Kellemetlen másfél óra volt. Állni fenn a karzaton, hogy úgy tűnjön az a százplusz emberke, mint akik vannak a hatalmas vendégszektorban, és nézni, ahogy másik pár százra bemondják a kétezret. Ennyien maradtak decemberre, akik még kíváncsiak, vagy kötelességüknek érzik a helyszínen megnézni, ahogy két csapat vergődik, és nyer az, amelyik szerencsésebb.
Ezt a Debrecent illett volna erőből is megverni. – ezzel a mondattal hagytuk ott a stadiont, és ezt a mondatot mantráztuk egészen Budapestig, míg a végén saját magunk is elhittük.
A Debrecen alapvetően nem futballozott. Hagyott minket támadni, majd labdaszerzés után középen próbált meg megindulni, futásra kényszerítve Hidit és Kambert. Gondolom kifigyelték, hogy amikor támadunk, mármint úgy támadunk, hogy felállunk egy védelem ellen, és elkezdünk támadásépítést mímelni az ellenfél térfelén, akkor azt egy viszonylag vastag sávban tesszük, a három védő és az átforgatásért felelős emberek között elég nagy a távolság, egy oda belőtt labdával akár meg is lehet indulni, a futóverseny úgysem az erősségünk.
Ilyesmi próbálkozásokból, ha feltételezzük, hogy valami hasonlót csinált tudatosan a Debrecen, szóval ilyenből volt pár az első félidőben, miközben mi addig jutottunk, mint szegény Börtönválogatott, amikor Paprikást Kertész Kamill, a börtönújság sportrovatának vezetője váltotta, és kidolgozott minden taktikát, de innen inkább Moldova György szavaival:
A sípszó után mindenki felnyitotta a magával hozott könyvet, és mivel a továbbjutás érdekében győznünk kellett, előrelapoztak „a támadó felállás kialakítása 27 Celsius-fok hőmérsékleten 10 méter erősségű északnyugati ellenszélben, hibrid fűvel bevetett pályán” című fejezethez, kirakták a különféle műszereket, és bemérték magukat.
A francia csapat annyira megdöbbent ezektől a titokzatos előkészületektől, hogy az edző minden játékosát hátrarendelte a védelemre. A támadásaink így tetszetősen gördültek, csak egy-egy hibásan legépelt szövegrész okozott zavart, a gépírónő korner helyett Kornélt, kicselezés helyett kibelezést írt.
A második félidő elején a jobbszárnyunk egy gyors támadást vezetett, Babrányi a kapust is kicselezte, egyedül állt a labdával a gólvonalon, kétségbeesetten lapozgatott előre-hátra a taktikai és stratégiai tervben, de nem talált semmiféle utasítást, amíg a befutó francia védők felszabadítottak előle. Kertész eltakarta az arcát.
– Az én hibám! Elfelejtettem beírni, hogy a futballt gólra játsszák!
Egyrészt valami ilyesmi hangulatom van hetek óta, és a Börtönválogatottban szinte bármire találni példabeszédet,
másrészt Supkának láthatóan van gondolata egy szintig, talán a támadások befejezése is menne lábból, mert begyakorolták a srácok, azonban van egy pillanat, amire nem vagyunk felkészülve, és ez az ún. váratlan, amikor valamiből valaminek kéne történnie, de úgy, hogy az okozat és az ok között nem előzmény-következmény viszony áll fenn.
A második félidőben, a felezővonal magasságában Kamber(!!!) csinált meg két cselt, rázott le egy debrecenit, és hoppá (voilá!) máris egy pillanatra emberelőnyös helyzetbe kerültünk a másik térfélen. Vélhetően először a meccsen. Később láttunk hasonlót N’Gogtól és egyszer talán Májertől és Gazdagtól is, ami valami olyasmit jelentene, hogy
a második félidőben talán jobbak voltunk, de igazából nem,
mindössze annyi történt, hogy a 0-1 után mintha mi nyugodtunk volna jobban meg (természetesen ez paradoxon!), és a srácok kicsit több kockázatot kezdek vállalni, ami hol bejött, hol nem. Helyzetekig továbbra sem jutottunk (l. Kertész Kamill), azonban a debreceni védelmet tetszőleges számban voltunk képesek megverni, hogy utána nyilvánvaló legyen,
valahol elfogy a tudomány (l. ismét Kertész Kamill), mert ahogy megvertük őket, az egyáltalán nem hasonlított az edzésen begyakorolt formulára, nem ott érkeztünk, nem úgy érkeztünk, kicsit mást kéne csinálni, fejben pedig nagyon, de nagyon nem voltunk jelen a mérkőzésben. Reflexből még mentek a cselek; a szemek sarkából látszott az oldalvonal, nem volt bonyolult követni (kivéve az első félidőben, amikor Banó előtt ott volt az egész Hortobágy, a legközelebbi ember egy osztrák vámos, mégis megállt, ahogy átlépi a felezőt, passz vissza/középre Hidinek/Gazdinak, majd iszkiri, néha volt belőle szép háromszög, amolyan foci, azonban érthetetlen, hogy miért nem indult meg elsőre, amikor lehetett volna hova, amikor nem volt ellenfél, akit le kell küzdeni?), szóval a rutin, ami álmunkból felkelve is rutin, az ment, és amikor valami kis ötlet, valami váratlan kellett volna, akkor lett végünk.
Hihetetlen, mégis hetek óta megtörténik, hogy tíz kispesti játékosból nullának van pár jó pillanata per meccs, ami bőven, komolyan mondom, bőven elég lenne ahhoz, hogy bármelyik magyar élvonalbeli meccset eldöntse a javunkra. Ahogy az történt például az idény elején.
