Ez neked beharagozó? – teszi fel vörösödő fejjel az egyszeri olvasó a kérdést.

Egy számomra nagyon hosszú hét végén jön a megérdemelt bajnoki labdarúgó mérkőzés, ahová ki lehet menni, ahol jól lehet érezni magamat, ahol a Ferencváros az ellenfél, ahol majdnem minden klappol, csak kicsit még náthás, és a Hungária sem a Bozsik, bármennyire is kezdjük megszokni.

Összefoglalom. Vagyis inkább kibontom, mert lesz itt minden a felhőszolgáltatás-váltás hirtelen jött szükségszerűségén át a propaganda természetén keresztül a nem is tudom hova, csak új jöttek a mondatok, ha már a hapcik végre elmaradtak.

Átugorható rész //

Hét elején úgy döntöttem, hogy a sarkamra állva, végre kifuttatjuk a cég egyik termékét, a francnak üljünk rajta jóval tovább a szükségesnél. A programozók és a nem programozók is úgy működnek, hogy a rendelkezésre álló idő 5%-ban megvan a termék nagyjából 95%-a, majd a maradék 95%-nyi időt sikerül a végtelenségig húzni. Valami vírusos izéből alig kijőve, kissé még fáradtan, legyengülten nekiestünk, lett is belőle torzsalkodás, megnemértés, mély és hosszú beszélgetések, telefonon és személyesen, de lett belőle kiadott termék is – és lett belőle egy nátha, a legyengült szervezet így reagál a stresszre, a hajtásra, az idegeskedésre. Aspirin forróitalon élek péntek óta, mert első a bajnoki labdarúgó mérkőzés, ahová jó kimenni.

48 órán maradt a Kispest-Fradiig. ? pic.twitter.com/rDyXLrallb

— Gazsó István (@cikoria) October 4, 2019

Aztán ott van a számítógépes infrastruktúrám újratervezése. A cégnél Maceket használunk, itthon nálam egy kőkorszaki, de akkor üzleti kategóriának nevezett Dell Latitude E6410 (idő közben bővített memóriával, és HDD helyett SSD-vel) zakatol Ubuntu/Win10 dualboottal. Utóbbi alapvetően a nyomtató miatt, valamint ha nagy ritkán játszom (mondjuk Half Life 2, Borderland 2, más nem igen fut el rajta élvezhető minőségben), esetleg még ritkábban kifejezetten a Microsoft Office előfizetéses szolgáltatásválasztékára van szükségem. Na, itt alakul ki a kavar. Cégesen a környezet is céges, ott nekem bőven elég a G Suite, a Pages/Numbers, és ha valami nagyon extra kell, akkor a LibreOffice, és végszükségre van MS Office365 is; Ubuntu alatt dettó, a G Suite/LibreOffice kombója alapvetően mindenre elég, de ha nem, akkor végszükségre itt is elérhető az MS Office365 a Win10-es partíción.

Illetve elérhető volt, mert az egy terrás OneDrive tárhelyen kívül (az megvan, hogy ha oda feltöltesz egy filmet, akkor az iPad-re telepített VLC azt le tudja játszani?) tényleg semmilyen más szolgáltatását nem használtam az elmúlt hónapokban. Az Outlook webes verziója archiválja a taccsos leveleket, ott pont nem érdekel, hogy van-e a felületen reklám, vagy sincs. Az Excel a világtörténelem egyik legjobb szoftverterméke, de most hirtelen nem jut eszembe olyan apróság, amihez kifejezetten az ott elérhető szolgáltatásokra lenne szükségem. Ha meg nagyon kell valami, akkor arra van egy céges előfizetés, annyi magánhasználat bele fog férni.

Felhőtárhely kerestetik //

Szóval a OneDrive ebben a formájában, mint előfizetés bukó, valahogy pótolni kellene. Nagyjából 250 gigányi cumó van fent rajta, amiből 60 giga a Honvéd 2016/17-es bajnokságának összes meccse, pár giga néhány kedvenc film, hogy bárhol elérhető legyen, a maradék nagy része pedig scannelt családi levéltár, pdf-ben tárolt újságok a Kispest történelméből, és hasonló dokumentumok. Ha a videókat nem számolom, úgy nagyjából 40-50 giga lehet az, amit mindenképp szeretnék biztonságban tudni, egy felhőben archiválva, bárhonnan elérni, és esetleg feldolgozni. Ehhez kéne nekem valami vállalható megoldás, ami tehát:

• több környezeten is elérhető és kényelmesen használható, akár még appja is van (Mac, Ubunu/Linux, Windows 10, iPhone/iPad(!), Android – jelenleg ezeket használom napi szinten, és nem tudom megmondani előre, hogy melyik elé ülök le éppen, vagyis nem szeretnék eszközhöz kötődni).
• adjon AFS-t, vagy valami hasonlót, tehát a VLC vagy mondjuk a Plex be tudja rántani maga alá a feltöltött és megfelelő fileokat.
• elfogadható áron menjen, tehát ne legyen drágább, mint az Office365 otthoni előfizetésének havi díja, mert akkor maradok az O365-nél, még akkor is, ha csak tárhelynek használom.
• folder és fileszinten is lehessen megosztani dolgokat adott személyekkel, és lehessen adott foldereket/fileokat publikussá tenni az interneten.

