Tavasszal még bőven száguldottunk az elkerülhetetlen végkifejlet felé, amikor azzal próbáltam (jellemzően kevésbé sikeresen) nyugtatni magam, hogy a másodosztályú megtisztulás része lesz számos izgalmas túra, például egy általam évek óta várt dorogi bajnoki, mondjuk egy szép szeptemberi indiánnyári szombaton, előtte valahol kirándulva Öcsémmel (mondjuk Nagy-Gete-megmászás) vagy falatozva az Ábel-Gyuri tengellyel. Nos, mi teljesítettük az elvárást, kiestünk – ám, fájdalom, a Dorog is, így elmarad a kaland.
Itt van viszont pesti csapatnak a Soroksár és a BVSC is, kellemes őszi vasárnapi kiskirándulásnak ezek is megteszik, vigasztaltam magam továbbra is, majd jött a sorsolás, a Sorit betéve pont arra a 2 hétvége egyikére, amikor nem leszek itthon valószínűleg ősszel, míg a BVSC-t elrakták jövő május végére. Pro: utóbbiból még bajnokavatás is lehet sok kispesti néző előtt (igaz, ahhoz kellene a mostaninál egy még valamivel meggyőzőbb keret). Kontra: lófütty sem lett a vágyott békebeli őszi kis békebeli focikalandomból.
Ezen felindulva, mikor beesett a BVSC elleni edzőmeccs híre, fogtam magam, és kánikula ide, felkészülés közepe miatt várható nézhetetlenség és nullhangulat oda, és felkerekedtem az edzőmérkőzésre a forró vasárnapi délelőtt. Autóval mentem, ami levont valamit a show értekéből (elmaradt a felspannoló BKK-s közlekedési hangulat-felvezetés), de hát menni kellett utána családi ebédre és hazahozni a kisnejt a Budai hegyekből, szóval nem volt más választás. A kocsit ezért már az Erzsébet királynén leparkoltam, bő naptej-kezelés a csoffadt karomra (kezdek Hantásodni ezekkel az elbaszott szokásokkal), és jó fél órával a kezdő sípszó előtt elindultam az Amerikai útra rákanyarodva a meccsközelítő sétámra.
Kánikula ide vagy oda, a budapesti vasárnap délelőtti csöndesséták, különösen egy kevéssé frekventált kerületben, mindig csodásak. A kertes házak vagy épp a négyemeletes blokkok előtt kertészkedő asszonyságok vagy mogorva viceházmester-szerű fazonok söprögetnek, a Táncművészeti Egyetem kampusza a legszebb SZOT-üdülős hangulattolulásokat árasztja fenyvesekkel teleszórt kertjével és tűlevél illatával, a zebrák üresek, az aluljáró az M3 bevezető alatt kihalt, a stadion felé fordulva csak egy magányos BVSC-szeku telefonálgat bágyadtan az uszoda előtt. A felüljáróról lecsorog egy csöndes troli. Ha most ősszel lennénk és tétmeccsre mennék, ez lenne a 10/10-es elveszettgyerekkor- és magyarfoci-hangulat.
A sporttelepre érve a szerintem vendégszektor (egy sima betonplacc, tavaly itt néztem vendégből a BVSC egyik hazaiját tesómmal) előtt egy rózsaszín pólós másik szeku meglepően kedvesen közli velem, hogy ez a VIP (amire a mögötte elkínzott fejjel avászkodó Teodoru Vaszilisz látványából magam is rájöhettem volna), így ha nem vagyok felírva, sajna tovább kell mennem – de legalább korrektül útbaigazít. Valaki ezt a viselkedést levetíthetné a kispesti prosztó beengedő és kitakarító walton-czukkoknak is. Átvágok az edzőpályán, közben rijádivá válik a hőmérséklet és az árnyéktalanság. Egy murvára kioktrojált íróasztal mögött ülő két pubertás sráctól megveszem a belépőt, és indulok fel a fedett lelátóra, aminek a felső 2 sora árnyas, az alsó 8 a tűző napon ég, val’szeg ezért lett ma a VIP az árnyas vendégszektor.
