- Baráth eltiltott;
- Lovric sérült(?);
- Nagy Geri és King csak simán kérdőjeles, így
- az isteni Perea csókolja homlokon azt, aki kezdőt mer mondani Paksra, és nem Supkának hívják.
Inkább kibeszélő, mintsem beharangozó következik. (800 szóban.)
Elméletileg új személygépjárművet, vagyis autót avatunk a mai mérkőzésre úgy közlekedésileg, mind fuvar szempontjából a viszonylaton. Legalább ennyi pozitívum már biztosan lesz a napban, mert azon túl, hogy általában van mire emlékezni, igazából nem szeretek Paksra járni. A megyei futballt meghagynám az őszi szerdáknak és a Magyar-kupának.
Volt, hogy Szántódról jöttem, útközben egy fogathajtó versenyen sz*rba léptünk, tisztességesen letisztítani nem volt lehetőség, az anyósülésen ülve lóbáltam kifelé a szagló pacskert, és csak a stadionba beérve, miközben a sajtójegyet átadó hölgy furán fintorogva húzogatta az orrát a közelünkben, az egyik melegítő paksi játékostól kértem el a pálya menti slagot (slaugot!), hogy legalább szagügyileg rendbeszedjük magunkat. Ez volt az a meccs, amikor a sajttájt az egyik öltözőben tartották meg, és annyian voltunk, hogy én már egy távoli zuhanykabinból hallgattam, ahogy Rossi viccet mesél.
Egy másik alkalommal valamelyik paksi lehajtónál váltak valósággá a cecei ultrák, akiktől később hosszasan rettegtünk, hogy betámadnak minket, pedig csak csalamádét akartunk venni az egyik benzinkúton. A részletekbe most nem mennék bele, egyrészt azért, mert szűkösnek érzem az internet kapacitását a téma kifejtéséhez, másrészt, mert egyáltalán nem emlékszem az apropójára.
Az a sajttáj is megmaradt, amikor a Vasast vertük 4-0-ra otthon, majd mentünk Paksra, és az NS-től Sinkovics volt lent. Vártunk Kis Károlyra és az okosságaira, kávét ittunk, RW magát fotóztatta Kis Károly névtáblája mögött, én pedig a terem túlvégéből, vagyis a nagyjából négy-öt méterre elterülő kávés termosztól ordítottam át neki, hogy ki is lőtte a negyediket múlt héten? Sinkó feje forrt, hiába honvédos is a lelke mélyén, az apró csipkelődést nem lehetett kihagyni.
Aztán volt darázstámadás a kömlödi halászcsárdában, és ha már étel, valamelyik unalmasabb vendégjátékunkon felzabáltam az amúgy dicséretes módon a vendégszektorban parkírozó büfékocsi hamburger-kínálatát ától a csalamádéson át zettig. (Csalamádé-számláló a posztban: kettő.)
És itt indult a 2013-ban a bronztavasz is. Ültem a tribünön, szédítő másfél méteres magasságban, még hüsi volt, jött Vernes, Vécsei, elindult valami.
Vagy amikor Rossit eltiltják. Pakson tölti le, felül a lelátóra, onnan ordibál a pályára, erre újra megbüntetik, mert jogosulatlanul, vagy miféle indoklás, de a lényeg, hogy beleszólt a meccsbe. Szerencsétlen, ha csak beszélget, akkor is hallják a játékosok, arról egyáltalán nem tehet, hogy nincs néző a katlanban.
Mondom, fura ez a Paks, akár mondhatnám is hogy jó, de nem mondom, pedig mondanom kéne. (Na, itt állj le, Pista!)
Alapvetően jó a hangulatom a lelátón, vagyis ott lenni jó. Tényleg hozza az őszi kupameccseket, ahogy Gumó térdre ereszkedve imádkozik az előtte védő Kemenesnek, ahogy a hatalmas placcon sétálgatunk, sörözgetünk, dumálgatunk, néha még a meccsre is oda-odapillantunk.
Faszányos dolgok, de ez akkor sem NB I. Majd ha kész lesz az új stadionjuk, és végre üres lesz, akkor nagyjából lehet élvonalról beszélni.
Okés, hogy a magyar, sőt, környékbeli játékosokra épülő modell szimpatikus, és amilyen a színvonal, szinte bármilyen körülmények között elég a bennmaradáshoz, viszont érezni kell a korlátait is. Ez egy se előre, se hátra, és bár adtak egy Bödét, egy Szabó Jánost a magyar futballnak, és egy Hefflert nekünk, valamint második, harmadik, sokadik esélyt biztosítanak az arra érdemeseknek, mégis inkább van egy elfekvő hangulata, mint bármi más. Aranyosak, kedvesek, nem Mezőkövesd, nem Felcsút, nem Kisvárda, ha néha fent járnának, örülnék nekik, de közben minden bennük van, ami miatt képtelen előrelépni a magyar futball. (Nyilván nem ők a hibásak, egy modellt tolnak kérlelhetetlen következetességgel, ami valahol iszonyat menő dolog, de amíg ez a modell bőven elevickél a rendszerben, addig mit várunk?)
Szóval. Paks. Szóval.
A Főni azt mondja, van USB az autórádióban, vigyünk zenét. Azért a cigányhifit bekészítettem (vajon ez még belefér? bevallom, nem látom az okát, hogy ne, és nem azért mert milóznék egy orbitálisat) (jó, az utóbbi link már bőven nem határeset), hátha kell a tartalék.
Amúgy a mindig tökéletes Modorosblog Modoros 500 listája megvolt? Valaki tényleg összerakhatná utazós playlistnek.
Nehéz fogást találni rajta, bár ha Whigfieldtől a Saturday Night szerepel (“Da ba da dan dee dee dee da nee na na na”), akkor azért Jasmin Wagner opusát, a Blümchen néven előadott Nur geträumtot jogosan hiányolhatom. A Boomerangot megértem, hogy lemaradt, kellett a hely a Magyar Börtönablakában Mesterhármasának: Mama, Száz út és Tábortűz. Komolyan, sírnom kell. A pillanat, amikor egy Gyémánt kérdés nélkül szorul a másodvonalba, és mi érezzük, aki a kilencvenes évek magyar futballját minden idők mélypontjának tartja, az tutifix nem hallgatott kereskedelmi rádiót akkoriban.
A lényeg, hogy legyen zene és röhögés, és azt sem baj, ha a kettő összefügg. Ha már Paksra kell menni, akkor baszódjon meg a fene, legalább érezzük jól magunkat, mintha egy Dolly Rambo koncerten lennénk.
Szóljon tehát mindannyiunk kedvence, a Spatzen Jodler Sextett hallhatatlanja, a Veni, Vidi, Jódli:
Akinek pedig eddig Szandi volt a magyar jódli, annak itt köszönnénk meg, hogy látogatta az oldalunkat. Legyetek szívesek figyelmesebben követni a nemzetközi trendeket! Nekem ég a pofám helyettetek.
ezek után ki más is lenne a címlapon, mint a németül is beszélő Dévényi Tibi bácsi.
