Vajon miért és kinek van a futball? – mostanában intenzíven foglalkoztat ez a kérdés. Gondolom nem véletlenül, hiszen hetek óta egy problémahalomnak érzékelt dolgon ücsörgünk, ilyenkor hamar eljut az ember arra a szintre, hogy elkezdjék érdekelni a nagyobb összefüggések.
(Mégis:) mindez a hegy tetejéről áll(a)ni látszik. – idézi közben Gábor Lucretiust. Érteni vélem, hogy mire gondol. Ha amit tapasztalunk, az futballnak tűnik, futballnak látszik, a futball szabályai szerint játsszák, a futball meghatározottságai szerint működik, akkor az futball?
Igen, valószínűleg az futball.
Ellenben a kérdésre, hogy miért létezik, nem ad választ a létezésének elfogadása.
És én sem fogom megfejteni, pláne nem itt és most. A valódi megfejtések, tudjuk, mindig a kocsmaasztalok környékén születnek, és érvényességük egyenesen arányos az elfogyasztott alkohol mennyiségével. Ebből következik, hogy a felhalmozott érvényesség másnapra eltűnik, és csak egy kínzó fejfájás marad belőle, valamint egy érzés, hogy valami mintha meglett volna.
Mégis, mostanában valahogy jobban foglalkoztat az egész miértje, miközben sanszom sincs megérteni azt a többszereplős egyenletet, amiben az egész létezik.
Ott van például a szövetség. Évekkel ezelőtt elszámolták a profiligát, tagadva, hogy a profikluboknak más érdekeik lennének, mint a hátországnak nevezett többi klubnak. Majd a szövetség jó gazdája lesz a profizmusnak.
Aztán ott van a sportkormányzat. Korábban elképzelhetetlen mennyiségű közpénzt terel át a labdarúgásba, és teszi ezt szinte mindenféle ellenőrzés, teljesítményelvárás nélkül. Konkrétan parazitizmusra nevel.
Másrészt a sportkormányzat és a klubok viszonya is átalakult. Nagyon sok klubnál politikusok, politikumközeli emberek kerültek vezető és tulajdonosi pozíciókba, akik a normatív pénzcsapokon túl is képesek újabb és újabb pénzkötegekhez hozzáférést találni.
A kialakult gyakorlat szerint, ha valami nem ment sok pénzből, akkor nem vizsgálatot tartunk, hogy miért nem, hanem megpróbáljuk még több pénzből. Ez mind a piac, mind a sport logikájával totálisan ellentétes hozzállás. És a legborzasztóbb, hogy ez a hozzáállás mára teljesen természetes lett a rendszer logikai szintjén.
Következő metszetként itt vagyunk mi, a szurkolók. Belőlünk is többféle létezik. Van, aki csak szorít egy klubért, és igazából mindegy neki, hogy tévéből, vagy alkalmilag a helyszínről követi a meccseket, van, aki törekszik arra, hogy a lehető legtöbbször személyesen is jelen legyen, vannak az elvakultak, akik mindent megtennének a klubjukért, vagyunk sokfélék. Miközben az igényeink nagyjából hasonlóak.
A meccsek akkor legyenek megtartva, amikorra kellően korán kiírták őket. Ha szabadságot kell kivenni, akkor nem elhanyagolható szempont, hogy ne módosuljon egy időpont az utolsó pillanatban, hiszen a munkahelyek nem annyira rugalmasak, mint a szövetség. Az átmeneti kellemetlenségek miatt a kedves szurkolók megértését kérjük.
(* a kormány szerdán, tehát a meccs napján dönt arról, hogy hétköznap, Szegeden, Budapesttől és Pakstól is egyaránt 170 kilométerre, egy nyolcezres stadionban meg lehet-e rendezni egy Honvéd-Paks kupavisszavágót nagyjából háromszáz néző előtt.)
A meccsek legalább azon a településen, vagy a közvetlen környékén legyenek megtartva, amilyen illetőségű az adott klub. Utazni sem egyszerű, pláne nem olcsó. Ráadásul, ha a helyszínt és az időpontot kombináljuk, mondjuk egy hétköznapon, akkor olyanok sülhetnek ki belőle, mint egy szegedi Honvéd-Paks. Az átmeneti kellemetlenségek miatt a kedves szurkolók megértését kérjük.
Külön abszurditás a valóshoz közeli elvárásoktól végleg elszakadó rendszer hivalkodása sem. Magyarországon alig van néző a stadionokban, a legtöbb klubnál történelmileg se volt sok néző, így nem meglepő, ha az újépítésű létesítmények harminc százalék körüli kihasználtságot mutatnak a bevallott(!) nézőszámok alapján.
Teljesen érthetetlen, hogy kinek és miért épültek ezek a stadionok, ha a szurkoló ebben a legapróbb rugalmasságot sem kapja meg. Remek példa erre megint a szegedi kupameccsünk, ahol a szabályzat egy életszerűtlen sora miatt, NB I-es minősítésű stadiont kell bérelnünk szerda délutánra – egy Paks ellen. Semmi mérlegelés, semmi könnyítés, semmi szurkolóbarátság.
