Nem történt semmi különös, azonban egyszer csak azt vettem észre, hogy egy asztalnál ülök Esterházy Mártonnal (háromszoros bajnok, 29 válogatottság, gól egy világbajnokságon), Gyimesi Lászlóval (ötszörös bajnok, 12 válogatottság, nem különben ő volt az, aki Kozmával összekötötte a hetvenes éveket a nyolcvanasokkal) és Varga Józseffel, Kacsával (háromszoros bajnok, 31 válogatottság, és szintén gól egy világbajnokságon), és nem csak egy asztalnál ülünk, hanem többedmagunkkal sörözgetünk és beszélgetünk.
Esterházy például váltig állította, hogy 1980-ban azért lett bajnok a Honvéd 25 év után, mert ő Kispestre igazolt 1980 telén. Jeleztem neki, szép próbálkozás, azonban mindannyian pontosan tudjuk, hogy a bajnokságot június 7-én, a Volán ellen 5-2-vel nyertük meg. Márpedig a hajrához én is kellettem a május eleji megszületésemmel. A közvetlen mérlegem öt győzelem és egy Fradi elleni döntetlen az Üllőin. Már csak azért is szükség volt rám, mert a hat meccsen lőtt tizenhárom gólból a nálam pár hónappal korábban érkezett Marci mindössze egyet vállalt. Mondom én. A tények makacs dolgok.
(Szinte apróság, hogy babaváróként az asztalnál ülő Varga kettő, Esterházy pedig egy gól lőtt az Újpest elleni 5-0-on.)
Teljesen átlagos vasárnap este Kispesten. A dolgok csak úgy történnek egymás után.
Játszottunk előtte egy meccset a Tatabánya ellen, ami olyan volt, amilyen szokott lenni mostanában egy meccsünk: szenvedős. Aztán a semmiből Keresztes megtalálta Medgyes fejét, és lett belőle 1-0.
Talán az egyetlen különbséget úgy tudnám kifejezni, hogy pozitív unalom. Vagyis valami olyasmi érzés kerített hatalmába, hogy ezt a meccset nem veszíthetjük el, de még a döntetlen is csoda lenne. Történtek a dolgok, helyzetszerűségeink voltak, a Tatabányának mondjuk azt, hogy szintén, azonban a meccs hangulatában már a gólunk előtt is a győzelmünk volt érezhető. A kérdés mindössze annyi, hogy ki és mikor lövi a szükséges gólt.
Valójában szeretem az ilyesfajta unalmat. Nekem ez a primer élményem a Kispestről, a se előre, se hátra, viszont otthon általában nyerünk, aztán év végén középcsapat. Mondjuk az is igaz, hogy ezt általában egy ligával feljebb szoktuk csinálni, de a rutin az rutin, és meglepően hamar kijön az emberből.
Egyszerűen átbeszélgettük a másfél órát. Röhögtünk, sörözgettünk, beszélgettünk, egyszerűen jól éreztük magunkat. Kell ennél több?
Kicsivel később tényleg azt vettem észre, hogy Gyimesi Lacit kérdezgetem fiatalkora első csapatáról, a Műanyag SC-ről. A Kondorosi és a Fehérvári út sarkán volt a pályájuk, és Gyimi elmondása szerint a Műanyag még csak az utca legjobb csapata sem lehetett, mert volt előttük a BEAC-tól kezdve több más klub. Aztán hiába kaptak 1974-ben tíz labdát és egy szerelést mezt a fiatal, alig 17 éves Gyimesiért, a klub pár év múlva megszűnt.
Apropos, az alig 17 éves Gyimesiért maga Tichy Lajos ment házhoz. A gyerek otthon sem volt, csak amikor hazaért, akkor döbbent rá, hogy Tichy ott ül a nappaliban, és az édesanyjával beszélget. Bakker, milyen lehet az a pillanat, hogy hazamész egy átlag hétköznapon, és egy Tichy vár azzal a szöveggel, hogy érted jöttem.