Tim Marshall geopolitikai könyvének iráni fejezetét majdnem befejezem a csapatok felvonulásáig, aztán füttyszó, és indul a meccs. Ránézésre a bajnokságra tervezett kezdővel indít Pinezits tanár úr, a régi-új Kálnoki-Kis Dávid irányítja Alexszel a védelmet Nikolasz és Benczenleitner között (Lovresz apót hiányolom, remélem, a rutinjára nem csak a padon számítunk majd ősszel, könyörgöm); középpályán Adorján és Eördögh szerveznek és szűrnek; elöl Átrok és a két tavalyi felfedezett üdvöske, a penge kisKocsis és a gólérzékeny Zalán. Ennek megfelelően indul az első negyedóra: előbb egy 4 (!) egymást követő (!) jó passz után Kerezsi szögel (0:1), majd ad gólpasszt Dominiknak (0:2), ezután visszaveszünk, de a félidő végén, mikor pont büfébe igyekszem a tömeg elől, persze hogy háttal a pályának lemaradok Kerezsi 2 embert befűző duplázásáról (0:3). Kár ezért.
Amúgy szórakoztató az első félidő: előbb Apu lelátói barátjával, a salgótarjáni Józsi úrral dumálunk (komolyan mondom, ha van valami, aki az elkeseredettebb pillanatokban visszaadja a hitem a Honvédos közegbe, azok az olyan szurkerek, mint ő: amikor csak tud, jár fel családilag észak-Nógrádból, egy végtelen figyelmes, jókedélyű, korrekt arc, mindig öröm vele beszélgetni, most is nagyban érdeklődött Apu felől, remélem ősszel 1-2 alkalommal az Öreg is ki tud majd jönni velem). Józsi úrral szakmailag is sokszor egyre jár az agyunk, most is kimondja a gondolataim: még kéne center ebbe a csapatba, nem is egy. Őszintén egyetértek. És, remélem, jól sikerült este a Deep Purple!
Nem sokkal később KisBabar is észrevesz és egymás mellé telepszünk. Ha mi ketten nézünk meccset, az veszélyes, mert a pikírtségi mutató kileng a tokjából, ellenben rommá röhögjük magunkat a bornírt megjegyzések sokaságán, amelyek olyan ütemben jönnek, mint a rendelt bálás czukrok az öltözőbe egy jobban sikerült Hemy papó-féle youtube-search után. Viszont a tikkadás már veszélyes méreteket ölt, így elzarándokolok a túloldali büfébe, ahogy már utaltam rá, lemaradva így a Kerezsi-gólról, nyerve viszont egy espresso-t és egy palack hideg vizet.
A második félidőben most nincs sorcsere, tényleg, mintha főpróbát tartana a szezonra Pinezits maestro. Ami egyfelől biztató az az, hogy rúgunk még hármat: Adorján 11-esből csorgatva az ötödiket, míg Kovács Nikó 14-ről, Keresztes Noel pedig 24-ről veszi fel az ívheggesztő szemüveget és gyalázza meg a zuglói kapu felső sarkait. Azaz a várható alsóházi gárdák ellen akár tudunk is szárnyalni majd. De…
DE.
Itt jön a fontos kitétel. Egyre többen (legutóbb Kálnoki-Kis) mondja ki, vagy utal rá, egyre kevésbé mismásolva, hogy cél a feljutás. Eddig oké, mi más is lehetne a cél Kispesten?! Anno Kun2 újügyvezető úr stabil gerincet ígért a fiatal keret mögé. Ez is alakul. Jött a mi szintünkön és céljainkhoz remek (!!!) igazolás a védelem közepébe és egy jó a jobb szélére; egy számomra még kérdőjeles középső ember (NB2-re elég lehet, de kicsit agilisabb játéknak örülnék tőle) és egy igazi jó zsákbamacska fiataligazolás előre (pedigré biztató, de ki tudja, elég lesz-e ez egy osztállyal feljebb). Viszont az én álom-kívánságlistámból még kellene kettő középcsatár. Egy tutibiztos gólvágó (Eppel, Futács, Ádám Martin stb. kaliber) mellé-mögé vagy egy csereszabatos ilyen, vagy egy Lanzafame posztos valaki (nem játéktudásra, nem vagyok hülye, nyugi). Tehát két ék. És még egyvalaki középre. Mondom, ott a benchmark, Vadi és Nagy Geri, akikről valamiért hallani sem akarnak nálunk, de akkor legalább a mintájukra egy valakit hozzunk. Így most egy tehetséges csapatot látok, akik 3 éven belül feljutnak. Ezekkel a kért nevekkel együtt VISZONT egyből felmennénk, azt mondom. Itt jön be ugyanis a Kispest-Karma, amit 2 hete ígértem is, hogy vázolok.
