Nem tudok, és nem is akarok semmit sem írni a meccsről. Mindannyian láttuk, egyes pillanatait azóta próbáljuk értelmezni, és akkor mit mondjon a Mezőkövesd videóelemzője, akit szinte lehetetlen feladat elé állítottunk? A nyolcvanadik percben visszaváltani ötvédősre, csatárok nélkül, wtf? Ha a Haladás ellen a továbbjutás az edzőt igazolta, akkor tegnap is. Kupadöntő.
Beszéljünk inkább más témákról.
Például a zárt kapuról
félre ne értse senki, a következő rész véletlenül
sem valamiféle hivalkodás, hanem tisztán a bánatról szól.
Konkrétan megszokhatatlan. Erősen kötődő szurkolóként pedig pláne. Azzal, hogy a kollégák elvannak, jól érzik magukat, a laptopjukba bújva dolgoznak, nevetgélnek, sztorizgatnak, vagy csak szimplán nézik a meccset, azzal nincs semmi baj, ez a munkájuk. Nekik szinte mindegy mennyien vannak a lelátókon, legfeljebb megspórolnak pár hangulatfestő félmondatot.
Szurkolóként viszont közel értelmezhetetlen. Az MLSZ sajtórendje – nagyon helyesen – tilt mindenfajta érzelemnyilvánítást a sajtó képviselői részéről, azonban a valóság mégis azt mutatja, egy mérkőzésen lehetetlen minden érzelmet elfojtani. Pár éve Videotonban, amikor az utolsó percben kaptunk ki Sanyika góljával, ott ugrált mögöttem a fél sajtószektor. Nincs ezzel baj, még ha adott nézőpontból esetleg nem tartjuk szép dolognak.
Ugyanígy, én sem tudok semleges maradni, pláne nem egy kupa elődöntőjének visszavágóján, egyedül, egy gyönyörű és hatalmas stadionban, ahol senkivel se oszthatom meg a gondolataim, félelmeim, szorongásom. Két félidő lement valahogy ülve, azonban a hosszabbításban már minden támadást kísértem pár méteren át a széksorok között, együtt lendült a lábam Kukettóval, magamban ordítva hajtottam vissza a csapatot védekezni. És ahogy figyeltem, nem voltam ezzel egyedül. Önkéntelenül is elragadta az embereket a hangulat.
Nem először jártam zártkapus meccsen, azonban először engedtem el az előírásokat, először oldódtak fel átmenetileg a gátlások, valahogy úgy éreztem, most bele kell férjen. Újpesten némán ültem tovább, amikor Gróf benyalta a kígyótérről, a Beer-Seva ellen visszafordultam a kapuból, és inkább a temetőhöz mentem, a Szkopje ellen kijöttem félidőben a stadionból, ésatöbbi. Megszokhatatlan ez az egész. A következő alkalommal ugyanúgy némán fogok ülni, mint ültem eddig, mert ez a szabály, és így tartom én is helyesnek.
Hiába tudom, hogy a foci nézők nélkül szart se ér.
Szurkolhatsz magadban, szoríthatsz, azonban ha nincs kivel megosztani, ha nincs egy tömeg körülötted, amiben feloldódhatsz, akkor mi az élvezet benne? Ott vagy a csapatod meccsén, pipa, ezt is behúztad, teljesítetted a magaddal szemben kötelezőt, és közben sírsz belül, hogy mindenki más kint, talán más is lehetne olyan szerencsés, mint te, és a végén eljutsz odáig, hogy felteszed a kérdést: mégis, mit keresek itt egyáltalán?
Nagyon nehéz elfogadni, ha az ellenfél szurkolói miatt büntet téged is a szövetség, és nem mehetsz idegenbe; nagyon nehéz elfogadni, hogy a saját szurkolóink miatt büntetnek, és nem mehetsz a saját stadionodba; és igen, nagyon nehéz elfogadni, hogy létezhet olyan láthatatlan ellenség is, aki miatt ugyanúgy kint kell maradnod.
