a kezünket összetennénk zsenge háromért. A tizenkettőhöz nekünk hosszú hónapok kellenek, szóval messze még az unió Erdéllyel.
Például, ha nyernénk a Felcsút ellen, vagyis olyasmit csinálnánk, ami tavaly november 10. óta nem sikerült, akkor a ZTE ellen már győzelmi sorozatot építhetnénk 2021. október 1. után először! Igen, tényleg az a helyzet, hogy 114 napja nem nyertünk, és 519 napja nem volt győzelmi sorozatunk.
Sőt, a 114 nappal ezelőtti hazai, Vasas elleni győzelem előtt 2022. március 5-én, vagyis napra pontosan egy éve nyertünk utoljára. Vagyis a meccs előtti napon telt el pontosan egy év úgy, hogy összesen kétszer nyertünk a Bozsikban. Tizennégy meccsből. Hazai pálya előnye, piha, mi túlléptünk rajta! A gyengék fegyvere.
És ha már Felcsút. Az megvan, hogy Hornyák Zsolt olyan régen van a padon, hogy meccselt már
- Sanninóval – 2 meccs, 4 pont nekünk
- Pisonttal – 1 meccs, 0 pont
- Bódoggal – 2 meccs, 0 pont
- Horváth Ferivel – 2 meccs, 3 pont
- Vignjeviccsel – 2 meccs, 4 pont
- és Courtsszel is – 1 meccs, 0 pont
Az egész díszes kompániával a Metalcom-érából. Pedig egyszerre érkeztek a magyar futballba.
Persze az is vicc, hogy ebből a tíz meccsből mindössze hármat (ebből kettőt a Hungárián) játszhattunk csak otthon, merthát ilyen a sorsolás szeszélye.
Valamint az is igazán érdekes, hogy kivétel nélkül vagy a bajnokságok első, vagy az utolsó fordulóit játsszuk velük, és még véletlenül sem idény közben valamikor. Már feltéve, ha éppen van kedvük kiállni ellenünk, mint ahogy nem volt 2020 nyarán, amikor holmi koronavírusra hivatkozva pár órával a kezdés előtt mondták le a meccset, majd a novemberi pótláson nem igazán zavarta őket, hogy nálunk az ifi kettőt, a takarítónőket és a csapatbusz sofőrjét kellett játszatni, mert annyira kevesen voltunk – holmi koronavírus miatt. Máig nem értjük, miért nem járt nekünk nem kiállásért a három pont.
Mindegy, Felcsút. Ők már csak ilyenek.
A Makovecz stílusban terjeszkedő népi-nemzeti-bőrgolyós Disneyland fa- és betonintarziái (réz szegélyezéssel!) azóta fraktálszerűen hálózták be a gazda hátsó kertjét, épült ott konferenciaközpont, szálloda, ilyen csarnok, olyan csarnok, pár egyéb épület, aminek a funkcióját se tudjuk, de a lényeg, hogy mind TAO-ból, mert a magyarországi cégek szeretik valóban jó dolgokra fordítani az adóforintjaikat, és hát minden máshol évek óta kész az infrastruktúra, pont ez az egyetlen, alig ezerhatszáz fős falu maradt ki érthetetlen módon a szórásból. Nincs ezzel semmi gond, talán csak annyi, hogy a megye egyetlen betonozatlan útja pont a vendégszektorba vezet.
Szerencsére azonban itthon játszunk, legalább a külsőségek nem utalnak arra, mekkora féregség izé az ellenfelünk. (Áthúztam, mert manapság a fene tudja, hogy ki mire sértődik meg, pedig egy normál világban, ugye.)
A helyzet a több meccs függvényétől függetlenül egyáltalán nem bonyolult:
nyerni kell,
és nem csak most, hanem nagyon sokszor, és nem magunkhoz képest sokszor, ahol a kettő is bődületes számosság lenne, hanem objektíve sokszor, és arra is gondosan figyelni, ezek a győzelmek még az idei szezonban jöjjenek össze, mert ha nem, akkor mindegy.
Tényleg olyan kevés pontunk van, hogy egy figyelmetlen Petőfi simán felolvasná a Múzeum lépcsőjén, és közben még a cigije sem égne le.
A mi pontjaink sokkal inkább Lagrange-pontok, mert nyugalomban vannak. Valami számomra érthetetlen okból egyáltalán nem akarjuk basztatni őket, hogy figyu, legyél már egy kicsit több, vagy izé, ne legyél már ennyire kevés.
Aztán eleve a 19 prímszám, osztója se sok van, tökre szegényes az egész. Legalább valami nevezetes prím lenne, de még az sem. Viszont boldog szám, amiről eddig még nem hallottam, pedig lehúztam pár félév számelméletet matek szakon. Ja, és szigorúan nem palindrom szám!!!! Ez fontos!
Mondjuk az is igaz, hogy ennyire szoktak lapot húzni, azonban nálunk az a lap rendre Ennin – és a fuccs. Sehogy se jó ez.
További érdektelen párhuzam, hogy ha már 19, akkor a 19. századot szokták hosszúnak nevezni, kibővítve egészen az 1789-es francia forradalomig és az első világháború 1920-as lezárásáig. Nagyjából ez az évszázad volt az, ami felforgatta a korábbi, viszonylag tartós világrendet, megszülte a (pre)modern nemzetállamokat, azoknak határokat adott, és ezzel máig hatással van a mindennapjainkra. Előtte egy Eb-selejtezőnek sem volt értelme, mert eleve nem volt tizenhat ország Európában. Cserébe Monarchiaként nem lenne rossz a mérlegünk a világbajnokságokon:
| ezüst | bronz | |
|---|---|---|
| Csehszlovákia | 2 | |
| Magyarország | 2 | |
| Horvátország | 1 | 2 |
| Ausztria | 1 | |
| összesen | 5 | 3 |
Szóval nem olyan jó ez a 19, túl kéne lassan lépni rajta. A 22 például pont palindrom lenne (visszafelé olvasva is 22), egyáltalán nem prím, mondjuk nem is boldog, de egye fene.
Ennyit a számokról.
Más témával viszont nem készültünk, mert mégis mi a francról írhatnánk? Várakozásokról? Megint? Eddig volt bármi értelme? Fogadkozzanak a játékosok, a szakmai stáb, a vezetőség, nekik kötelességük hivatalból, még akkor is, ha ezzel tisztességesen felbasszák az agyunkat, nekünk viszont megadatik az a szerencse, hogy nem kell olyasmivel foglalkoznunk, aminek semmi értelme. Például a várakozások megfogalmazása.
Vagy a kedvencem: és mit vársz a meccstől? Mit, bzmg, mit, kezdem kaparni a falat, és szívem szerint fejbebasznám magam egy sörösüveggel, mert mégis mit várnék? Semmit, ahogy soha. Egyáltalán nem érdekel, nincsenek várakozásaim, pusztán csak meccsek vannak. A várakozásokról leszoktattak.
Ahhoz, hogy várakozni tudjak, kellene valami alap, amihez képest lehetséges. Márpedig az esetlegesség nem az. Az esetlegesség az olyan, mint a lottósorsolás, vagy bejön, vagy nem, de általában nem. Viszont ha lenne valamiféle játékunk, amit korábban láttunk már működgetni, akkor lehet várakozni, mert van mire. Például mert még döcög az átmenet védekezésből a széleken vezetett kontrákba, gyakoroljuk, gyakoroljuk, aztán működni kezd. Most viszont szinte semmi sem működik. A lottós példával élve,
úgy várjuk a számokat, hogy egyetlen szelvényt sem játszottunk meg.
