész nap szédültem. Ezt az egészet kellett összedolgozni. Németországban egy hétig csak napi két kezelés és edzés. Ezután nyáron tudtam elkezdeni a felkészülést az NB2-vel.
Ehhez képest mennyi idő volt, mire játszhattál már a nagy csapatban?
A 11. forduló volt NB2-ben a Szolnok ellen, akkor játszottuk az utolsót, pont olyan eredményt értünk el hogy elsők voltunk a tabellán. Ilyen eredmény még nem volt az Akadémia történetében, hogy felnőtt akadémiai csapat első, és utána talán a Siófok ellen, vagy valami ilyesmi volt a visszatérés.
Botitól is kérdezgettük az akadémiai éveket. Milyen hangulatban teltek? Kik voltak a legjobb haverok? Megmaradtak-e barátságok?
Meg, meg. Van a Botin kívül – akivel ugye mai napig csapattársak vagyunk – abból a korosztályból nekem a Nagy Armi, a Vernes Ricsi, és a Czár Ricsi, ez volt a négyes fogatunk, velük a mai napig sokat beszélünk, találkozunk. De van még egy barátom, a Hliva Sanyi, aki két évig volt ott az Akadémián, ő most Németországban dolgozik egy gyárban és nekem még mindig ő az egyik legjobb barátom. Hát sztori az rengeteg van… (nevet). Itt ülhetnénk naphosszat. Folyamatosan ment a hülyéskedés nagyon jó volt! Mondjuk az eleje nehéz volt nekem. Én túl jó gyerek voltam, mikor felkerültem és akkor bekerülni ide a pesti gyerekek közé, akik a nagyvárosban nőttek fel… Több volt az inger. Én, mint a kis vidéki, gyulai gyerek kiszakadtam a harmincezres kisvárosomból, és bekerültem ide a nagyszájú srácok közé, akik az akadémia előtt a Ferencvárosban, Újpestben, Honvédban fociztak… Már utánpótlás szinten is azért ennek rangja van. Én már Gyulán játszottam egy MTK, Újpest, Honvéd vagy Fradi ellen, hát az olyan volt, mintha kicsiben lejátszottam volna azt, amit az akkori NB1-ben a focisták. Ez ugyanúgy kihatott rám, ők nagyobb csibészek voltak, eleinte csajozósabbak, menőbbek. Nekem fel kellett venni ezt a tempót. De örülök neki, mert a mai világban kell egy kicsi egoizmus, egy kicsi önbizalom, hogy ne tudjanak eltaposni. A pályán is ezt használni kell.
Valamiféle csapatkohézió-építés volt?
Áh, nem kellett csapatkohéziót építeni. Voltak ilyen kötelező programok, hogy kimentünk a városba, de nem kellett csapatot építeni. Reggeltől estig egymás szájában voltunk. Felkeltünk, közös reggeli volt… Még az elején nagyobb volt a szigor, amíg egy vagy két korosztály volt bent, addig jobban tudtak ránk figyelni. Minden lépésünkről, mozzanatunkról tudtak. Reggeli után közös edzés, iskola, ebéd, iskola, edzés. Este még tanulószoba. Tehát mindent együtt csináltunk 0-24-ben. Mindenki tudta a másik gondolatát. És azzal, hogy kondival együtt hármat edzettünk, a pályán se kellett semmi. Ha pár hónapig egy csapat ennyire együtt van, akkor mindenki tudja a másikról, hogy mit fog csinálni, meg mi a jó benne.
Azt már a Futballházban is említetted egy beszélgetésen, hogy újpestiként kezdted, de említetted azt is, hogy ez szépen átkattant itt Kispesten. Ez mennyi idő alatt történt? A felnőtt játékosok foglalkoztak ilyen téren a fiatalokkal a ti időtökben?
Nem, akkor nem igazán. Annyi volt, hogy ha találkoztunk, akkor köszöntünk egymásnak. Hogy fordult át? Az akadémián sulykolták belénk ezt a Kispest- és Puskás-szeretetet, hogy mekkora tradíciója van ennek a klubnak. Például mérkőzések előtti megbeszéléseknél, vagy mikor lecseszés volt meccsek utáni elemzésnél, hogy tudjátok, hogy mit viseltek, hogy ki volt az elődötök.
És ez hatott vagy inkább már herótotok volt a Puskás Öcsizéstől?
Azt gondolom, hogy inkább hatott, mert sokan átfordultunk. Szerintem senki nem Honvéd-szurkolóként jött, maximum aki tényleg itt a Honvédban nevelkedett. Nagyon sok helyről érkeztünk. És mindenki annak a csapatnak szurkolt, amit otthonról hozott. És szépen lassan csöndben mindenki, még ha nem is azt mondom, hogy Honvéd-szurkoló lett, de azért mindenkibe beleivódott ez a honvédizmus vagy Kispest szeretete. Mindenki kezdte átérezni ezt a dolgot. És minél több időt töltöttünk itt, és valamilyen szinten dicsőséget hoztunk az akadémiának és így az egész klubnak, például a Puskás Suzuki Kupával, nemzetközi szereplésekkel, azért mindig benne volt, hogy Kispesttel értem el, a Honvédnak hoztam dicsőséget, és ez mindenkiben megérett egy idő után. Nagyon sokat jártunk a Kanyarba szurkolni. Volt az az időszak, amikor a mag ki lett tiltva és üresség volt a lelátón. Emlékszem, még volt is cikk, hogy a Honvéd akadémisták szurkoltak fent a tribün bal sarkában. Ezt kérték is az edzők, de mi is akartuk. Kisgyerekként abban nőttünk fel, hogy 6-8-10 ezer ember kint volt a meccseken és nagyon jó hangulat volt az NB1-es stadionokban. Balhékkal együtt, de szerintem ez hozzá tartozik a futballhoz. És mi is próbáltuk azt visszahozni, hogy ne egy ilyen légüres térben kelljen focizni az akkori felnőtt csapatnak. Szerettünk szurkolni, tanultuk a kispesti dalokat. 2009-ben, mikor kupagyőztes lett a Honvéd, akkor rengetegen voltak a kanyarban. Van kép róla hogy a Vólenték futnak a pályán a Honvéd zászlóval, tehát mindenkibe beleivódott ez az egész.
Kik voltak azok a társaid közül, akikről azt gondoltad, hogy belőle biztos befutott játékos lesz?
Nekünk a 92-es korosztályban volt egy nagyon jó kezdőcsapatunk. A Sergiu, a Szebi, a Boti, a balhátvéd pozíció az nálunk is lyukas volt, ott forogtak az emberek. Belül középpályán volt a Nagy Armi, én, volt a Vernes, a Vólent, a Czár, az ék mögött a szélen a Lengyel Gyula meg a Nagy Krisztián, és ebből a 10 emberből 7-8-ról biztos gondoltam, hogy legalább a magyar első osztályba el fognak jutni.
