Egy percet sem láttam a meccsből. Egyszerűen nem mertem bemenni a lelátóra a lefújásig. A lépcsőfeljárónál álltam, a korlátnál, és hallgattam, hogy mi történik. Nem bírtam volna nézni, nem voltam rá alkalmas.
Délelőtt, a fakó Paks elleni meccsén jutottam el arra pontra, hogy rájöttem, nem bírom a tétmeccseket. Gyenge hozzá a gyomrom, a szervezetem. Megviselnek. Felnőttként a langyos középszerhez szoktam, jól elvagyok a novemberi mezőkövesdi meccsekkel, a tét nélküli áprilisi hazai Debrecenekkel, amikor édesmindegy, hogy ötödikek leszünk, vagy hatodikak.
Pedig nincs három éve, hogy azért tüntettünk, mert visszaestünk idény közben az ötödik helyre. Vissza, az ötödikre. Akkor az volt az egyetlen izgulnivaló, hogy nyáron hova sorsolnak minket, milyen messze lesz a tengerpart?
Ott voltam az összes meccsünkön, ahogy általában ott vagyok (97,5% az elmúlt hat évben), de ennyire a 2017-es Videoton elleni bajnoki döntő sem viselt meg. A bajnokság egy ajándék, a kiesés viszont nagyon sok dolog együttes következménye.
És most, Felcsúton, nem először a történelmünkben, a szurkolók kihúzták a szarból a klubot. A Kispest ezért egy fogalom, ezért egy nagycsapat, mert itt vagyunk mögötte, a végletekig elkötelezve, és féltve mindazt, amit felépítettünk, amit örököltünk – az egészet.
Nem mertem bemenni, csak hallgattam, hogy vezetünk, hogy már kettővel. A Felcsút szépítő góljáról egész sokáig nem tudtam, valahogy nem jutott el hozzám az információ. Így is kibebaszott nyomasztó volt, ahogy iszonyatosan lassan teltek a percek.
A minimumprogramot tehát teljesítettük, és most jöhetnek a következmények.
Nem véletlen egyik kiírás sem. Eltelt három év, és sikerült a végletekig lezülleszteni a klubot, miközben az egészet karácsonyi csomagolásban próbálják belehazudni a szemünkbe.
Itt felelős a tulajdonos, felelős a cégvezető, felelős az, aki a csapatért felel, és igen, felelős az is, aki ezt az egészet egy kreált valóságba ülteti át.
Elképesztő mértékű takarításra lesz szükség.
Állambácsi (illetve most éppen államnéni) nem azért ad végtelen sok közpénzet nekünk, hogy ezt, ezt a szart hozzuk ki belőle. Nem vagyok túl jó véleménnyel kormányunkról, de annál még őket is felelősebbnek tartom, mintsem ezt a végletekig finanszírozzák.
Mert abban biztos vagyok, hogy jó focit akarnak, különben nem vállalnák a jelenlegi modellel járó negatív visszacsatolásokat. Iszonyat lóvék mennek az infrastruktúrába, a működésre, a mindenbe, csak legyen valami. Soha nem látott lehetőség a magyar futball előtt, és vannak, akik megpróbálnak élni vele (Fradi, vagy a paksi klubmodell, de találnánk még relatív pozitív példákat), és van a Honvéd.
Ebből mi látványosan nem kérünk, és ezt mind szóban, mind szövegesen jeleztük.
Hogy lesz bármi következménye, azt nem tudom. Nekünk 2021/22 vízválasztó volt, és nyugodtan kijelenthetjük, a jelenlegi a klubmodell mögé nem vagyunk hajlandók beállni.
Sürgősen változásokra van szükség.
Nem érmekben, eredményekben, hanem klubban tessék gondolkodni. Amennyiben van egy látható és felvállalható koncepció, akkor a szurkolók ugyanúgy besorolnak mögé, mint tettük azt a kilencvenes években, amikor az egyetlen koncepció a napi szintű túlélés volt. Elfogadtuk, mert tudtuk, ennyi van benne.
Most viszont csak azt látjuk, hogy égetik a pénzt, égetnek minket, verik szét közvetve a közösségünket, rántják görcsbe a gyomrunkat.
Első lépés, hogy eltakarodjon mindenki a klub környékéről is, aki ebben a három évben aktív szerepet vállalt. Legyen asztala egy irodában, vagy legyen pár havonta változó megnevezése a posztjának. Nem kérünk a mindenféle szurkolókból a klubházban, a Kispest nem lehet fradista, vidista, vasasos és egyéb bizonyítottan alkalmatlan haverok lerakata.
Reménykedek azért valami megoldásban.
Talán nem magunktól fogjuk véghez vinni, hanem belekényszerítenek minket (aki adja a pénzt, az kéri a nótát). Igazából nem is baj, mert bármi, amihez az elmúlt három évben nyúltunk, mind totális csőddel ért véget.
Osztályozókönyv //