Nagyjából ennyi lenne az elvárásom, és azonnal váltanék Office365-ről, ami logikusnak tűnik, mert jelenleg csak a tárhelyet használom belőle, ráadásul az elsődleges gépem a céges, a másodlagos az Ubuntu, és egyiken se futnak a natív alkalmazásai.

Amúgy az itthoni gép is a lecserélés útjára lépett, ha már ennyi időm volt a hét betegebb részében. Valami ilyesmit sikerült összeválogatni, az ún. középkategóriából:

• alaplap: ASRock B450M Pro4
• processzor: AMD Ryzen 5 2600 Hexa-Core 3.4GHz AM4
• memória: G.SKILL Aegis 16GB (2x8GB) DDR4 3000MHz F4-3000C16D-16GISB
• táp: be quiet! Pure Power 11 CM 600W Gold (BN298)
• háttértár: Samsung 970 EVO Plus 250GB MZ-V7S250BW
• videókártya: MSI Radeon RX 580 8GB GDDR5 256bit PCIe (RX 580 ARMOR 8G OC)

Vélemény, valami hozzáértőtől? Monitor nélkül úgy 250-300 körül költenék rá, és szeretném, ha legalább annyira tartós eszköz lenne, mint a 2011-es kiadású Dell laptopom.

Nagyjából ezzel telt a hét. Vagy a cégnél hajtottam a jónépet, vagy itthon fetrengtem az ágyban, és alkatrészeket vadásztam, gyógyulgattam, izzadtam, orrot fújtam, ilyesmik, és sajnos belefutottam mindennek a legaljába, a

saját kommentjeink olvasásába //

ami legalább újra meggyőzött arról, hogy nagyon helyesen nem teszem egyébként.

Konkrétan ott tartunk, hogy

• politikai propagandaoldal jelzővel illetnek egy olyan blogot, ami a tiszta klubszeretetről és az emberi normalitásba vetett hitről szól;
• pusztán mert hagyom, hogy a kommentelés szabad legyen, és mert
• nagybetegen (jó annyira nem nagy, de nem szokásom betegnek lenni) nem tartottam be a saját alapszabályomat, és etettem is az emberi hülyeséget, egyszerűséget.

Sikerült olyan ritka pillanatomban elkapni, amikor a mindenféle dolgok együttes összeállásából kifolyólag képes volt annyira érzékenyen megérinteni, amennyi valódi élményből Kozsó nem csak magának, hanem a Shygysnak és egyéb csatolmányainak is összehozott volna egy-egy kisebb életművet.

Tényleg, a fasznak csinálja az ember, ha ennyi jön le belőle, ennyi megy át az egészből. Lendületből vagy megizzadva, valahogy létrejön egy normaszöveg, és azt kell látni, az emberek egy jelentős százaléka képtelen befogadni még a legegyszerűbb gondolatokat, motívumokat, alakzatokat is. Adja magát a kérdés, minek van még kommentfelület, miért hiszünk még mindig a párbeszédben?

Volt olyan fajsúlyos téma, amivel, ha időnk engedte, legalább pár sorban ne foglalkoztunk volna az elmúlt csaknem tíz évben? Mit hallgattunk el propagandacélokból? Miközben kokózós–tolvajos balhék tartják lázban az országot, vannak felületek, ahol minden megjelenik, és vannak, ahol csak az egyik. Na, az utóbbiakat hívjuk propagandának, az előbbekben pedig ott van a tájékoztatás csíríja.