Magadról is?
Hááát, bíztam benne, igen. Azért kezdtem el futballozni.
Kire tippeltél volna, hogy ki lesz a Honvéd csapatkapitánya ezekből a srácokból?
(Nevet) Ilyenre nem gondoltam. De ebből a tízből bárkiről el tudtam képzelni, hogy bármeddig viheti.
Azért is kérdezem, mert Boti is említette, hogy egy-egy korosztályból mindig volt valaki, akivel külön foglalkoztak, mint úgymond sztárral, de ez nem mindig egyezik meg azzal, amit aztán az élet hozott.
Nálunk is legelső évben a Vernes volt a legnagyobb tehetség. Technikai adottságai, játékstílusa alapján rá mondtuk, hogy hú, ő lesz valaki. Aztán szegénynek eltört a lába az első évben. Utána már nehezebben jött vissza. Mert például addig a Ricsi volt a gólgyárosa a csapatnak. Utána befutott a Vóli, rúgott negyven valahány gólt U17-ben, a Realnak hármat Felcsúton, ő volt az első, aki bemutatkozott az első csapatban. Biztosra vettük, hogy ő hosszú távon nagy eredményeket fog elérni. Volt szó még arról is, hogy a Real kinézte magának. Szóval mindig valaki fellángolt. Utána jöttem én, azt hiszem harmadikként, aki bemutatkozott az akadémiáról. Aztán eltűntem egy évre. Mindig jött valaki, aki éppen jobb helyzetbe került. Aztán végül is itt maradtunk ketten, de többnyire szétszóródtunk.
Vécsei alattatok járt?
Alattunk volt. De utána már ő is sokat jött fel hozzánk. A 93-as korosztályban már szűkebb volt ez a mag. Ott volt a Báló, az Erdélyi Laci, a Fejes Jani meg a Kapacina Valér.
Botka Endi még eggyel később jött?
Ő 94-es. A 94-es az megint egy erős korosztály volt. Ott volt a Prosser Dani, Botka Endi, Szilvási Peti, a Filip, Daru Bence. Talán ők futottak be legjobban, közülük játszanak legtöbben NB1-ben és NB2-ben.
Neked mi a véleményed az ún. fiatal szabályról?
Érdekes. Azt gondolom, hogy az irány jó volt, hogy a magyar fiataloknak lehetőséget kell adni, csak azt gondolom, hogy nem minden áron. Például a tavalyi évben nekünk nagyon nagy szerencsénk volt, hogy kettő, sőt a Zsótérral, három olyan fiatalunk volt, akik mindhárman már bizonyítottak is a felnőtt bajnokságban előtte. A Gazdi nem azért került be a csapatba, mert ő fiatal lenne, hanem mert előtte már játszott nálunk. A Koszta egy évet végigjátszott a Kisvárdában. Zsótérnak szintén volt NB1-es múltja. Azaz ők már maguktól kiharcolták a helyüket. Szerencsénk volt, hogy belekerültek pont ebbe a fiatalszabályba, és így hasznunkra vált ez a helyzet, mind anyagilag, mind teljesítményileg. És szerintem jót is tett nekik az, hogy tudták, hogy érinthetetlenek, így lekerült egy kis súly róluk, és ezáltal felszabadultabban tudtak futballozni. Míg ha most eltörlik, a fiatalokon lesz az a teher, hogy bármikor kikerülhetnek a csapatból. Viszont azt gondolom, hogy az az egészséges, ha valaki megküzd azért, hogy be tudjon kerülni a csapatba. Ugye ezt a Storck hozta be. Ha megnézed Németországban, mindenhol van húsz év alatti játékos legalább egy, ha nem kettő, és ők már mind kész játékosok. Az a baj, hogy minálunk a 18 éveset azért rakjuk be, hogy építgessük, nevelgessük, felhozzuk, beleszoktassuk, míg külföldön, ha van egy 18-19 éves játékos, azt azért rakják be mert szükségük van rá, mert olyan teljesítményt tud letenni az asztalra ,ami a klubnak jó. De azt gondolom, hogy az elképzelés jó. A mi időnkben kevés fiatal játszott. Akkoriban azoknak a csapatoknak volt célja, hogy fiatal játsszon, akiknek akadémiájuk volt. És akinek nem volt akadémiája, azoknak meg se fordult a fejükben, hogy utánpótlásból felhozzanak játékost. Ezért lásd: jött a fiatal szabály, a Nagy Ádi szem elé került, pedig a Fradinak nincs akadémiája, mégis ki tudtak hozni egy Nagy Ádit, pedig előtte nem volt senki olyan, aki potenciálisan fiatalként bekerült volna a Ferencvárosba. Így ennek meglett a pozitívuma, mert kihoztál egy fiatal játékost a válogatottba és eladtad a Serie A-ba.
Ez valamilyen szinten kritika az akadémiai nevelésre…
Hát valamilyen szinten kritika, igen, de azt azért tudni kell hogy Németországban más bázissal dolgoznak. A mai utánpótlásban ott a probléma, hogy nem az akadémiákon kell belenevelni az alapokat a játékosokba. Mi még az alapokat az akadémián kapjuk. Ott lent, az ötéves gyerekektől kell elkezdeni. Egy akadémián már nem ez a lényeg. Mindenki azt várja, hogy az akadémiákon majd csodákat tesznek, mert együtt vannak és valóban sokkal jobb. Ha megnézed, az MTK nyert bajnokságot, amikor a Pátkaiék beértek 23-24 évesen. Németh Krisztián, a Pátkaiék, a Juhász Roli. Én úgy gondolom hogy nekünk is valamilyen szinten az akadémiánk beérésével sikerült ezt elérni. Szóval van pozitívuma meg sikere az elképzelésnek, csak nemzetközi színtéren még nincs látszata. Odáig még nem tudunk eljutni az akadémiákkal, hogy nemzetközileg is sikeres játékosokat kineveljünk. Emlékeztek, játszottunk a Real Madriddal. Nyerünk 4:3-ra. Ott játszott egy Morata, itt játszott egy Vólent. Rúgott hármat a Morata, rúgott hármat a Vólent. Morata visszament Spanyolországba, nem nyerte meg a Suzuki-kupát, de egy év múlva edzett a Ronaldoval, edzett a Bale-lel, a Ramos-szal, a Vóli meg bekerült az itthoni felnőttek közé, és… Pedig azon a meccsen nem láttál nagy különbséget a két játékos között. Mondjuk annyit, hogy a Moratának azon a meccsen volt négy helyzete vagy öt és rúgott hármat, a Vólinak meg volt tíz.
Ha már külföldi játékosoknál tartunk neked van kedvenc csapatod vagy játékosod?
