Tényállítások, megélések, Ádika

Az ég kék. Néha kicsi, esetleg nagyobb fehér vagy szürkés foltok jelennek meg az égen. Ezeket a foltokat felhőnek nevezzük.

Ha az ég nem kék, hanem sárgás-vöröses árnyalatú, akkor nagy valószínűséggel épp felkel, vagy lenyugszik a nap és a megfigyelő pont abba az irányba néz, ahol a felkelés vagy a lenyugvás történik.

Éjszaka az ég ugyanúgy kék, mint nappal, azonban éjszaka sötét van, és ezért nem látjuk. Vö. az egyes körökben közismert mondással: sötétben minden tehén fekete.

Bódog Tamás a Bp. Honvéd vezetőedzője a klub hivatalos kommunikációja szerint.

Bódog Tamás egy korábbi munkahelye az a Diósgyőri VTK volt. A Diósgyőri VTK az a klub, amely ellen a Bp. Honvéd bajnoki labdarúgó mérkőzést készül játszani az NB I. érvényben lévő sorsolása szerinti időpontban, 2020. szeptember 12-én. A mérkőzés Miskolcon, a Diósgyőri VTK stadionjában lesz.

A Bp. Honvéd várhatóan az idegenben használatos, fehér mezében lép pályára.

A Bp. Honvéd kapujában az eddig lejátszott mérkőzések alapján valószínűleg Tujvel kezd.

A védelemből előfordulhat, hogy hiányzik a balszélen bevethető Tamás Krisztián, mivel a hét során, a Bp. Honvéd hivatalos oldalán közzétett, az egyik hétközi edzésen készült fényképfelvételek egyikén se tűnik fel.

Bódog Tamás a négyvédős játékrendszer híve. A Diósgyőr ellen várható felállás tehát vagy 4-4-2, vagy 4-2-3-1 lesz. Esetleg valami egészen más.

A játékvezető a mérkőzésen sárga és piros lapokkal figyelmeztetheti a pályára lépő játékosokat. Ha egy játékos több sárga lapot gyűjt az idény során, akkor bizonyos számú sárga lap elérése után ki kell hagynia a következő mérkőzést. A Bp. Honvéd keretében több olyan játékos is található, aki a korábbi mérkőzésekről már rendelkezik egy vagy több sárga lappal.

A diósgyőri stadionban található játéktér a szabályoknak megfelelően zöld színű, füves pálya. A kapuk előtt kapuelőtér és a tizenhatos vonalai vannak felfestve. A két téglalap között található a büntetőrúgások helyét jelölő, szintén felfestett pont. További felfestés a pályán például a felezővonal, amely vonal a két kaputól egyenlő távolságban húzott egyenes, melynek két végpontja a pálya oldalvonala.

---

Áhhh, mi a fasznak csinálom ezt?

Fociról szurkolóként írni egyáltalán nem arról szól, hogy mindenféle semleges tényeket felsorolok egy posztnak kinéző írásban, majd büszkén körbenézek, hiszen senkinek sem gázoltam egy csipetnyit sem a mimóza szóval körbeírható kicsiny lelkébe.

A foci fáj, mert az a dolga.

Az ember vagy őszintén megéli a rajongását, a klubhoz, egy közösséghez (a vélt/valós) tartozását, vagy addig hazudik saját magának, amíg el nem hiszi a saját hazugságait. Különben – igen – szart sem ér az egész.

Tényleg számon lehet kérni egy szurkolón, hogy ne úgy legyen szurkoló, ahogy a saját szurkolását szereti megélni? Hogy legyen más, hogy mondjon mást írásban, mint szóban? Hogy a saját ismerősei ne ismerjék meg?

Márpedig a megélés a kulcsmomentum. Mindenki máshogy, időben változó módon, változó intenzitással, attitűddel, a lényeg, hogy megéli valahogy a saját szurkolóságát.

Kezdjünk el ujjal mutogatni arcokra, hogy

„nézd már, bazz, mi van rajta? Hogy jöhet ki sepulturás pólóban meccsre? Mit képzel magáról? Ez nem a Honvéd? Miért nem piros-feketében van?”

Esetleg

„figyu, hallod miről beszélgetnek mellettünk? Az egyik látott valami állatos műsort a tévében, és a hiúzok vagy mifenék vadászási módszereit meséli el. Miért nem a gyémántalakzatos gegenpressingről pofázik, ha már kijött a meccsre? Mit képzel magáról?”

Csudajó világ lenne. Mindennek legyen meg a helye és ideje, még véletlenül se térjünk el soha a tárgytól.

„Kefíret iszol? Buzi-e vagy?„

Az most mindegy, hogy mi a tárgy, minek, mikor és hol van az ideje, azt majd én megmondom – kibicként.

---

Mindenképp szeretném jelezni, hogy maradunk, mint voltunk, és leszünk, mint vagyunk, mert mi ugyanúgy a Kispest vagyunk, mint ahogy mások szintén Kispestek (Honvédok, mindegy).