Olyan közegben mozgunk, ahol az állam mindenféle elvárás és ellentételezés nélkül, szinte pofára osztja a forrásokat, ahol a közpénzből épült stadionok felett nem az állam rendelkezik, ahol a szurkolók érdekei csak a poszterek színes képein és mindenféle kétes legitimitású vezetők hangzatos nyilatkozataiban jelennek meg, miközben a primer tapasztalatunk ezekkel szöges ellentétben áll.
Jelentős közpénzkötegek átcsoportosításával tartjuk fenn a Magyar Labdarúgást, miközben az meg sem próbálja a köz érdekét szolgálni, sőt valószínűleg magét a labdarúgásét sem.
Vagy arról lenne szó, hogy mindent az eredményességért?
Hisz még bárki ebben az országban az önmagáért létező magyar futballesztétikumban? A szép játékban? A belefektetett munka alapján elérhető eredményességben? Egy olyan világban, Európában, ahol nem egy országban a futballra elköltött pénzekért cserébe munkát várnak el (a sok munka, mint ahogy a nagy címletű pénz beváltható apróra, beváltható lesz teljesítményre), különben megszűnnének azok a források. Ebben a közegben hogy akarunk versenyezni? Hol van az a modell, amit megpróbálunk legalább közelítőleg átvenni, és legalább ugyanazon a pályán elindulni, ahol a többiek?
Tényleg, miért létezik ez a Magyar Labdarúgás? Mi a célunk vele?
Valami ilyesmi koordináta-rendszerbe kellene értelmezni a Kispestünket, szóval, nem véletlenül állítottam, lehetetlen feladat bármiféle megfejtéssel szolgálni csak úgy, kora reggel tollat ragadva. (A posztot reggel kezdtem, és munka mellett, napközben írtam tovább.)
Elég csak arra az apróságra gondolni, hogy a Nagy Játszma részeseként nekünk is be kellene vetni valamiféle érdekérvényesítő képességet, hogy legalább anyagiakban képesek legyünk felvenni a versenyt a többiekkel, és ne kerüljünk már az első pillanatokban lépéshátrányba.
Vagy ott a másik lehetőség, hogy dobjuk az egészet a fenébe, csak részlegesen fogadjuk el a minket körülvevő valóságot, és megpróbálkozunk egy második (harmadik, negyedik, mindegy hányadik) úttal, ami valószínűleg sokkal nehezebb, azonban ha képesek lennénk elég sokan összezárni mögötte, akkor a sajátunknak éreznénk.
Igazából valahol akkor érezném magaménak újra a futballt, legyen az bármilyen állapotában, ha létezne egy narratíva, amit el tudok fogadni megélhetőként.
Az elmúlt évek valahol egy kegyelmi állapot képét mutatták. A klub igazából elengedte a tágabb narratíva legyártását, és visszavonult pár peremfeltétel mantrázásának a világába. Nincs pénz, saját nevelés, ebben a közegben, satöbbi, hallottuk rendre – és fogadtuk el valamiféle valóságnak. A mondatoknak volt gazdája, a problémáknak volt arca, lehetett kit hibáztatni, levezetni rajta a feszültséget. Minden baj okozója, a fejétől bűzlik, és hasonlók.
Minden továbbit magunknak raktunk hozzá, és lubickoltunk benne boldogan.
Tavaly, a tulajdonosváltással minden megváltozott. A klub érezhetően kézbe akarja venni a narratíva megalkotásának levezénylését, azonban tenné mindezt úgy, hogy nincs mögötte semmiféle elképzelés. Merem mindezt állítani, hiszen az elmúlt évben a díszletek bár szebbek lettek, közelebb nem kerültünk ahhoz, hogy mit szeretne képviselni a kétezerhúszas évek Honvédja.
Az utóbbi években valahol a lelkünk mélyén beletörődtünk a ténybe, hogy a magyar futball fokozatosan levált rólunk, azonban az merőben új élmény, hogy a saját klubunk is egyre távolabb kerül tőlünk. Eddig is messze volt, de legalább nem támasztott igényt a narratíva egészére, így némi konfrontáció árán, de meg tudtunk osztozni a kiölthető területen.
Érdeklődve tekintek a jövőbe. Nagyon kíváncsi vagyok mi lesz velünk.
(Attól, bár félek, mégsem tartok, hogy elkallódna a Kispestem. Néha vannak megfáradások, most is egy ilyen elgondolkodtatóbb időszakot élünk, azonban megesküdtem magamnak, hogy jöjjön ide akárki, én túlélem, és maradok kispesti. Legfeljebb addig kitalálom a Saját Kispestemet, és azt próbálom megélni.)
? A poszthoz itt lehet hozzászólni:
