Aztat(at) szeretném mondani, hogy nagyon nem mindegy, hogy ötödik, hatodik, vagy hetedik, esetleg nyolcadik, kilencedik, hovatovább tizedik(!) helyen végez a Kispest. Nagyon egyszerű lesz a magyarázat.
Kezdjük azzal, hogy per definitonem a Kispest, mint fogalom azon túl, hogy önálló jelentéssel rendelkező entitás, az önálló jelentése tartalmaz egy olyan meghatározást, sőt, meghatározottságot (is), miszerint mindig magasabbra, ahogy azt az LGT nevű zenekar (supergroup!) is megénekelte egykor, igaz, nem feltétlen ránk gondolva elsődlegesen, hiszen a magyar popszakma, úgyismint a zenére szöveget éneklő zenekarok csak elvétve foglalkoznak olyan fontos témákkal, mint a magyar labdarúgás. Tehát alap, hogy az ötödik minden körülmények között jobb helyezés, mint a hatodik, hetedik, és így tovább.
Másrészt van egy olyan egyszerű apróság is, hogy ha minden összevág (klappol, hat geklappen), akkor a következő idény során átadják az új Bozsikot, aminek reméljük ugyanúgy Bozsik lesz a neve, mint a régi Bozsiknak volt, mindössze egy vicces kedvű rajzoló pár apró különbséget rejtett el a két ábra között. Szóval ha legalább hatodikak vagyunk, ami esetünkben az ötödik vagy hatodik, akkor jövőre a harminchárom fordulóból tizenhetet, vagyis az összes felénél valamivel többet játszhatunk otthon, vagyis részben az új Bozsikban. Mondjuk az is igaz, hogy az utóbbi évek hazai mérlege nem feltétlen indokolja ezt a fene nagy akarást a hazai meccsekért, de valahol meg kell álljon minden nászmenet.
Tehát az ötödik és a hatodik sokkal, de sokkal jobb és fontosabb helyezés, mint a hetedik, nyolcadik és így tovább.
A célok eléréséhez igazán kellemes ellenfeleket sodort elénk a sorsolás a következő két fordulóra.
A Kaposvár nagyon kiesett, ráadásul a tizennégy pontjából tizenhármat a Diósgyőr és a Debrecen ellen gyűjtött be, ami azt jelenti, hogy egy nagyon kisebb Magyarország esetén, ami áll Kelet-Magyarország egyes részeiből és Közép-Somogyból, még akár bajnok is lehetett volna, azonban ennyire előrelátó módon még Trianonban se lehettek gecók. Mondjuk ki: bármilyen állapotunkban is, de a győzelem kötelező.
Az utolsó fordulóban Felcsútra megyünk, amit majd szidni fogunk eleget a következő napokban, most legyen elég annyi, hogy nagyon fontos lenne elütnünk őket Európától. Egyszerűen az van, hogy bármennyire is szeretném, ha nemzetközi szinten szörnyülködnének az értelmetlenségén, azért valahol jó magyar embernek tartom magam, és inkább nem mutogatnám szélesebb közvéleménynek a saját nyomorunkat, ami egyben a Felcsút létezésének életelixírje. Legfeljebb meghosszabbítjuk Lovasberényig.
Erre mondom azt, hogy remek sorsolás: egy futballszakmailag, és egy a nemzeti büszkeségünk miatt kötelező mérkőzés. Összesen hat pont. Azon meglepődnék, ha ugyanennyi meccsen a ZTE és a Diósgyőr is ugyanennyit gyűjtene, vagyis a hatodik helyhez kényelmesen elég lehet. Illetve kénytelen, mert többet nem tudunk szerezni. (A posztot még tegnap írtam, azóta a Zete kikapott az Újpesttől.)
Egy elképesztően furcsa idény utolsó hazai meccse következik. Hosszúra nyúlt, voltunk otthon Győrött, Szegeden, a Fáyban, a Hungárián és a Népstadionban; éltünk meg meleg perceket Craiován, alapvetően remekül éreztük magunkat Vilniusban; éltettük Sanninót, utáltuk Sanninót, éltettük Pisontot, utáltuk Pisontot, volt pillanat, amikor karnyújtásnyira volt a dobogó, volt, hogy a kiesétől rettegtünk, közben pedig nyertünk egy Magyar kupát. Ja, és volt két hónap szünet a tavasz közepén, zártkapuk, korlátozott nézőszám, alattunk háromszor robbant le ugyanaz a kocsi, amivel pár év alatt kilométerben megkerültük együtt a Földet. Tartalmas év volt, na.
Még a Zete elleni meccs délelőttjén futottam össze Lacival a közeli közért előtt. Kérdezte: megyek? Elnyúzott arccal válaszoltam egy határozottnak hitt igent, mire elmosolyodott: akkor is megyek, ha nem akarok. Megfordultam, elindultam egy bevásárlókocsiért, talán két lépést tehettem meg – és felröhögtem. Kurvára igaza van, akkor is megyek.
Bármilyen is volt ez az év, történt, ami történt, egyetlen percét se adnám semmiért. Pár craiovait talán, de úgy általában egyet sem. Csak amíg ezt a mondatot lepötyögtem, addig tucatnyi emlék villant be, jó és kevésbé jó egyaránt, viszont ahhoz, hogy emlékként bevillanhasson, ahhoz ott kellett lenni, át kellett élni.
Valamelyik évben számolgattam egy kicsit. Nemzetközi kupákkal, idegenbeli bajnokikkal és kupameccsekkel egy átlagos évben 80-100 órát simán ugyanazzal a pár emberrel összezárva töltök egy alig kétszer három méteres dobozba zárva, amit utastérnek hívunk, ha a személygépjárművek főelemeiről támad kedvünk beszélgetni. Vegyük hozzá az ott töltött időket, a meccseket, a benzinkutakat, simán elpattan egy, de inkább két hét, ami lassan indokolttá teszi a család fogalmának újragondolását.
Utolsó hazai meccs.
Minden évben van valami elmúláshoz hasonlító jellege, pedig semmi extra nem történik, ugyanúgy csak egy meccs, mint a Fradi, vagy a Paks, netán a kupadöntő. Az egyetlen különbség, hogy jóval többet kell várni a következőre, mint úgy általában. Aztán mégis.
Például egy csomó arcot nem látunk hetekig, hónapokig, hiszen a haver, barát, cimbora, stb., skálán a hozzájuk kötődő viszonyunk teljesen normális, azonban időben és térben igen korlátos, hiszen a meccsek idejére és környékére korlátozódik. És mint számoltuk az imént, az se kevés per idény. A köztes időben vagyunk civilek. (Ahhhh, inkább magánembert mondok, nehogy belémálljon egy idetévedt házmester-lélek.)
Bp. Honvéd – Kaposvár @ Hungária, 19:00 (Talán még nyitva lesz utána a Netovább. Megkoccintjuk. Előtte biztos.)
címlapkép: találóan egy mozgólépcső. fotó: lisa runnels/Pixabay