Külföldi csapatom a Dortmund. Játékos? Mindig változó volt. Lampardot nagyon szerettem, amikor a Chelsea nagyon jó volt. Dortmundban a Gündogan játéka tetszett, aki most a Manchester Cityben van. Meg hát persze azért a Barcelonában a Xavi-Iniesta páros, sőt azért a Luca Modric is ott van a szeren.
Látom, azért akkor poszton belül vannak…
Hát igen, azért tőlük lehet tanulni. Xavi és Iniesta játéka tőlem picit távol áll, ők teljesen más kategória mindhárom másiktól, akiket említettem. Ők annyira tudják, hogy hova kell mozogni. Pont most olvastam egy Xavi nyilatkozatot, hogy mikor ők odakerültek a Barcelona iskolájába, nekik elmagyarázták, hogy mit miért kell csinálni a pályán. És mondta, hogy ez a Cruyff-iskola őt megtanította, hogy gondolkodjon, hogy lássa a pályán belül, hogy mi miért történik. És ez látszik az egész Barcelonán: tudják, hogy mit miért csinálnak.
Ha Dortmund a kedvenc csapatod, akkor mondhatjuk, hogy a német foci tetszik úgy általánosságban?
Igen.
Ha kikerülnél külföldre, akkor például ott el tudnád képzelni magad?
El. Persze Magyarországon mindenki azt mondja, hogy szeretne külföldön focizni, nyilvánvaló. Igen, az egyik ország, ahova szívesen mennék, az Németország. Akkor tetszett meg nagyon, amikor kikerültem a sérülésem okán. Addig kifejezetten nem szerettem. De kicsit érettebb fejjel, 17 évesen belecsöppentem abba közegbe és nagyon megfogott az embereknek a precizitása, a rendezettsége, az egész kultúra. Már csak a közlekedés is… ahogy az emberek közlekednek: előzékenyek, nem agresszívak. Tehát az egész német mentalitás megtetszett.
Van olyan csapat, ahol különösen el tudod képzelni magad?
Áh, ezek csak vágyak. Persze el tudom képzelni magam Dortmundban, ott a sárga fal előtt. De az egész német foci, annyira rakkolós, őszinte futball van ott, hogy az egész tetszik.
Szóval az egyik ilyen terület Németország. Mi az ami még bejön?
A spanyol bajnokság az, ami még tetszik. Az olasz foci nem, annak ellenére, hogy nagyon sokat köszönhetek, meg köszönhetünk nekik. (nevet) Ez tényleg meglepő lehet amúgy, hogy nem szeretem az olasz focit – de emellett nagyon tisztelem. Azután, amit átéltem és tapasztaltam Rossi mester keze alatt, már látom, hogy mi miért történt. Hogy mennyire fontos a taktika. Ha nézem a Juventust, hogy meg tudta nyerni a meccset a Tottenham ellen, és a világ fölött állnak ezzel a taktikai szervezettségükkel, elképesztő. De magamtól nem ülök le megnézni egy olasz meccset.
A jelenlegi Honvédból ki tudnál emelni pár játékost, akikkel különösen jó barátságban vagy?
Az idei keretből?
Akár idei, akár tavalyi.
A tavalyi keret az tényleg nagyon egyben volt. Ott nehéz kiemelni bárkit is. Annyira egyben voltunk, hogy én még soha ilyet nem tapasztaltam felnőtt öltözőben. Az idei már kicsit megtépázott, elmentek tőlünk sokan. Most az Eppi, a Boti, a Gazdi, a Dudi, a Pölő… a Banó Bencével szoktam mostanában sokat beszélni. Megvagyunk, de azért kicsit klikkes lett most megint az öltöző. Nem vészesen, vagy durván. Csak most még nincs az a nagy keveredés, mint tavaly volt.
Van egy ilyen városi legenda, hogy állítólag Lanzafame nagyon-nagyon respektál téged a csapatból. Igaz ez? Nem kell szerénynek lenni a válaszadáskor :)
Hát…(nevet) A hír igaz. Még az előző korszakban, mikor itt volt a Davide, akkor alakult ki ez a kapcsolat. Nem tudom, hogyan és miért. Egyszerűen Ő kezdte ezt el. Én akkor még 20 éves voltam. És azért a Lanza a Lanza volt már akkor is. És ő nyitott felém, ő kezdett el barátságot kezdeményezni. És most, amikor visszajött, akkor ez a régről megmaradt barátság ment tovább. Természetesen kölcsönös a tisztelet. A Lanza mindig mondja, hogy én vagyok a kapitánya, nekem elfogadja, amit én mondok neki. Ezt helyén kell kezelni nyilván, mert amikor “porco dío”-zik, akkor még egy injekcióval se lehet lenyugtatni. Akkor mehet oda hozzá az Atya Úr Isten is, hogy Lanza nyugodj meg.
…vagy egy tizenegyesnél szedd el tőle a labdát…
Lehet, hogy akkor én is megkapnám a saját maflásomat. (nevet) De ez azért nekem nagyon nagy megtiszteltetés, meg öröm, hogy így vélekedik rólam. Szerintem amúgy pont emiatt, a csapatemberségem miatt lehet ez, hogy én például alá dolgozok, meg a csatárok alá, hogy ők csinálják meg amit kell, a többit meg mi elvégezzük.
Akkor te is osztod Boti véleményét, hogy jó ez a kettős kapitányság, hogy van egy vezérürü a pályán, Lanza, plusz ott a Kamber vagy Te, mint cséká?
Igen, ezt osztom én is. Ő egy külön karakter. Saját olaszos temperamentummal. Madridban vagy Barcelonában sem a Ronaldo vagy Messi a kapitány, és mégis mindenki rájuk figyel, hasonló itt is a leosztás.
Ti mennyit tudtatok arról, hogy Lanzafame vissza fog térni, akkor, 2016 őszén?
Minket is váratlanul ért. Én épp a kondiban voltam, talán külön edzésen, és akkor ott sétált el kinn a menedzserével hátrafelé. Én egyből ugrottam oda az ablakhoz és nyitottam ki hogy “Davideee!”. És olaszul valamit mondtam neki. Nagyon megörültem, hogy visszajön. Éveken át szóbeszéd volt, hogy majd most jön a Lanza, aztán sikerült valahogy nyélbe ütni – szerintem mindenki örömére.
Banális kérdés, mégis felteszem: mit jelentett az, hogy ő egy ilyen kaliberű játékos?
Emlékszünk, azért az első évben is voltak problémák, például a Martinezzel az összezördülés a tizenegyesnél. De abszolút igaz, hogy Ő egy különleges temperamentumot hozott az öltözőbe. Pont most a hétvége kapcsán (a márciusi Vasas-Honvéd meccs – szerk.) is volt erről szó, hogy a magyar emberek ugyanolyan arccal veszik tudomásul, ha kimagasló siker történik, vagy ha nagy kudarc. Az olasz meg nem ilyen. És szerintem ez a temperamentum nagyon fontos mind a pályán, mind az öltözőben, ahogy ő megéli ezeket a dolgokat. Annyira megéli, hogy ezáltal magával tudja ragadni az egész csapatot. Hogyha kell, akkor kiveri a hisztit és szétveri az öltözőt, vagy nekimegy valakinek, pedig lehet, hogy csak annyit mondott az illető, hogy “Bazmeg, Lanza”. Ő ki tud váltani egy extra impulzust a csapatból, amiből eddig mindig pozitívan jöttünk ki. Ha szarban volt a csapat, és ő háborút generált, abból is pozitívan tudtunk kijönni. Kilökte a társaságot a komfortzónából. Akár Rossival is. Vele nagyon sokat veszekedett. Ezt többnyire nem láttuk, de volt azért mikor az öltözőben felszólaltak egymás ellen saját nyelvükön. Nem értettük mit mondanak, de nagyon hevesen kommunikáltak. Habzott mindkettőnek a szája. És Rossi is sokat változott, formálódott Davide hatására.
Ekkor Rossi próbálta lecsitítani Lanzát?
Először próbálta, hogy ne a csapat előtt történjen ez a dolog, de aztán nem lehetett Lanzával bírni. És húsz ember csak ott ült, mintha egy olasz szappanoperát néznénk, ahol két ember üvöltözik egymással. Lehet, hogy ez elsőre rosszul hangzik, de mégis mindig valami pozitív változást generált ezáltal.
Mi volt az a pillanat, ahol érezted, hogy a 2016/17-es az idény kicsit más lehet, és valami nagyon jó is kisülhet?
Több ilyen is volt. Alapból hozzátenném, hogy Rossi már egész nyáron azzal traktálta az agyunkat, hogy dobogó, de akár bajnoki cím is összejöhet. És ezt elültette bennünk. Hogy ő most valami nagyot akar alkotni, és ez a csapat képes rá, és ő hisz bennünk. Lehet, hogy ez nem volt teljesen őszinte, de szerintem ő végzett valamilyen pszichológusi képzést is és ezt kamatoztatta. Aztán jöttek a mérkőzések. Aztán, ha valami rosszabb periódus jött, akkor a Mister átment temetkezési vállalatba (nevet), hogy „szarok vagyunk, meg mit akarunk mi az élettől meg a futballtól”? Aztán megint elkezdtük hozni az eredményeket. Az első pillanat, amikor mindenkiben megfogalmazódott a lehetőség, az volt, amikor lefújták a Mezőkövesd meccset, és 34-34-34 ponttal álltunk a dobogón télen. Ott indult el bennünk az, hogy tényleg mindannyiunk fejében elkezdett valami motoszkálni. Még akkor sem arról gondolkoztunk, hogy bajnoki cím, csak hogy valami komolyabb dolgot is elérhetünk. Aztán jöttek sorra tavasszal a mérkőzések, MTK, Debrecen, fent voltunk. Jött a Vidi meccs, amikor ugye kaptunk egy hármast. Az egy nagy pofon volt, de akkor például a Rossi mondta, hogy még semmi olyan nem történt, amit ne lehetne helyrehozni. Mégis szerintem az igazi áttörés az lett, amikor a Gyirmót ellen befejeltük a 96. percben. Szerintem ott hitte el mindenki. Addig is kirázott minket a „küzdjetek a bajnoki címért” rigmus, de mondtuk magunkban, hogy küzdünk, küzdünk, aztán majd meglátjuk mi lesz. De ott már érezte mindenki a tenyerében az érmet, és arannyá akartuk változtatni.
Az edzőtábor mennyit számított?
Szerintem sokat. Ugye még soha nem voltunk, és valahogy nagyon jól sikerült. A meccsek amúgy nem. Azokon nem láttam azt, hogy mekkora nagyot fogunk alkotni a bajnokságban. De úgy, mint csapategység-erősítő elem, nagyon sokat számított a táborozás. Ott éreztük azt, hogy nincsenek klikkek. Egy folyosón voltunk, mindenkinek tárva-nyitva volt az ajtaja, ment a cirkálás a szobák között. Összeültünk öten-hatan, beültünk FIFÁ-zni nyolcan, FIFA bajnokság, aztán lementünk kártyázni a hallba. Azt mondom, hogy az edzőtábor nem is a futballról szólt, legalábbis így utólag senkiben nem a futball része maradt meg, hanem hogy mennyire jól elvoltunk abban a 10 napban mindenkivel. Végig a mosolygás meg a hülyéskedés ment, egy pozitív töltettel jöttünk el onnan, mint egy egységes csapat.
Kettesével voltatok szobákban?
Igen. Én Bobál Dudival.
És most?
Nekem régen az Endi volt az állandó szobatársam és most, mikor elment akkor lett a Bobál Dávid.
Ti választotok társat?
Mi igen. Amikor a buszon megyünk valahova, akkor.
Van ezen vita, hogy ki kivel akar lenni?
Nincs. Inkább ilyenkor az a ciki, amikor valaki új jön, mondjuk egy külföldi, akinek még nincsenek barátai, vagy egy fiatal, és akkor ők együtt. Szerintem az egy néma szoba. (nevet)
Az mennyire jön ki az edzésen hogy ki mennyire jó?
Az kijön, hogy ki az edzésspíler és ki nem. Ez főleg az előző években volt jellemző. Volt, aki edzéseken brillírozott, beverte harmincról, kicselezett nyolc embert, aztán jött a meccs és nem bírt átvenni egy labdát sem.
Te hogy élted meg, hogy a bajnoki idényben sokáig csak csere voltál?
Nehéz volt megemészteni. Meg sokszor úgy volt, hogy amikor tényleg kellett, akkor Rossi bedobott a tűzbe. És például az MTK ellen gólt fejeltem, utána még a Vidi ellen játszottam, kikaptunk és utána egyből ki is kerültem és megint három-négy meccset végig ültem a padon vagy csak csereként álltam be. Ennyiből rossz volt, hogy nem lehettem annyira részese az egésznek, amennyire szerettem volna, de azért feldolgoztam és azt gondolom, hogy a sors meg az élet kárpótolt azzal, hogy az utolsó öt meccset viszont végigjátszhattam, a bajnoki döntőt is, és utána a kupát a magasba emelhettem. A sors meg az élet mindig kiegyenlítik a dolgokat. Én mindig ebben hiszek, meg apu is ezt nevelte belém, hogy ahol a Sors elvesz, azt máshol visszaadja. Sajnos 33-ból csupán 19 meccsen léptem pályára, és abból is 10-en lehettem csak kezdő nagyjából, de az öt legfontosabb és legemlékezetesebb meccsen ott lehettem.