Szóval: Kispest-Karma. A klubunk lételvének, ethoszának, sorsfonalának, stb. két nagy fő összetevője van, ahogy én tapasztaltam eddig: ha nagyképűek vagyunk, keményen megbüntet a futballsors (lásd: 1995 után), ha elszakadunk a saját sztorinktól (egy kerület a világ ellen), megbüntet a futballsors (lásd Mendelényiék vészkorszakát). Nekünk nem szabad fölényeskedve elitista fradistaként viselkedni, mert beszívjuk; nekünk nem szabad gyökértelen világválogatottat építeni bűzös hozzáállású zsoldosokkal, mert beszívjuk. DE. Kicsinek sem kell lenni, merni kell nem picit álmodni, mert amikor baj van, akkor ez a közösség mindig megrázza magáét és feláll, nem engedi elnyomni magát. A 2003-mas kieséskor mi nem temettük el a kezdőkörbe fakoporsóban a klubot, mint a Vasas vagy később a Pécs. Miközben 20 éve az NB1B-s idényünkben a Vasas új edzője 3 évet kapott feljutni és 10 ász igazolást, mi kb. 6 nb2-es vitézzel és sok ifinkkel indultunk neki, Gálhidi Gyuri citromba harapva vallotta be, hogy ha nem sikerül feljutni egyből, Pini kibassza őt. Ki lett a bajnok utcahosszal?
Hiába. A Kispest, a Honvéd mögött van egy nagyon erős közeg, többrétegű szurkolói kultúra, egy tradicionális klub- és lelátói lét, háttérközösségi, baráti kapcsok. Egy sajátos és nagyon erős kemény mag, a Kanyar, akiktől én bár sok dologban nagyon távol állok, de az ahogyan egyszerűen mindig és mindenhol IS kitartanak, ahogy magukat és sokszor a tágabb közösséget szervezik, az az egyik záloga az elpusztíthatatlanságunknak. Aztán a Korzó olyan arcai, mint az említett Józsi úr, Pinokkió, a trógerek, KLTE-elnökúr, vagy épp Faterom. Vagy anno OldBabar! Akik akkor is kispestiek maradnak, ha az már teljesen értelmetlen. És épp ezért nem lesz soha értelmetlen. És amelyik klub mögött ekkora hit és támogatás van, ott a csikócsapat pluszenergiákat nyerhet ki a nehezebb meccseken, amikor novemberben, havas esőben Gyirmóton a 88. percben is 0:0 az állás, akkor süljön el Keresztes lába; amikor a Vasas ellen itthon 1:0-s vezetésnél Dúzs 11-est véd a 92. percben, Kerezsi pedig mesterhármast hint Ajkán egy jó hangulatú bakonyi tavaszi látogatáson, mert imádja hallgatni a dalt, amit neki írtak. Ez egyszerűen nincs meg máshol. CSAK a Kispestnél.
Ez a Kispest Karma, az RW-karma pedig azt, hogy miután Fanta úrral megöntöztük a rendezőpályaudvar melletti akác-csemetéket és megbeszéltük még egyszer, hogy 2 csatár kell, nekem meg egy box-2-box fazon is, elinduljak vissza az árnyas Amerikai úton a kisautóhoz, majd ki a Zsámbéki medence felé, ahol újdonsült anyósom és Csenge remek szűzpecsenyével és petrezselymes újkrumplival (egyenesen a kertből) vártak. Kell- e szebb kispolgári vasárnap ennél?
Igen, ősszel, tétmeccsekkel, és hasonlóan magabiztos győzelmekkel.