Képek jutnak eszembe filmekből. Metropolis, 1984, Equilibrium, satöbbi. Uniformizált emberek, uniformizált társadalmak, mindenkinek kijelölt helye van, még a szabadidő eltöltése is központilag szabályozott. Mindenki boldog, hiszen az ember evolúciójának következő lépése nyilvánvalóan a fogaskerék kell legyen.

Azonban azt a maradék kevés napot, ami még hátra van az emberi létünkből, azt hadd élvezzük ki a focipályák környékén úgy, ahogy eddig élveztük. Utólag majd nem viseltünk soha háborút Óceánia ellen.

Ennyit a témáról.

---

Diósgyőrbe megyünk, vagyis rá kell csetelnem Ádikára, hogy márpedig „szar a Diósgyőr” és amúgy is, bár azt inkább nem idézem.

Vannak fontosabb dolgok is az életben. Ádika diósgyőri, vagyis illetőségileg nem diósgyőri, hanem miskolci, de Diósgyőr-szurkoló. Az álmodozó fajtából. Hogy egyszer majd nyernek valamit. Mármint az ő életében, mert korábban két kupa azért összejött.

Évek óta próbálom elmagyarázni, hogy a nyerés az egy tudás, amivel nem csak egyének, hanem intézmények is rendelkezhetnek. A Kispest például tud nyerni, mert rendelkezik a hozzá szükséges tudással.

Egyszer lehet nyerni, talán kétszer is, azonban sokszor, időben elnyújtva már nem. Ahhoz kell az intézmény tudása, a nyerés műveletének ismerete. Bourdieu, a neves francia szociológus valószínűleg a kulturális tőke tágan értelmezett fogalmába tuszkolná be valahogy a nyerés kategóriáját, esetleg a tőkekonverzió egy sajátos kimenetének tekintené, igazából mindegy is. A lényeg, hogy a Kispest, mint intézmény rendelkezik egy olyan készséggel, hogy képes a nyerésre, és ezt a készséget nem olyan egyszerű elsajátítani.

Évtizedekig mi sem értettük. Aztán történt valami, és egy csapásra a belsőnkké vált, felruházódtunk vele, hogy a továbbiakban a kétes kimenetelű események inkább a mi javunkra dőljenek el. Pusztán a tudás miatt.

A tudás (itt: techné és nem episztemé, tehát nem csak ismerjük, mit jelentenek a nyertes, nyerés szavak, hanem jártasak is vagyunk a megvalósításukban), amit az intézmény hordoz, benne van mindannyiunkban. Tudjuk, mikor kell kivágni a hajrát a lelátón, mikor kell átbillenteni a csapatot, ahogy a csapat is tudja, hogyan kell reagálnia a lelátóról érkező kérésekre. Leírni, megfogalmazni képtelenek volnánk, ellenben tudni tudjuk. És nagyon magabiztosak vagyunk a tudásunkban.

Na, ebben különbözünk Ádikától. Ő még ezt a tudást, a nyerés tudhatóságát is tagadja, mert nem fér bele az amúgy közel sem idióta buksijába. Szerinte nettó hülyeség. A pályán az nyer, aki a jobb.

Aranyos, cuki, tündéri és egyben naiv hozzáállás. A pályán lehet nyerni egyszer, kétszer, ötször, százszor, bárhányszor, a pillanatnyi gyönyörért lehet élni, hiszen számára, hiszen diósgyőri, még ezen alkalmak is kellemetlenül ritkásak, azonban azt tudni, hogy mikor és hányszor kell ahhoz győzni, hogy a végén is mi nyerjünk, azt elképzelni sem képes.

Mi tudjuk, és éppen ezért könnyedén túl tudunk lépni egy esetleges vereségen is, az sem zavar, ha utána hónapokig hallgatom, hogy bezzeg szeptemberben Diósgyőrben, mert lényegtelen. A bajnokságok év végén dőlnek el, az egész év számít, és valahogy mi, a Kispest, rendre előttük végzünk.

Persze valahol megértem. Mivel számára elképzelhetetlen nyerni valamit, ezért kénytelen rámenni a pillanatnyi örömökre, és azért szurkolni, hogy a pillanatnyi örömök pont ellenünk érkezzenek, mert így valamiféle nehezen megfogható módon, de úgy érezheti, némi fölényre tett szert, amit jól a pofánkba vághat egy ideig.

Tehát az álmodozó Ádika a maga sajátos módján egy földhözragadt realista. Ki kell hozni a legtöbbet a Diósgyőrből, és számára az a maxima, ha a legtöbb olyan meccset nyerik meg az adott idényre tervezett szűkös nyerések számából, amely meccseken az ellenfél szurkolói között közeli ismerősei vannak, akiket ezért jóleső érzéssel vegzálhat.

Neki tényleg felesleges a Kispest kulturális tőkefelalmozásáról értekezni.

címlapkép: a lehető legsemlegesebb stock fotó foci témakörben