Fél kettes meccs Egerszegen, vagyis egy nappal előtte a legnagyobb problémám, hogy mit eszek út közben. Reggel indulunk, ebédidőben valami sztrádán, Egerszegen a Burger King előtt szednek ki rendre a rendőrök, vagyis felejtős, hogy helyben bármit. Marad a csomagolt kaja.
A szendvicset sosem szerettem*. Valószínűleg az általánosban utáltatták meg velem, amikor a párizsis/szalámis (egy szelet paprikával!) zsömle mellé becsomagolták a Mackó sajtot és a Balaton szeletet. Mivel ezeket az egységcsomagokat sosem aznap gyártották le, a szottyadtól a kőkeményig mindenféle állaga előfordulhatott nap közben.
Egy életre.
*_ kivételt képez a tényállítás alól a kétezertízes évek elején a siófoki stadion hatalmas rántotthúsos szendója, valamint az egykori Wichmann kocsmában a bulinegyed McDriveja, az üveges Heineken mellé betolt hatalmas, rántott csirkemelles kenyér.
Talán annak van értelme, hogy korábban felkelek, lerongyolok a lidlibe, hátha van valami friss pékáru, és pár bolognais vagy gyrosos párnával, esetleg jalapenós csigával kihúzom a napot.
Nagyjából tényleg ez foglalkoztat jelenleg leginkább.
Most komolyan, mit lehet ettől a meccstől remélni? Hogy talán győzünk? Benne van, ugyanúgy, ahogy egy súlyos, akár három-négy gólos zakó is.
Egyszerűen nem érzem, hogy morálisan rendben lenne a csapat, sőt, maga a klub. Így pedig nagyon nehéz.
A szerdai kupameccset kifejezetten vártam, hiszen a keddi események (illetve gondolt események) függvényében egy egészen vicces, abszurd túrának ígérkezett. Az is lett belőle.
Most viszony tényleg jobban izgat, hogy lesz-e friss pékáru reggel a Lidlben.
Nyomasztó, hogy itt tartunk.
Reggel egy kávé a pubban, aztán hajrá, irány Egerszeg.
Sose volt ilyen jó.