Persze, hogy szarul érint, ha az ember betegen fekszik otthon, mindent megeszik-megiszik azért, hogy ott lehessen egészségesen a Fradi ellen, és akkor lepropagandaoldalazzák, annak is a leggyomorforgatóbb pöcegödréhez hasonlítják, a minisztériumból kézivezérelt agit. prop. KESMÁ-hoz. Jó, nem pont hozzá, hanem mivel oldal csak kettő lehet, és én nem a Mi vagyok, akkor az Ők kell legyek kötelezően (Mások már nem lehetek, olyan nincs, nem létezhet!), és ha nekünk van KESMA, akkor nekik is kell legyen valami, ami a hatalmas médiatúlsúlyt tolja bele a Mi arcunkba. (Soros úr, a számlaszámom megtalálja a legutóbbi beszámoló levelemben, amiben bemutatom, hogy hány kikötőt nyitottam meg, mennyi köbméter anyaföldet vittem ki külföldre eladási céllal, mennyi kommentet írtam a megfelelő helyekre, a jelenlegi rendszert támadva. Gondolom csak félreértés lehet, mert gyanúsan nem tetszik küldeni a pénzt.)

---

Köszönöm, hogy hagytam magam, hogy hagytam, hogy elbasszák páran a meccsnapomat. Én voltam a hülye, hogy belementem, tanulni fogok belőle, és többet nem teszem. Nem éri meg.

Hagyom, hadd higgyék magukat a világmegváltónak, a minden okosság tudójának, az egyetlen igazság birtokosának, a nemzet felemelőjének, sőt, megmentőjének. Ahogy a falu idiótáját kedvesen kiröhögjük a kocsma előtt, és legfeljebb némi aprót dobunk neki egy bambira, azonban ha ketten vagyunk, nem őt hívjuk meg harmadiknak ultizni, maradunk inkább a snapszlinál. Valahogy így tervezem a közeljövőmet. (Vö.: Veled röhögünk, de rajtad.) Kedvesen elmosolyodok az együgyűségen, ahogy a világot nem egy komplex valamiként képzelik egyesek, hanem a síkegyszerű mi/ők felbontásban, és az sem zavarja őket, ha így a dolgok nagy része, illetve a dolgok változása megmagyarázhatatlan lesz. Majd kijön úgyis az újabb direktíva, csak addig kell ellentmondásban élni.

Tényleg, itt ennyien olvasnak Carl Schmittet?

A specifikus politikai megkülönböztetés, melyre a politikai cselekvések és motívumok visszavezethetők, a barát és ellenség megkülönböztetése. (…) Az ellenség éppen a másik, az idegen, és lényegéhez elegendő, hogy különösen intenzív értelemben egzisztenciálisan valami más és idegen, úgy hogy szélsőséges esetben konfliktusok lehetségesek vele, melyek nem dönthetők el sem előzetesen meghozott általános normatív szabályozással, sem a konfliktusban részt nem vevő és ezért pártatlan harmadik ítéletével.

Vagy csak mennek a tömeggel, mert képtelenek az önálló gondolatalkotásra, és erről jut eszembe egy másik szerző Rinus Robert Michels:

Maga Lassalle, a lassalleánusok vezetője, hivatalosan csak az Allgemeiner Deutscher Arbeitervereín örökös elnöke volt. Abban lelte örömét, hogy hívei előtt eldicsekedett vele, miként bálványozzák az önkívületig lelkesült tömegek és a fehér ruhás szűz lányok, akik kórusműveket énekelnek a tiszteletére és virágokkal kedveskednek neki. Ez a karizmatikus hit nemcsak egy túltengő és némi nagyzási hóbortra valló pszichikum gyümölcse volt, hanem egy elméleti koncepciónak is megfelelt. Összes szétszórt akaratunkból – mondotta, amikor a párt felépítéséről szóló nézeteit kifejtette a rajnai munkások előtt – kalapácsot kell kovácsolnunk, és e kalapácsot olyan ember kezébe kell adnunk, aki eszével, jellemével, odaadásával (dévouement) biztosítékot nyújt arra, hogy biztos kézzel fog lesújtani. Ez a kalapács a diktátor pörölye volt.

(idézet: Antonio Gramsci: Robert Michels és a politikai pártok)

Tényleg jobb lenne maradni a saját szabályaimnál, megtartani a tartózkodást a kommentek fogyasztásától, és boldogabb, szellemileg ép életet élni.

Egyedül azt sajnálom, hogy ezzel elzárom magam az értelmes beszélgetésektől, vitáktól, amihez pedig kedve van az embernek, mert úgy lehet lépegetni mindig kicsit előre, jobbra, balra, vissza, mert nem az irány az érdekes, hanem az út megtétele.

Vagy legyen az, hogy hagyjam a picsába a diktatúrába öltött anarchiát, és legyen regisztrációhoz kötve a kommentelés, vagy legyen előmoderálás, és akkor csak az jelenhet meg, amit én is látni akarok? Ha páran nem alkalmasak többre, mint mások szórakozását elrontani, csak mert lehetőséget kapnak rá, akkor az nekünk jó? Pár szerencsétlen flótás hagyjak ki érdekes és tartalmas beszélgetéseket?

