A beharangozóban még azt írtam, hogy bár nem tudom hogyan lesz meg meg, de azért elvárom a két-háromgólos győzelmet, mert annyi legalább van a két csapat között. Persze, bele lehet, és kell is rúgni az igazoláspolitikánkba, mert egyszerűen nem létezhet olyan rózsaszín köd, ami kitakarná a gondokat, azonban ezt a Rabotnickit még a fakóval felhigítva is illenék kiejteni. Szóval lehetett reménykedni.
Őszintén, nem is értem azokat a felhangokat, akik egy szaftos kis kiesésről álmodoztak. Gondolom nem látták a kinti meccset, mert akkor nagyjából képben lettek volna az ellenfél játékerejével, valamint azzal az egyszerű ténnyel, hogy Budapesten legfejlebb meleg lesz, és közel sem elviselhetetlen forróság.
Bevallom, a meccs előtt simán bemondtam az ötöst az egyik kollégának. Megmutatom miért:
Azt nem tudom, hogy a buszukat csak előreküldték, és a csapat charterrel repült Budapestre, azonban van egy olyan érzésem a kinti körülményekbe beleszagolva, hogy nem, ők tényleg busszal tették meg a tizenpár órás távolságot. Tegnap a Bozsikban edzettek, vagyis itt vannak már egy ideje, ám a hosszú buszozás nem olyan, amit gyorsan elfelejt a szervezet.
Kevés nyomasztóbb dolog van az életben, mint egy zártkapus meccsre várakozni. A klub persze mindent úgy csinált, ahogy az megszokott, vagyis az eredményjelzőn megjelent az eredmény, a játékosok portréi, a szpíker ugyanúgy bemondott mindent, mintha lenne hallgatósága, félidőben zene, csak éppen nézők sehol.
Nagyfaterom jutott eszembe, és az egyik jellegzetes mondása: ez van, ezt kell szeretni. Nem volt egy beletörődöm ember, de ha valami megváltoztathatatlannak tűnt az ő nézőpontjából, akkor az valóban maga kellett legyen a megváltoztathatatlanság. Ha zártkapu, akkor zártkapu, majd elmúlik.
Supka viszont meglepett, és meghúzta azt, amiről egymás közt már beszélgettünk, mint nem feltétlen utolsó gondolat, mármint, hogy Holendert fel kéne tenni csatárba. Bejött.
Gróf
Heffler, Batik, Kamber, Skvorc, Uzoma (Kukoc, 68.)
Nagy G. (Kovács N., 86.), Gazdag, Vadócz
Danilo, Holender (Lukács, 84.)
Hirtelen össze se tudom számolni, hogy Filip hány poszton játszott az elmúlt évek Honvédjaiban, sőt, azt se tudom igazán megmondani, hogy hol volt a legjobb, vagy hol látnám a legszívesebben. A bajnokcsapatban tavasszal balhátvéd volt, a csapat eredményes, szóval mondhatnám, hogy talán ott, de miért tenném, amikor ősszel szélsőként tért vissza és lőtte a gólokat? Tényleg nem tudom. Csak az ne legyen, hogy a napokban bejelentjük, mint frissen igazolt támadót.
Holender előretolása ugye azzal is járt, hogy a jobbszélt is át kellett alakítani. A megoldás végül Heffler lett, aki – szerintem – egyszerűen alkalmatlan erre a szerepre. Hefi jól elvan a középpálya vagy a védelem közepén, nincs vele gond egy négyvédős rendszerben sem a védelem szélén, azonban a mostani 5-3-2 (vagy 3-5-2) rendszerben egyáltalán nem neki való a szélsőjáték. Látszott is a meccsen, hogy amíg Uzoma oldala pörgött, addig a jobboldalon alig vezettünk támadást.
Kíváncsi vagyok, hogy Holender és Heffler csak szükségmegoldás volt egy meccsre, vagy már egy komolyabb koncepcióváltás első lépése. Mármint, hogy visszaváltunk a négyvédős megoldásra.
Közben derültség, a spori megsérül.
Félidőre kényelmesen eldőlt a továbbjutás kérdése, így nyugodtan sétálhatok ki a stadionból, hogy megnézzem, a szurkolók hogyan élik meg a zártkapu másik oldalát.
Ha lehet mondani, kint még nyomasztóbb, mint bent. Raklapokon tévék, sörcsap, nagyjából 70-80-an vidáman énekelgetnek. Tényleg olyan, mint amilyennek kellene lennie, csak éppen egy kerítés feszül köztünk és a meccs között.
Szurkolók nélkül a labdarúgás tényleg, de tényleg semmit sem ér.
Szerencsére a kispestieket nem kell félteni, elég élelmes népség. Tetőantenna, blankolás, koax-kábel, elosztó, tévék, fényerő, megemeljük, körbeálljuk, szurkoljunk, hogy ha csak halkan is, de hallják bent a srácok, hogy bármilyen körülmények is legyenek, mi velük vagyunk. Lehet röhögni a megoldásokon, talán még szánalmasnak is tűnhet a kanapédrukkerek szemszögéből, azonban egyszer tessék eljönni és kicsit megélni azt a fajta kitartást és rajongást, amivel a kispestiek ragaszkodnak a klubjukhoz, és mindjárt nem a sufni tűnik majd fel. Ilyenkor az sem számít, hogy pár tucat, vagy pár száz ember van jelen, a lényeg, hogy együtt, hogy a lehető legtöbbet kihozzuk akár egy olyan helyeztből is, mint egy zártkapus meccs.
Remek kis este volt a maga abszurd módján, azonban ha lehet ilyet kérnem: soha többet hasonlót.