Valószínűleg az emberek többsége fel is sorolna téged az alap kezdőben, ha vissza kéne idézni a bajnoki évet. Emlékszem, tartottunk is tőle, hogy hosszú kihagyás után hogy fogod felvenni a ritmust, de fel se tűnt a kihagyás…
Igen. Mondom, ez annak volt köszönhető, hogy nagyon egyben volt a csapat. Senkiben nem volt sértődöttség, mindenki elfogadta az adott helyzetét. És a Rossi ezt elég jól kommunikálta le felénk. Az elején nekem mindig mondta, hogy készüljek, mert most játszani fogok. Aztán nem úgy alakult, de végig az volt bennünk, hogy aki éppen nem játszott az is úgy készült, hogy bármikor beállhat, mert egyszer úgyis eljön az a pillanat, amikor ott kell lenned, és nem okozhatsz kárt a működő gépezetben. Ez volt az egyik legfontosabb tavaly! Meg az, hogy olyan padunk volt, ahonnan tényleg bárkihez hozzá lehetett nyúlni. Ha valaki kiesett a kezdőből és beraktál helyette mást, az ugyanúgy lehozta azt, mintha az előtte levő meccseket végigjátszotta volna.
Hogy tudtátok így lehozni azt az utolsó öt meccset?
Nem tudom… Nagyon jó mentális állapotban voltunk. A Vasas meccs egy nagyon nagy pofon volt nekünk. Tudtuk előtte az eredményeket, a Videoton botlott, és bár még a Fradi is ott volt valahol, de tudtuk, hogy a Vasas is ki-ki meccset játszik velünk bármelyik pozícióért a dobogón. Mint kiderült, a Vasas mumus továbbra is, és ott is nagyon fájó volt, hogy nem sikerült legalább egy pontot elhozni. Utána jött a Gyirmót. Az egy kaotikus hét volt. Mondtuk, hogy most fel kell állnunk mert jön három nyerhető meccs: a Gyirmót, Mezőkövesd és aztán az MTK. Csinálni kell, aztán meglátjuk, mi jön ki belőle. A Gyirmót meccsen nem adtak meg nekünk két gólt. Az Eppivel újrarúgatták másodjára is a tizenegyest… Aztán a 96.-ban átszakadt a gát. Ott valahogy elindult. A Mezőkövesd se volt annyira egyértelmű. Domináltál végig az első félidőben, erre kaptál rá egy gólt és 0:1-gyel mentél szünetre. Aztán kijöttél és rúgtál ötöt a második játékrészben. Valahogy ez mindenkiből természetesen jött. Annyira sikeréhesek voltunk, ez született meg belőle.
Volt kedvenc meccsed ebből a bajnoki menetelésből?
Mind a három meccs, ahol ötöt rúgtunk, de mindenki a debreceniről beszél. Ott a játék is olyan volt, mintha a Barcelona lettünk volna. Az első félidőben 3:0, Eppinek még volt egy helyzete üres kapura, ott beküldhettük volna a Debrecent 4:0-al félidőre, mögöttünk a teli szektor, az olyan volt, mintha egy edzésen a bólyák között fociztunk volna. És akkor kijövünk, kapunk kettőt, 3:2, akkor mindenkiben megállt a levegő. És az volt az a meccs, amit ha nyerünk, és a Fradi megveri a Vidit utánunk, akkor bajnokok is lehettünk volna. Igen, az volt egyértelműen a legemlékezetesebb. A Vidire azért nem tudom azt mondani, hogy a legemlékezetesebb, mert nem volt szép meccs, meg nem is emlékszem semmire abból. Ha kérdezel, hogy mi történt, Eppi góljára emlékszem, arra, hogy az elején rúgtak öt szögletet egy perc alatt, Botinak volt egy nagyon nagy mentése Scsepóval, meg a Lazovicsnak a fetrengésére. Meg hogy mikor elkezdtük a második félidőt, füst volt a pályán. Ez az öt momentum, amire emlékszem, semmi másra.
Adrenalin gondolom az egekben…
Az durva volt… Ilyen érzést még nem éltem át, mint aznap. Ahogy felkelek, mint egy normális napon és egyszer csak tudatosul bennem, hogy mi fog történni. Készülődtem, reggeliztem, tévéztem, a szokásos dolgok. Ilyenkor észre se veszed azt a gyülemlő feszültséget, csak érzed, hogy menni kell vécére megint, egy nap akár négyszer. Vagyis itt már észleled a testeden, hogy valami történik. Mentem be a pályára két és fél órával hamarabb, mint a kezdés, hogy találkozzak anyuékkal és odaadjam a jegyeiket, és egyszerűen nem akartam velük beszélgetni, idegen volt az érintésük, annyira magamon kívül voltam. Sok minden átfutott bennem, elérzékenyültem. Beértem az öltözőbe. Mint egy gyerek, mikor egy nagyon jó nyolcadikos osztályod van és bemész utolsó nap a ballagásra, hogy most valami véget ér. Az Endi behozott érmeket, és felírta a táblára, hogy “akármi történik, számomra ti vagytok a bajnokok”, az nekem még inkább durva volt így, hogy az egyik legjobb barátom, és fél éve még ott volt velünk. és sajnáltam, hogy ezt nem oszthatjuk meg. Ráadásul neki is aznap meccse volt, de azért vette a fáradságot és ezzel foglalkozott. Aztán volt a videó a családtagoktól, amit együtt megnéztünk. A többit meg már tudjuk. (nevet)
És mikor kimentetek a pályára? Az az érzés, hogy tele van a Bozsik Stadion?
Igen, az megvolt. A serleg mellett sétáltál el, azért az jó volt, mint mikor egy BL-döntőben kimész és ott áll a kupa. Azért tényleg egy bajnokságban döntőt játszani… nekem egyszer megadatott MTK ellen U19-ben, de hát ég és föld. Már a bemelegítésnél is érezhető volt a hangulat, hogy ilyen még nem igazán volt a Bozsikban.
Ráadásul mint a népmesében, mi a szegény ember legkisebb fiaként küzdöttünk a sokkal esélyesebb ellenfél ellen.
Igen. Még akkor is sokan a Vidit tartották esélyesnek, annak ellenére, hogy szerintem nekünk meg se fordult a fejünkben hogy ők ünnepelhetnek itt. Legalábbis én belül nem tudtam elképzelni. Akárhogy játszottam a gondolattal hogy mi lesz itt ma, sose az jött ki, hogy a Vidi itt emelgetni fogja a kupát. Voltak ilyen forgatókönyvek, hogy ha a Vidi nyer, akkor hogy lesz az ünneplés, de ezt sose tudtam elképzelni.
Boti említette, hogy azért ő nem bánta volna ha már Debrecenben lehet ünnepelni, te hogy voltál vele?
Igen, azt olvastam. Tavasszal mindenki azon álmodozott, hogy Vidivel bajnoki döntő – mekkora fíling! És Rossi is végig úgy kommunikálta, hogy az utolsó fordulóig van esélyünk. Viszont akkor Debrecenben már ő is azt hiszem úgy volt vele, hogy azért jó lett volna, ha úgy jöhetünk haza a buszon, hogy nyer a Fradi. És akkor már viccből beszéltünk róla, hogy már ott a buszon hányásig iszunk, meg hogy hogy alázzuk meg a Vidit egy hét múlva, hogy felülünk a lelátóra és tapsolunk nekik, szóval ilyen hülyeségek azért elhangzottak. Meg,hogy kimegyünk rögtön Dubaiba, és onnan küldünk sms-t, hogy “sok sikert a meccshez, küldjétek az érmeket”.(nevet) Vaszke nagy ötletgazda volt ezekben a hülyeségekben. Szóval ez ment addig, amíg a Vidi nem nyerte meg a meccset a Fradi ellen. Nehéz volt ezek után az első edzésre elmenni és újra befeszülni az utolsó hétre. Félig már kiengedtünk előtte. Tudni, hogy amit 32 meccs alatt felépítettél, azt egy meccs alatt elbukhatod.
És a legerősebb csapat ellen van az utolsó meccs…
Igen! Nem az van, hogy játszol egy Gyirmóttal, hanem egy ki-ki meccs. Annyi volt a szerencsénk, hogy nekünk jó volt a döntetlen. Az mentálisan sokat segített. Így rajtuk nagyobb volt a nyomás. Megnyomták azt az első húsz percet, de utána szinte semmi esélyük nem volt.
Sajnos elbúcsúzunk a bajnoki évtől. Hogy látod a hátralevő meccseket?
Azt gondolom, hogy meg kell ízlelni megint a győzelem ízét. Kellene egy olyan meccs, ahol kínkeservesen vissza tudnánk szerezni azt az érzést hogy milyen győzni. Rég nyertünk úgy, hogy tudtunk is neki örülni. Tavalyi idényt jellemezte, hogy minden meccs után Eppelnek jött ez a Mindenki tudja már dal, és amikor bementünk az öltözőbe, egyből betettük az eredetijét, és ütöttük a szekrényeket és ünnepeltük a győzelmet. És azt gondolom, hogy idén ez nem őszinte. Amikor nyertünk, még az idény elején, igazán örültünk neki, de aztán elszállt ez az őszinte öröm, a varázs. Ezt nehéz átadni, hogy mi az, ami hiányzik.
De mi lehet az ami más? Hiszen bár voltak veszteségek, de azért nem egy Eppel, Lanzafame, Boti, Nagy Gergő mentek el.
Erre azt tudom mondani, hogy a hétköznapok. A hétköznapok tűntették el ezeket az érzéseket. Ebbe mindenki azt gondol, amit akar.
Rossi nagyon hiányzik ebből az összképből?
Mint vezér, igen. De őszintén szólva, az edzéseit nem szerettük. A habitusával nagyon sokat harcoltunk, hogy hogy viselkedik, mint edző velünk a pályán, az öltözőben, az edzéseken. Tudjátok, hogy ugrándozott a sapkáján, a tizedik másodperctől szitkozódott, és ezt mi néha nehezen viseltük vagy dolgoztuk fel. Volt, hogy jeleztük neki: ez sok. Sokszor volt ilyen megállapodás, hogy ha mi jól dolgozunk, akkor ő megígéri, hogy nem fog minket ennyire cseszegetni. Aztán mentek a fogadások a meccs előtt, hogy hányadik másodpercben hangzik el az első csúnya olasz szó, hogy 10 másodperc, 1 perc, vagy 5 perc múltán… És mindig valaki más nyert. Rossi sose tudta ezt levetkőzni magáról. Az Erik egy teljesen más habitusú edző volt, holland, nyugodt, csöndben volt a pad mellett és valamilyen szinten hiányzott is az, hogy folyamatos presszió alatt legyünk. Addig végig erre vágytunk, hogy ne cseszegessenek minket állandóan, azért mert nem tudtál levenni egy labdát, ne ordítsák le a fejed egyből. Viszont most valahogy szinte mindenki visszasírja. Bár tegyük hozzá: a múltat mindig megszépíti az idő. Rossi úgy gondolkodott, hogy amit ő megtervezett arra a napra, azt meg is csinálta. Nagyon ritka volt az, hogy engedett a terveiből. Maximum, ha az időjárási körülmények olyanok voltak, de azt akkor másnap bepótoltuk. Ilyenkor nem egy könnyű edzés jött, ahogy a program szerint kellett volna, hanem akkor bizony kint voltunk két órát. Ezzel sok munka volt mindkét részről, hogy mi is elvégezzük azt, amit szeretne, és ő is engedjen a saját elképzeléseiből.
Általános ez, hogy az edzőkkel ilyen oda-vissza kommunikáció jellemző? Azt hittem, hogy ez diktatórikusabb módon zajlik…
Azért mindenkinek az a célja, hogy hétvégén nyerjünk és jó állapotban érezze magát a csapat. Nyilván van, aki jobban hallgat a csapatra de az se jó feltétlenül, mert a játékos szeret kedvezményeket kapni, 10 helyett csak 9-szer lefutni a távot. Tudni kell ezt kezelni. Nem egyszerű, hogy hol engedj, és hol húzd meg a határokat. Szerintem ez az egyik legnehezebb dolog egy edzőnek a heti felkészítésben.
Botiban és benned is közös a jó kommunikáció a szurkolókkal. Te is első szóra rögtön jöttél erre a beszélgetésre. Ezt mennyire tudatosan építed így, vagy csak belülről jön?
Én ilyen személyiség vagyok. Szeretek beszélgetni az emberekkel, viszont a nagy közönség előtt nem szeretek feltűnősködni. Se a közösségi oldalakon, sem a Tábor előtt nem szeretek szerepelni. Iskolában is utáltam verset mondani közönség előtt. Nem szeretem, amikor minden szem rám szegeződik. De ha egy személyes beszélgetésről van szó, és olyan a partner, akivel meg tudom értetni magam, akkor szívesen megyek. Arra nem hajtok, hogy gyűjtsek ezer lájkot, vagy hogy minél többen szeressenek. Az legyen mindenkinek a saját dolga. Próbálom mindig magamat adni. Viszont nagyon nagy az igazságérzetem. Ha azt gondolom, hogy valami negatívum az irányomba nem jogos, akkor megpróbálom bebizonyítani, hogy nekem van igazam.
Azért gondolom, nem rossz érzés tudni, hogy a szurkolók ennyire szeretnek.