Valami mintha megfogná a srácokat, csak fogalmam sincs, hogy micsoda. Lehet jönni ilyenekkel, hogy szétesik a csapat a télen; hogy sokan eligazolnának; hogy úgyis új tulajdonos jön, nyilván vannak pletykák, nyilván mindenkit foglalkoztat a jövője, nyilván ismerik a kispesti módit, azonban nekem, a szurkolónak hadd legyen mégis felfoghatatlan, hogy november eleje óta ez megy. Teljes kilátástalanság.
Nekem ne mondja senki, hogy Supka rosszabb edző lett az elmúlt hónapokban, mint volt előtte. Ha az is lett, egyik meccsről a másikra jönne ki az eredménye? Komolyan? Ez olyan, mint az idősödő nyugdíjas a Facebookon, aki már felejt, első körben az írásjeleket, aztán néhány betűt, majd úgy ír, mint Bagoly a Micimackóban? Holnap majd csodálkozva néz a kunkori valamire a billentyűzeten, vajon mi lehet: G. Igen, Supka is így lesz napról-napra rosszabb edző. Vicc.
Nekem azt se mondja senki, hogy nem egy, hanem az összes játékos lett sokkal rosszabb, mint volt pár hónapja. Talán a hideg viseli meg mindet? Vagy egyszerre felejtettek el futballozni? (Megint ez a felejtettek el. Vajon mit jelenthet fociközegben?)
Azt még hajlandó vagyok elfogadni, hogy pár év alatt kiismerték a játékunkat, és miközben a keret minőségileg is gyengült, ráadásul eredetileg se volt a bajnokság legerősebbje (mégis bajnokságot tudott nyerni), valamivel könnyebb alkalmazkodni hozzá, és kitalálni az ellenszerét. Nekünk ugye, és ezt tudtuk év elején is, nem fér bele egyetlen perc lazaság sem, ahogy bármilyen apró sérülésre, bármelyik játékos kiesésére képesek vagyunk szélsőséges módon, akár összeomlással is reagálni. Szűk a kispad, tudtuk.
Ezt a Debrecen akkor is illet volna erőből, ha hiányzott Boti, Kukoc, Danilo, Uzoma; ha kiismerték a taktikánkat, bár alkalmazkodni hozzá számukra is nehéz volt a sok sérült miatt; ha Supka elfelejt taktikát felvázolni; pusztán mert az erőnek velünk kell lennie, és igen, egy Hidi, egy Gazdag, egy Nagy Geri, egy N’Gog, egy Tischler, egy Holender, egy Kamber a maguk százplusz meccsével bőven magasabb szintet képviselnek, mint a debreceni megfelelőjük. Annyival tapasztaltabbak, hogy tartom, erőből is meg kellett volna oldani ezt a meccset egy olyan csapat ellen, amelyik jó esetben a nyolc emberrel bekkelve imádkozásra képes jelen formájában.
Kellemetlen volt, ne szépítsük. Nekem égett a pofám, hogy egy ilyen totális összeomláshoz kell asszisztálnom, akár nézőként (ún. támogatóként!), akár bármilyen formában. Nem a kispestiséget szégyellem, hanem ezt az egész folyamatot, amit
- tulajdonos;
- edző;
- csapat;
- edző és csapat;
- egyes játékosok;
- szurkolók az interneteken;
- és ezek összes lehetséges kombója, variációja, permutációja
összehozott az elmúlt hónapokban. Nem hiszek abban, hogy egyetlen felelős létezne, ezt együtt sikerült végigcsinálni. (Jó, persze, van egy tulajdonos, nyilván mindenért ő a hibás, de most engedjük el a formai kereteket, a kötelező felelősségi szinteket, és fogadjuk el, hogy a rábízott céges vagyonnal – pl. játékerő – gazdálkodók is lehetnek felelősek részkérdésekben.)
Tegnap este óta keresem, hogy mi változott, mi a hatalmas különbség az idény eleje, és a mostani állapot között, és egyelőre odáig jutottam, hogy a
hangulat.
Mintha a hangulat tűnt volna el, mind a pályán, mind a nézőtéren, mind a mindennapokból. Valahogy egyre kevesebb lett a mosolygás, ami vitt minket előre.
Ennyire mediterrán ember lenne a kispesti? Amíg süt a nap, amíg pólóban és rövidnaciban lehet létezni, addig minden szép a világon, de amint elő kell kotorni a télikabátot, azonnal jön a hét szűk esztendőtől, sőt, egyenesen egy atomapokalipszistől való félelem? Nem hiszem.
Talán akkor a folyamatos sikertelenség okozza a törést, hogy megnő a nyomás, a nyomás pedig nyomást, a még több nyomás pedig még több hibát szül, vagyis még több sikertelenséget? Ezt sem hiszem, hiszen nálunk a relatív sikeresség az egyik pillanatról a másikra váltott egy relatív sikertelenségbe, majd vissza egy kis időre, tehát a nyomásnak ideje sem volt kialakulni. A dobogón állás pedig ne legyen már önmagában nyomás, mert egyrészt a többség számára ismert jelenség, másrészt akkor nem kell futballistának lenni, ha félünk az eredményességtől.
Tényleg nem értem, mi változtatta meg a hangulatot, de valaminek kellett történnie, mert nagyon nem azt kapjuk, amit korábban láttunk, és ami a korábban látottak alapján várható lenne.
Osztályozókönyv //
címlapkép: 1909foto