Komolyan, legalább lenne a saját hibánk, azt még valahogy, ha nehezen is, de valahogy, mert megszoktuk, volt rá precedens a történelemben. Egy vírussal, egy félelemmel a társadalmon, egy szabályozási környezettel azonban egyszerűen nem tudunk mit tenni, nem vagyunk rá felkészülve, nem látjuk a végét, nem határozott időre szól, marad a színtiszta bizonytalanság.
Csak remélni tudom, hogy hamarosan véget ér ez a rémálom.
Például a kispesti kötődésről
Mégis beszélni fogunk Pisontról.
premissza: Pisont István a legnagyobb király – és ebből nem engedünk.
Pisont István, bár a Fradi szurkolásával szemben lett a legnagyobb király, a közfelkiáltással történt megválasztása után nem élt vissza a megszerzett bizalommal, hanem ténylegesen uralkodni kezdett. Úgy pedig lehet és érdemes is uralkodni, ahogy Pisont tette.
Pisont István most a Honvéd edzője.
Éveken át sírtak sokan, hogy miért nem dolgozik a klubnál kispesti kötődésű ember fontos pozícióban, és most, amikor többen is egyszerre, hirtelen eltűnt a bizalom. Érthetetlen, és mégis érteni vélem miért.
Hatalmas kockázat van egy korábbi kedvenc szerepvállalásában. Pisontra remek futballistaként emlékszünk, egy hős, egy letűnt fénykor képviselője a szemünkben. Azonban ahogy leült a padra, mindez csak annyiban számít, hogy saját magához, a saját nimbuszához mérjük, és legalább azt a szinte várjuk el tőle, amire játékosként képes volt.
Mondok egy példát, ami talán szemléletesebb, mert a közelmúltban történt. Dajka Lacit szinte minden Kisvárda elleni meccsen hangosan éltettük, hiszen Dajka Laci valaki volt a Honvédban, jár neki. Most Dajka Laci az egyik edzőnk, és az Internet Népe (jobb híján) képes ugyanolyan hangerővel értetlenkedni, hovatovább a zakóját, az öltözködését szidni. (Apropos, a Macron nem gyárt véletlen autóstáskát?)
Nagyon nehéz klubikonként a kispadon, ellenben ha bejön, talán nincs annál nagyobb önazonosság, mint vele együtt csinálni a focit. Gondolom Nyilasi első Fradija alatt valami hasonlót élhettek át a szurkolók arrafelé.
Azt hinnénk, a formállogika valamiféle szabálya szerint egy saját emberrel szemben türelmesebbek leszünk, mint egy ismeretlen külföldivel, azonban a mellékelt példák azt mutatják, hogy nem, pont fordítva. A sajátokat ugyanis ismerni véljük, képzeteket társítunk hozzá (erélytelen, jó ember, tesitanár, halvérű, felkészületlen, satöbbi), és hagyjuk, hogy ezek a képzeteink határozzák meg a véleményünket. Hiszen ismerjük, tudjuk miről beszélünk.
A korábbi kedvencet kinevezni mindig hatalmas kockázat. Beckenbauer, Dárdai, Zidane például sikeres, pozitív példák, azonban egyben a kivételek is. A korábbi kedvencek, érjenek el akár ugyanolyan eredményt, amit egy kívülről jövőtől elfogadnánk, az maga a csúfos bukás. Miben volt rosszabb ez az MTK elleni oda-vissza, mint a Haladás elleni?
A klub kockáztatott Pisontékkal. Elismerem, amit eddig láttunk a csapattól, az nem feltétlen bizakodásra ad okot, mégis, most legyünk egy kicsit türelemmel. Ha nem megy, akkor úgyis változtatni fogunk (remélem, hiszen hoztunk erre a posztra egy sportigazgatót), vagy maga Pisont dönt úgy, hogy a klubnak jobb, ha más ül a padra. Hiszem, hogy szereti és tiszteli annyira a Honvédot, hogy azonnal felálljon, ha azt érzi, ő áll a kibontakozás útjában.
Én egyelőre türelmes vagyok (türelmet erőltetek magamra), azonban nem tagadom, jó lenne nagyon hamar valami olyat látni, ami kissé megnyugtat, mert most marhára izgulok.
Fontos apróság: a türelem nem a neveknek, hanem a helyzetnek szól.
