41 éves leszek két hét múlva. 19 éve, egy borzalmas klubvezetés alatt széteső öltözővel és szurkolótáborral sirathattam a zalaegerszegi kizuhanást. 19 éve. Az egy ötöd század. Ma viszont más a helyzet. Tavaly is és idén is megmutattuk, hogy ez nem a kora kétezres évek szegényháza: mi benn tudunk maradni. Értő kezekben a klub, jó a keret kémiája, összeállt a sokféle szurkolói réteg, hol van már a Hemy-korszak mocska? A klubom történetében a sokadik, “sajátomként” a tizenegyedik (1989-90, 1997-98, 1998-99, 1999-2000, 2001-02, 2004-05, 2009-10, 2010-11, 2014-15, 2020-21, és a mostani) majdnemkieső idény ez. Még nem fogtam fel azt hiszem, pedig ideje lesz lassan.
Amikor 1990 júniusban Csehi Tibi beverte Kazincbarcikán a döntő szabadot, még épphogy lezajlott a rendszerváltozás; később, mikor levertük itthon a Tiszaújvárost 5:0-ra, és másodszor örülhettem bennmaradásnak, gimi harmadikos voltam, egy hónappal a France’98 vb előtt. A tinédzseréveim közepén. Akkoriban még csodának tűnt mindez, hisz mi inkább nyerünk vagy dobogósok leszünk, ennyi, a Honvéd a legnagyobb itthon, ha jön 1-2 vészterhes év, azt viszont nehéz megúszni, ahhoz csoda kell. Aztán jöttek a mélyrepülő évek. De akkor meg amiatt a vezetés, amiatt a pénzügyi helyzet miatt kellett csoda. Ma már nem kell csoda.
Annak idején tudjuk, mi történt. Szörnyű évek jöttek. Először Komora, és utána szerencsevadászok. Kovács Atesz ámokfutása Schobert erőnléti tanácsadóval és Lagzi Lajos koncertmesterrel a meccsek előtt. Majd Pini szünetben kisorsolt felsáljai. És a még nagyobb tragédia: az amerikás gazember. Aki lezüllesztett mindent. Vele tényleg csoda volt a bennmaradás 10 éven át.
És akkor annyi megtépázott szurkolói lélek, annyi megalázó helyzet után végre 2019-ben kiegyenesedett minden. Most már nem csoda a bennmaradás. Értő szemek figyelik a klubházból a szakmai munkát. Nem igazolunk puhos csatárokat. Nem hozunk bálás csokkókat, mint Hemy úr. Szerethető, azonosulható a csapat, nem minden évben 12 új igazolás jön, Fradi által levedlett zsoldosok, norvég, új-zélandi, argentin, neadj’Isten izlandi srácok, kongói hadurak, mint anno Lungu, most komolyan, valaki el tudja képzelni, hogy mondjuk leszerződtetünk egy ghánai alkirály udvarából egy elfekvő trónörököst? Nem, ilyen már nem történhet meg.
Végre nem adogatjuk el az akadémia értékeit, mint a vén kufár. Miatta nézhetjük a bajnok Fradiban Botkát, Vécseit, valahol Bogolyaberkenyén Prosser Danit, a Vasasban Vernes Prikket. Most az értékeinket megtartjuk, Gazdag, Szendrei, Baráth… ja, bocs, ezt nem ide.
Az első, hosszú évekig kitartó munkahelyemen csodabogárnak tartottak, aki még kijár magyar meccsekre. Minek? Magyar foci még létezik? Olyan, hogy Honvéd még van? Fura gyerek ez az Atesz. Egyedül Bandi bá, az ottani kedvenc kollegáim egyike ismerte csupán el szerintem a fanatizmusom de ő meg mindig oltott fradistaként. És elcsorogtak a kétezres évek is. A következő melóhelyeimen csak még jobban a közröhej fókuszában voltam. Magyar foci? Vicc. Honvédka? Kurva gáz. Valahogy így. Valahogy így napjainkig.
Én pedig egyre büszkébben, egyre makacsabbul tartottam ki a Honvéd mellett. Kiröhöghet bárki, én nem hagyom ott a csapatom. Nem hagyom ott ezt az örök keresztem, de hogy örömöm sose lesz benne már, az is zicher.
Most érzem úgy, hogy megérte. Megérte kitartani. Kibekkeltük Konczékat, kibekkeltük Pinit, és a legnagyobb sírásó Hemyt. Vele mikor lett volna esély bajnoki címért menni, Drazic/Petkovic/Lukic/Burekovic-kalibereket idehozni, Vignje szintű edzővel állni a sarat? Segítek: SOHA!
Ő mikor épített volna nekünk stadiont? A válasz ugyanaz.
Megjegyzem, ha már megkaptuk ettől az érától az új akadémiát és szentélyt, akkor kik azok a ripacsok akik még Felcsúton a hétégén „legendát nem lehet venni” dallal froclizták a jótevőinket, a testvércsapatunkat? Eszem megáll, gyerekek. Nem kéne ezt.
Idén nem hittem a bennmaradásban, én pesszimista. Atán előbb jött Nono a 2 góljával ősszel. Ott megmozdult bennem valami. Amikor Machach (ismét kérdem: Hemy alatt mikor jött volna ide ilyen kaliber???) a Várda ellen varázsolt, már majdnem elsírtam magam. Szegény Feri végül idő előtt bizalmat vezetett, de Vignje összerázta a csapatot, és a szurkolókért mindig tűzbe menő Batik Benyó vezetésével akkora hajrát nyomtunk, hogy az utolsó 8 meccsünkből egyet be is húztunk. Na ez a Kispest-faktor, ilyenkor érzed, hogy van miért ide tartoznod.
Felcsúton a vezető gólunk után megtörtént az, ami a Machach Várda-góljánál, és Klemenz első pályára lépésekor már majdnem.
Elkezdtek folyni a könnyeim.
Felcsúton az utolsó 4 percben meg – nézzen bárki hülyének, de – sírtam. De nemcsak én. Ott sírt mögöttem Hanta is. (szerk: fizikailag tényleg mögötte, ugyanis én a lelátó alatt voltam) Meg még belül sokan szerintem.
Én még mindig nem hiszem el teljesen, ami történt, de lassan csak leesik.
TOVÁBBRA IS ELSŐ OSZTÁLYÚ CSAPATUNK VAN. SZTENDERD BENNMARADÓ CSAPATUNK VAN.
Úgyhogy most csöndben hátradőlök, és sokadszorra leírom: büszke vagyok, és boldog vagyok hogy Magyarország legkirályabb klubjának a szurkolója vagyok. Mi sose leszünk sima kiesők, max minden hatodik évben, sose leszünk állami outsiderek többé, lehetünk talán divatklub is, akinek mindenki drukkolni szeretne. És ez így király. Eddig a kitartásunkért idén végleg megkaptuk a kárpótlást. A gigantikus kárpótlást az elmúlt negyedszázadunkért. A pápai novemberi vasárnap estékért a havas esőben. A Szolnok elleni hazai 0:0-ért. A Keleti Pu. arab pénzváltóiból és a Határ úti gyrososokból felállított csatársorainkért. A Fradi VIP-ből talpaspohárból vörösbort szürcsölő és nekünk mutogató brokkkolik látványáért. A rajtunk való gúnyos mosolyokért.
SZTENDERD BENNMARADÓ CSAPATUNK VAN.
Ízlelgessük nyugodtan, jövő májusig csak megszokjuk.
A legszebb születésnapot kaptam, srácok. Köszönöm.