Egy hosszú bajnokság végéhez értünk. Egész pontosan 302 napja rajtolt, és akkor még úgy vertük a Haladást, hogy ott volt a kezdőben Vadócz és Skvorc, csereként beállt és gólt lőtt Luki, Cipf kapufát ollózott Mackógabinak és Pölöskei is kapott teljes hét percet. Priskint kiszórták, ha nem is könnyedén vagy szép játékkal, de nyertünk.
Többen kissé megnyugodtak, talán mégsem a kiesés ellen megyünk egész évben. A Rabotnicki ellen simán hoztuk a visszavágót, letudtuk a nemzetközi zártkaput, egy luxemburgi jön, ha az isteni Vadócz velünk, akkor ki ellenünk? Pár napig újra dobogóról álmodott a nép. Aztán jött az Alsókukoricási Haladás, és minden újra a helyére került. Hiába hoztuk a meccseket sorra, hiába játszottunk sokszor elfogadhatóan, sőt, élvezhetően, valahogy visszatért a kilátástalanság: vajon mi lesz velünk?
Szeptember végén kikapunk Felcsúton, és onnan mintha elvágták volna. Végleg elvesztettük a fonalat. Volt pár jó percünk, negyedóránk, azon kívül csak szenvedés, szenvedés, a végén pedig a szokásos kurvagyengézés. A vicc, hogy még egy ilyen év után is meglehet a dobogó.
Tényleg. Az, hogy a dobogóért megyünk, és az, hogy reális esélyünk is van rá, az hadd ne a mi szégyenünk legyen, hogy ilyen teljesítménnyel, ilyen eredménysorral itt lehet tartani. Az legyen a magyar futball szégyene, hogy nem veti ki magából a rosszat, az egyáltalán nem előremutató, hogy képtelen büntetni.
Mindegy. Ha van sansz a dobogóra, akkor mindent meg kell tenni érte. Azt hadd ne nevezzem már szurkolónak (és itt most kijelentés következik, sőt, amolyan kövéri értelemben vett ellenségkijelölés), aki szerint édesmindegy, hogy hányadik a csapat, ha nem bajnok vagy kieső. Hogy mitől több a harmadik, mint a negyedik, vagy az ötödik? Konkréten kettővel, vagy eggyel. Az előbbiért még érmet is osztanak, az utóbbi pedig nemzetközi kupát ér, és elmondhatod, hogy az ország többezer csapata közül, csak hárman voltak jobbak (szereztek több pontot) nálad az elmúlt évben. Ha ez nem valami egy bajnoki rendszerben, akkor micsoda?
És most komolyan? Az Újpest? A Debrecen? A Mezőkövesd? Ezek közül tényleg egy is jobb volt nálunk idén? Ugye, hogy inkább pont ugyanolyan rosszak?
Kell az az érem.
Grófról
Egész héten eszembe se jutott volna, ha páran nem írnak rám, kérdeznek meg, mert – valami számomra is megmagyarázhatatlan okból – kíváncsiak a véleményemre. Most, nektek, például nem fogom elmondani, a zanzáját úgyis belefűztem a múlt vasárnapi posztunkba.
Egyébként pedig mindent meg tudnék indokolni. Védjen Horváth, mert neki kell a kupadöntő előtt a meccsterhelés – védjen Gróf, mert nem véletlenül ő védett egész évben, és kellene az a bronz. Ahogy akarjuk, úgy olvassuk, úgy ferdítjük magunkban a valóságot. Ahány ember, tényleg annyi álláspont, és ahány ember, annyi másiknak fog minden szavával egyetérteni. (Megjegyzés: a minden szavával után néhány szmájli következik, és te tudod, a minden szava arra a párra korlátozódik, amit elolvasott a tovább feliratú gomb előtti részben, netán tényleg, azonban akkor arra, amit felfogott belőle. A közlő közlése és a befogadó által az értelmezés szintjére eljutó információ eközben végtelen számú torzuláson megy át, hogy a végén: minden szavával!)
Konkrétan nem is érdekel Gróf. Jó kapus, persze, jó, ha vele kezdődik az összeállításunk, de hogy mit tett vagy nem tett az elmúlt hetekben, milyen döntési helyzetben van, volt, netán lesz, az nekem most mindegy. Majd utólag értékeljük úgy szakmailag, mint emberileg. A Történelem Ítélőszéke erre való.
Az pedig legyen az én gondom, hogy igazából számomra az utolsó ikonikus kispesti kapus talán Vezér Ádi volt, ahogy régen is minden jobb, vagy legalább elmondhatom, hogy bőven felejtettem és megszépült azóta.
Apró érdekesség egy mondatban:
A tulajdonosváltás óta még veretlen a Honvéd.
A hidakról
Nem tudom mi lesz jövőre, igazából egyelőre nem is érdekel. Egy meccs van hátra a bajnokságból, érmet szerezhetünk, jövő héten kupadöntő, majd utána.
Ha elcseszték a klubházban, akkor is majd utána foglalkozunk vele; ha nem lesz keretünk jövőre, mert elcseszték a klubházban, akkor majd újra bemondjuk tömegesen a kiesést jó előre, hogy aztán a magyar futball törvényszerűségeinek megfelelően – legyen belőle a klasszikus: bármi.
Ilyen ez. Egészen addig nem kell foglalkozni a dolgokkal, amíg nincs értelme foglalkozni velük. Vagy valami hasonló, mert, ugye, létezhet olyan helyzet, amikor fel kell hívni valamire a figyelmet, és azt sosem baj, ha jó előre, amíg még lehet módosítani az irányon, hátha. És akkor itt van a libikóka, hogy mikor mire érdemes figyelni, amikor ha leírod, nem kapod meg visszakézből: most minek kelteni a feszültséget, most nyugalomra van szükség, a játékosok olvassák, bla-bla-bla. Mondjuk erre az a kifejlesztett megoldásom, hogy nem érdekel más, csak a klubérdek*, az pedig független a percemberektől, akik most lehet nekünk szurkolnak, minket olvasnak, nálunk játszanak, valahogy és valamiért kötődnek hozzánk, netán szerződésben állnak velünk. (* természetesen a Kispest és nem a Honvéd FC Kft. érdeke, mert az nem minden esetben egyezik meg.)
Tehát: ma a bronz a lényeg, jövő szombaton a kupagyőzelem, és másnaptól minden egyéb.
Majd akkor megyünk át a hídon, ha odaértünk a folyóhoz, de addig vannak fontosabb dolgaink, mint például közbeszereztetni a hidat, kisajátítani a folyóhoz vezető földeket, egyáltalán megvizsgálni, hogy a folyó maga létezik, illetve tényleg az a valós célunk, hogy átkeljünk rajta, és az átkelés egy állandó igény lesz, nem pedig időszakos, amit megoldhatnánk egy olcsóbban közbeszerezhető komppal, amiből mintha valakinek lenne három, és csodák csodája, épp eladók, gondoljuk át. Lehet, a három komp le tudna bonyolítani nagyjából akkora forgalmat, mint egy híd, akkor az a híd kerülhetne máshová, mert amíg a híd és a komp közötti különbségen járt az agyam, gyorsan elkülönítettem valamilyen más forrásból pénzeket a hídra, így annak már lennie kell, ráadásul el is ígértem az építését, igaz nem a folyó felett lesz, az egészen biztos, mert a folyó két oldalán már a mi földjeink vannak, tehát valószínűleg valahol egy városban, de lehet a Balatonnál, és azon se lepődnék meg, ha támogatásként megkapná egy fejlődő baráti ország.
Valahogy így. Lesz majd csapat, talán már van is, esetleg léteznek egyes morzsái és fogaskerekei, ami ugye két különböző dimenzió, de sebaj, mert még nem tudjuk, hogy holdrakéta, etimológiai szótár vagy Vágó István lesz belőle, a lényeg, hogy elinduljon a levés folyamata. Aztán hogy ki milyen pecsenyét, hol és hogyan, azt lásd a korábban is említett Történelem Ítélőszéke résznél.
Legfeljebb megpróbáljuk újraírni.
Arra természetesen nem adtunk választ, hogy hogy kell átmenni a hídon, de a téma olyan avatott szakértői is elhasaltak már a kérdésen, mint Müller Péter. És nem az a Müller, akivel Mátyus után próbálkoztunk a védelem bal oldalán, mert őt Krisztiánnak hívták, és Tiszakécskére távozott.