Igen. Nyilván az embernek jobban esik, ha szeretik, mintha szapulnák. Könnyebb így kimenni a pályára vagy a hétköznapokban az utcára, ha összesúgnak mögötted, vagy rádköszönnek, hogy “Szia Geri, hogy vagy?” , “Gratulálunk, melletted vagyunk”. Volt például olyan eset, hogy otthon lementem a garázsba és összefutottam egy vadidegen sráccal, aki leszólított, hogy “Geri te vagy az?” Mondom: igen! És akkor mondta, hogy ő Honvéd szurkoló, és mögöttünk vannak, meg hajrá. Azért az ilyen váratlan helyzetek, pozitívan töltenek fel. De ahogy mondtam, én a pályán teszem azt, amit apu belém nevelt, hogy mindent kiadok, aztán az emberek eldöntik, hogy ez mire elég.
Korábbi Futballházas beszélgetésen említetted, hogy felkészültél Kovács Kálmánból. Tudod, ki az a Sikesdi Gábor?
(Felnevet) Hát annyit nem tudok róla, mint Kovács Kálmánról. Viszont azt tudom, hogy a Honvédnak egy emblematikus középpályása volt. Nekem először a masszőrünk, Kiss István – aki már sajnos nincs itt – mondta nekem, hogy olyan vagyok, mint a Sikesdi Gabi. Ilyen robotolós, mindent a csapat mögé helyezek, és ő volt az a nagy Honvédból, aki nem volt válogatott, viszont van hat bajnoki címe a csapattal.
Szintén a Futballházban, mikor beszélgettem Veled, mondtad, hogy két nagy vágyad van: a válogatottság és a bajnoki cím a Honvéddal. Ebből megvan az egyik. Mi a helyzet a másikkal?
Tavaly felröppentek ilyen hírek, meg újságírók beszélték, hogy a szerkesztőségben is felmerült a nevem, mert olyan formában voltam, de azt gondolom, hogy távoli a válogatottság. Mikor azon a beszélgetésen elejtetted nekem, hogy aranyos vagyok, de a válogatottság szerinted hamarabb össze fog jönni, mint a bajnoki cím, én akkor is azt gondoltam, hogy nem. Oda nagyon nehéz bekerülni. Még így is, hogy nem tündököl a csapat, de oda nagyon kiugró teljesítmény kell. Vagy, hogy külföldön szerepeljél. Az én vízhordó játékomra nem hiszem azt, hogy egy szövetségi kapitány felkapná a fejét, mert van más aki ezt megcsinálja – csak épp a Ferencvárosban, vagy külföldön.
Egy Pártkai vagy Márkvárt helye mondjuk?
Én a Pátkait nagyon jó játékosnak tartom, azért ő előttem van. Az ő szintje sem elérhetetlen, de azért ő szezononként rúg 5-6 gólt, ebben is előrébb van. Azt gondolom, hogy ez is kell ahhoz, hogy szóbeszéd legyél. Ez nélkülözhetetlen a válogatottsághoz.
Vagy ha olyan edző van ott, akinek van veled tapasztalata. Eljátszva a gondolattal, ha Rossi lenne a szövetségi kapitány, lehet, hogy számítana rád.
Azért ő is a jelenlegi keret magjára támaszkodna szerintem. Maximum azt tudom elképzelni, hogy speciálisan egy-egy ellenfélre felkészülve gondolná, hogy abban a szituációban nekem szánna szerepet. De úgy, hogy Ő van X évig a válogatottnál és én huzamosabban nála kerettag legyek, szerintem az nem történne meg nála sem, hiába ismer engem.
A blogot szoktad olvasni?
Van rá példa. Amikor fiatal voltam és bekerültem a csapatba, akkor többet olvasgattam. De aztán rájöttem, hogy nem szabad foglalkozni a kommentekkel. Se a pozitívakkal, se a negatívakkal. Ott az emberek elolvassák, kivesézik a történéseket, az a szurkolók dolga. A szakmai rész bent a stadionban, az öltözőben jön. Úgyis annak az embernek kell megfelelni, aki meccs után bejön az öltözőbe és vagy megdicsér, vagy lecsesz. Az ilyen különlegesebb beharangozókat elolvasom, például amikor születésnapomon felköszöntöttetek, az nagyon szívmelengető volt és meg is köszöntem, hogy gondoltatok rám. Vannak nagyon jó posztok, tudtok nagyon megindító dolgokat írni, vagy előkaparni olyasmit, amit a klasszikus újságírásban nem találni meg. De nem olvasom nap, mint nap.
Melyik volt az eddigi kedvenc kispesti kereted? Oké, tudom, ez a 100 pontos kérdés…
(Nevet) Szerintem benne van a válasz.
Melyik volt a kedvenc mezed?
Húha… A mostani nagyon tetszik a scudettoval. Amúgy a sportszereinkkel nem vagyok nagyon kibékülve, mert tudom, hogy mindig a ZS-kategóriásat rendeljük. (nevet) De ezekkel a Macronos dolgokkal meg vagyok elégedve. A Nike szerelések azért nem tetszettek annyira, mert azok nem voltak jók az én méretemben. Lógósak voltak – én meg még fiatal voltam hozzá. A Givovákat sem szerettem annyira.
Érdekes hobbid a vadászat, erről mesélnél?
1 vagy 2 évesen kezdődött. (nevet) Anyu apukája vadász. Neki két lánya született és nem volt aki továbbvigye a hagyományt. Én az első szülött fiú unokaként lettem az, akit kivitt. Van egy kép, hogy már kétévesen egy kilőtt varjú mellett állok. A varjú magasabb, mint én. (nevet) Így kezdődött. Ahogy lehetett fegyvertartási- és vadászengedélyt tenni, én akkor meg is csináltam. Ez az ötödik szezonom.
És milyen gyakran?
Ez is egy szép történet. Gyomaendrődi a nagypapám, és azért az Pestről 200 km, meg ott olyan a terület, hogy csak télen érdemes menni, mert vaddisznó sincs, amire lehetne egész évben vadászni. Beiratkoztam a vadásztanfolyamra, ami 12-15 alkalom, tehát hetente egyszer 15 fős csoportokban jártunk 15 héten át. Az oktatók tudták, hogy labdarúgó vagyok, mert mondtam, hogy az edzések miatt nem mindig úgy tudom megoldani az ottlétet. Lencse Laci és Sándor Gyuri is ott vadásztak, így beszélgettem róluk a többiekkel, főleg Videoton-szurkolókkal, hogy mi újság a csapatokkal. És egyszer csak egy idősebb ember felkapta a fejét, hogy “Te vagy a Nagy Geri?” Ez pont akkoriban volt mikor sérült voltam és kezdtem visszatérni NB2-be. Kiderült, hogy az úriember egy nagy Honvéd-szurkoló, de arcra nem ismert fel, mert már egy éve nem játszottam. Ennek ellenére tudott rólam mindent. Ő ócsai, és mostanság vele szoktam kétheti rendszerességgel vadászni. De olyan időszak is előfordul, hogy hetente, vagy akár minden nap, ez idő függvénye is.
Mi volt a legnagyobb vad, amit lőttél?
Vaddisznó. Azt most februárban lőttem. 110 kilós kant.
Ezt ilyenkor megtarthatod, vagy beadod valami erdőgazdaságba?
Igen, megtarthatod, ha akarod, és ha kifizeted, tiéd a húsa. Bonyolult a rendszer, ha tag vagy, akkor is meg van adva, hogy mennyit vihetsz haza. De mivel vendégvadászok vagyunk az ócsai területen, így általában úgy szoktuk, hogy meglőjük, bevisszük, és ha szeretnénk elhozni húst, akkor megbeszéljük és kifizetjük.
Ettél már saját lövést?
Ettem.
Szereted is a vadhúst?
Nagyon szeretem. Jobban, mint bármelyik húst. Az őz és a szarvas a legfinomabb számomra, pörköltekből viszont a vaddisznó. Meg a sült vadkacsát is nagyon szeretem, amit Anyu nagyon finoman készít el! Meg a fácánleves. Azért tudnék itt mondani sok ételt. (nevet)
Botival is toltunk egy edző-kört, most sem bírom kihagyni. Röviden jellemezd kérlek az edzőket, akiknél játszottál? Supka?
Ő bátran be mert tenni, megadta a lehetőséget, bár nem a posztomon játszottam. Maga az edzésfelépítés nála nagyon játékospárti, neki az nagyon fontos, hogy a játékos jól érezze magát a héten, és 110%-os állapotban legyen a hétvégén.
Rossi?
Taktikusság. És ő nagyon jó ember. A magánéletben fel tudtál úgy nézni rá, mint egy családapára. Sokat beszélt a családról, és ezáltal sok motivációt is tudtál meríteni az ő érzelmességéből. Hogy azért focizol, hogy eltartsd a családod. És ahhoz, hogy el tudd tartani a családod, feljebb kell jutnod és jobbnak kell lenned, mint az FTC vagy a Videoton. És ezt el is tudta hitetni.
Simon Miki?
Az egyik legalaposabb magyar edző. Sok mindent tud ötvözni. A taktikát, a játékosságot, ő mindenből tud valamit.
Vierchowod?
Pffff… Múlt.
Csábi?
Sajnos vele nem tudtunk sokat dolgozni. Nagyon pozitív személyiség volt, de nagyon rossz öltöző volt a keze alatt. Nem tudom, mennyire lett volna sikeres, de ha kapott volna egy olyan öltözőt, mint a tavalyi, akkor vele is lehetett volna máshogy. Mert ő értette a mi nyelvünket. Ismert minket kiskorunk óta, mikor pályaedző volt itt, és ezért mindenkit tudott a helyén használni.
És Erik mester?
Nagyon rosszkor jött szerintem. És nagyon nagy reformer akart lenni. Túl sokat akart a szarka. Maga az elgondolása a futballról jó volt. Csak elveszett a részletekben. Nem azt nézte, hogy kinek mi a pozíciója és abból hozza ki a legjobbat, hanem minden apró kis részletbe belement, az számított neki.
Ez érdekes, hogy a tavalyi idény után vajon kit lehetett volna idehozni?
Én sem tudom. Talán egy hasonló személyiség, mint Rossi… egy nagyon nagy egyéniség kellett volna. Egy olyan vezér, aki át tudja adni magát a csapatnak.
Eddigi csapattársaidból egy álomcsapat?
A kapuban a Szabit és a Grófot egyszerre mondanám. A jobbhátvéd nekem az Endi. Belső védőben a Boti az egyik… milyen felállásban mondjam a csapatot?
Rád bízom.
Húha. Akkor elöl az Eppel, Lanzafame. A Vécse. Huhh, annyira próbálok nagyon jó lenni, hogy mindenki eszembe jusson, aki itt volt.
Azért egy zongoracipelő box to box középpályást tegyél be…
(Nevet) Áh, nem akarom magam berakni. Inkább Patya, Kambi. Balhátvéd… hát lehet, hogy nekem is ki kell raknom a Botit balbekkbe. (nevet) Akkor a Kambi hátra. Belülre Gazdi, Patya, Vécse. Talán Tandia és Martinez még.
Esetleg Alfie Lacalle?
Ő nem is jut eszembe… Ki volt az?
A sierra leonei srác, aki térdmagasságban rúgta be a tizenhatosig sem elguruló szögleteket azon a pár meccsén, mikor játszott Morales alatt.
Ja, Alfie! Jajj, olyan csapatot tudnék bőven… (nevet)
Mit tartasz legnagyobb erényednek?
Az alázatomat. Hogy mindig az utolsó percig hajtok bárkiért. Ez valahol hátrány is. Mert ha én ziccerben vagyok, én lepasszolom a mellettem levőnek, hogy ő üres kapuba rúgja be. A focikarrierbe kell egy kis önzőség, vagányság, de én tízből tízszer lepasszolnám.
Egy szürreális kérdés: Ha az éjszaka közepén találnál egy hullát a csomagtartódban, kit hívnál segítségül?
(Nevet, de azért válaszol) Mindenképpen Endit. A közös vadászatok miatt nem sok nehézség érne minket (nevet), de a csapatból Boti vagy Kambi.
Zárásként üzensz valamit az olvasóknak?
Köszönjük az egész 2 éves támogatást, hogy idegenben is otthon érezhetjük magunkat, és még egy 1-4 es Vidi elleni vereség ellenére is kihívták a csapatot pacsizni. Kevés helyen van ilyenre példa!
***
Hát így beszélgettünk el Nagy Gergővel. A srácról még annyit: a beszélgetésünk leszervezése káoszba fulladt, mert az első időpontot az influenzaszezon egyik utolsó áldozataként fél nappal a dátum előtt kellett lemondanom, mire felgyógyultam, addigra meg annyira tutira szerveztük 3-4 időpontáttolással az eseményt, hogy végül már csak nekem volt tiszta a hétfő esti találka, szegény Gergő keddre emlékezett, derült ki, mikor rácsörögtem a vendéglátóegységből. Erre mi történik? Lemondás helyett „várjatok, ezer bocsánat, ott vagyok” felkiáltással 15 perc alatt beérkezett, majd 2 órás könyörgéssel kellett lebeszélnünk, hogy ne ő fizesse cserébe az egész esti cehet, annyira bánkódott, mert sose szokott késni. És innentől kezdve 4 és fél órán át jöttek a sztorik. Na, ilyen arc a Gergő. Nem csak a nevében Nagy!
Interjú: RW, KW
Fotók: KryzWarzycha, a címkép kivételével, ami 1909foto.hu.