Sajnos a Disqus a maga összetettsége mellett nem egy feltétlen jól szabályozható rendszer. Azt lehet például, hogy az anonim, nem regisztrált felhasználók hozzászólásának lehetőségét letiltjuk, viszont fiókot hozzáadni nincs több fél percnél, egy fóka is meg tudja csinálni, ahogy Csank János is megtanította legalább két csapatát befejelni a szögleteket. Tehát az, hogy moderáljunk, hogy a regisztrációhoz kötött kommentelés esetén a regisztrált fiókokat kitiltogassuk nem megoldás, és időt se szeretnék rá szánni.

Olyan meg nincs, ami mondjuk közepesen intelligens lenne, hogy előmoderáció van alapból, de minden fiókhoz tartozik egy bizalmi index, és ha azt megugorja, akkor arra a fiókra megszűnik az előmoderáció, és automatikusan kimegy a kontent. Ha ilyen létezni, most, ebben a pillanatban bekapcsolnám.

Addig viszont marad a mostani anarchia, a néha törölgetek válaszokat, és inkább nem olvasok, vagy csak ritkán, és akkor se túl sokat, ahogy eddig is tettem. Kösz, hogy írogathatok és még utána nekem szar. Sebaj, boldogság, megtaláltuk a vesszőhibát, amiből rögtön látszik, hogy a Mérhetetlenül Tisztességes és Tehetséges Mészáros urat megint szidom benne, pedig semmi köze az egészhez.

Az pedig, hogy másoknak is szar, az legyen a mások baja. Ebben baromira jók vagyunk, a műfaj koronázatlan királyai.

---

Pestiesen szólva //

faszom az egészbe

---

Tudjátok mi a valódi különbség? Hogy én jövőre, és azt követően is itt leszek. //

Mert ez a téma a Kispestről szól, és az velem van már pár évtizede, lehet röhögni rajtam, hogy kijárok sokszor MTK-ra is, vannak ott barátaim, van hagyománya a családban, hogy MTK-ra is járunk (Ódry Lajos bácsi neve mond valamit?), de egy dolgot még senki nem kérdőjelezett meg: az a kispesti kötődésünk, úgy en bloc, családilag, nagyfatertól bizonyítottan; fateren át, aki legalább pár kisfröccsel benne volt abban a Fészekben, hogy Kocsis Lajos karrierje úgy alakult, ahogy alakult; és én, aki.

Vannak dolgok, amik egy életre szólnak – és egy Kispest van az a szint, ami bőven megérdemli az életre szólást.

Játszhatunk utólag a szavakkal, formálhatjuk úgy a történelmet, ahogy a szánk ízének most épp tetszik, ahogy még pont nem köpjük ki, pedig alapjáraton meg kéne taposnunk, de inkább jó képet vágunk hozzá, és lenyeljük. Bocsi, ha ez nem mindenkinek fér bele.

A kép megvan, ahogy Czibor a Bozsik felezővonalánál, mint egy gyerek hajol a nagyszülőhöz, úgy emeli fel, és fogja meg Tichy kezét? (Sajnos csak alacsony felbontásban találtam meg, azt pedig nem fogom beágyazni ide.) Czibor az idősebb, Czibor az, aki nagyon nem akart a Honvédba igazolni, és mindent megtett ellene, Czibor az, aki állítólag Bozsiknak azt mondta „Soha nem kívánkoztam ebbe a cigány rablóbandába bekerülni!” – és tényleg, sosem akart, tudtuk, tudta mindenki, de az ötvenes éveket írtuk, akkor luxul volt a saját akarat, egy totalitárius rendszer kellős közepét éltük.

Erre mi történik pár évtizeddel később? Jópofizás a Bozsikban, a múlt megint kicsit másként volt (lett). Igen, zsigeri a gyűlölet a rendszer ellen, igen, a Fradiban akart játszani, hiszen fradista volt a lelkem, nem szégyen az, és igen, a rendszer elszakította a Fraditól, és a rendszer oda tolta, ahová pont nem akart menni, ahol ráadásul olyan emberek játszottak, akiket ki nem állhatott. Érdekes, amikor nem lehetett, nem szabadott, akkor ment a lázadás, amikor viszont el lehetett bármit mondani, akkor valahogy elmaradtak a történetek, finomodtak, átalakultak.

Sosem fogom megérteni, pedig érdekes adaléka a magyar futball amúgy sem szegényes történetének. Czibor az egyik legerősebb karakter, és talán az egyik legfontosabb és legellentmondásosabb is.

---

Közben meg jön a Fradi //

korán reggel felkeltem, mert az alvási ciklusok kissé összezavarodtak az elmúlt napokban, azóta püfölöm a gépet, olyan írhatnékom lett hirtelen.

A Fradiról most ugyan nem jut eszembe semmi, csak Gróf és Botka, meg Lanzafame, aki visszatért, esetleg a gólok a Ludogorets ellen, különösen az a parasztlengő, amire Budovinszky is megkapná a Minőségi Plókai díjat az arany Koemanos sípcsontvédőkkel. Mert a Fradi megérkezett Európába.

Amúgy ezt nem először teszi. Emlékeztek még 1995-re és a Bajnokok Ligájára? Akkor dobták be az EuroFradi szöveget, hogy a végén azért mindenki megússza a felelősségre vonást a bíróságok előtt, mert odáig nem sok ügy jutott el a magyar futballban. Párszázmillió huss, eltűnt. Párszázmillió, ma már vicces összeg, a korban, ahol egy nagykanizsai sportcsarnok is komolyabb nagyságrendet képes drágulni már az alapkőletétel előtt.

Tényleg, hirtelen most nem is tudom, miként állok a Fradival. Korábban többször is leírtam, de most nem teszem, mert a posztokba szánt szükségtelen és indokolatlan balos (és libsi!) (sőt, lipsi!) propagandát már letudtam az aranyos kismacskás képpel.

---

Igazából jól akarom érezni magam. Úgyis jönnek majd a többiek, hogy megint mi a picsa lett ez a poszt? Jól odamondtál (ezeknek), kéne sűrűbben, vagy valami hasonló, de nem, nem erről kell szóljanak a dolgok. Van elég más az életemben, amiről lehet írogatni a kellemes kispesti mázba csomagolva.

Annyira szeretnék ott állni a Netovább előtt, szorongatni egy hideg sört, szevasz, szia, te is csak a Fradi ellen jössz ki?, helló, tiszteletem, igen, köszi, hozhatsz – mondogatnám az ilyeneket, mert ilyenkor ilyeneket mondogat az ember. Néha, amikor szerencsésebb pillanat van, és épp nem köszönsz valakinek, vagy nem neked köszönnek, akkor a melletted állókkal váltasz pár szót, vagy nem, mert itt is két eset lehetséges:

• egy társaság vagytok, és akkor minden köszönés egyszerre zajlik le // ebben az esetben egy kör kézfogás, vagy szia után mehet tovább a beszélgetés;
• nem egy társaság vagytok, és ebben az esetben mindenki másoknak IS köszön // tehát a potenciális, beszélgetésre fordítható idő kitöltése nagyrészt nem beszélgetéssel töltődik ki.

Ezek amolyan helló-szia-szevasz délutánok, de néha kell ilyen is. Gondolom majd bent is lesznek páran, akik bocsi, nekünk ide szól a jegyünk – szöveggel jönnek, állítanak fel sorokat, oszlopokat, ahogy kijön, mert nekik oda szól a jegyük. Sebaj, jöjjenek, hátra megragadnak, és legközelebb már ők ülnek más helyén, mert ott jobb nekik, közelebb vannak egy társasághoz, ott jól érzik magukat. Boldogság.

A Fradi ilyen, mert ilyenkor mint a punkok a Szigeten, a föld alól is előbújnak a kispestiek. Nem lesz ott mindenki, de akinek tényleg fontos még egy kicsit, az ott lesz. Amúgy a punkok év közben tényleg, hol vannak? Az Örsön még láttam pár éve néhányat tömbösödve az IKEA előtt, meg a Moszkvánál is, de mostanában sehol, legfeljebb egyet-egyet szórványosan.

---

Átugorható rész vége //

eddig tartottak a nyilván nem általános érdeklődésre számot tartó bekezdések. És ez a rész volt az is, ami engem szórakoztatott, miközben írtam. A többi, ami ezt követően olvasható, pedig nem más, mint a szenvedősen lekörmölt kötelező rész.

---

Nem is húzom tovább //

Megint nem szólt semmiről, de legalább jó hosszú lett. Vö.: blogműfaj.

Négykor Honvéd-Fradi a Hungárián, vezeti Andó-Szabó. Tessék jönni.

---

És a gyengébbek kedvéért vegyük át még egyszer: egy blog nem közmű vagy közszolgáltatás, nulla, azaz semmilyen elvárással nem lehet és felesleges is a szerzőket basztatni. Azért pedig, mert valami nyilvános, nem jelenti azt, hogy kötelező is a fogyasztása. Uff.

---

címlapkép: Werner Moser/Pixabay