Kérdezgettem még a honvédségről, a sorozott játékosokról, azonban csak röhögött. „Bármit el lehetett intézni” – kezdte. A Fradi, az MTK, a Vasas, ha valaki nagyon akart egy játékost, akkor nem számított a sorozás. Minden klubnak megvolt az Ügyeket Kijáró Magas Rangú Elvtársa. Legfeljebb harminc nap, eskütétel, aztán folyamatosan kint lehetett a csapatánál. Havonta egyszer aztán beugrott a zsoldjáért, és csá, ennyi volt az egész. Egy percet sem kellett egyik Honvédban sem játszani. Azt már csak én teszem hozzá, hogy például egy Nyilasi vagy egy Ebedli meg sem fordult a kismillió Honvéd-klub környékén, vígan játszhattak a Fradiban. (A mindenféle Honvédokhoz ajánlom Kiss László Mert kell egy csapat című kötetének vonatkozó fejezetét.)
Nagyjából ennyi.
Beesteledett, az utolsó villamos is elment, én pedig sétálva indultam hazafelé a kihalt Adyn.
Tartalmas, jó kis este volt.
Mielőtt rátérnénk az osztályozókönyvre, bemásolom ide azokat a legendás szöveghelyeket, amelyek az este folyamán többször is előkerültek, ha már az isteni Esterházy Marci elkapható volt egy kis csevegésre:
A mi viszonyunk nevezett klubhoz nevezett fitestvérünk által némileg megzavarodott – én még azt is bevallom, ha kicsit megszorítanak, hogy 2 (kettő) alkalommal a HAJRÁ, HONVÉD! is elhagyta ajkamat, ha nem is igazán hangosan –, de engem ne oktasson ki senki „fradiból”, engem, aki előbb láttam az Albertot az ifiben „szlalomozni”, mint a Brandhuber a nagycsoportos dadust, még akkor is, ha mostanra épp hogy meg tudom különböztetni Jancsikát mondjuk Bánkitól.
Esterházy Péter – A kitömött hattyú – Karácsonyi vereség (1985, részlet)
Majd pár évvel később:
Apropó Fradi. Engem úgy neveltek, hogy az ember fradista. Nem is nevelés ez, hanem valami nagyon magától értődő, egyszerű dolog, az ember úgy fradista, ahogy a nap süt vagy a fű nő. Ebből egyébként nem vontuk le azt a következtetést, hogy aki nem fradista, az nem ember, ahogy azt a szigorú logika vagy hülyeség megkövetelte volna. Az unokabátyám, a Baittrok Miki pl. Honvéd drukker volt, igaz, kizárólag Tichy Lajos miatt, és Tichyt a legvadabb Albert-hívő is akceptálta. Vannak rüsztök és ballábak, melyeket egyszerűen akceptálni kell. Ebbe a felhőtlen képbe tenyerelt bele az öcsém avval a két, de legalább másfél okos (fa)lábával, kezdetben még tettünk erőtlen kísérleteket, hogy nyerjen a Fradi, csak ő játsszék jól a Honvédban, de hát ez nem így működik. Bevallom, nem szívesen, közönséges Honvéd-drukkerré lettem. Szégyen ide, szégyen oda. Majd ha már nem ott játszunk, biztattam magam, de hiába biztattam magam, mert ő már rég nem ott, amikor én még mindig… pedig már értelme se volt, haszna se, csak épp az derült ki, hogy – ó borzalom – odahúz a szívem, a Honvédhez. S mint tudjuk, a szívnek nem lehet parancsolni. És akkor múltkor ránézek erre finn-verziós, nem is rossz Kispestre, mintha egy nőre sok szürke év után: ki ez? Egy szál igazán ismerős se, az utolsó Verebes volt – én az a fajta Mezey-ista vagyok, aki nagyra tartja Verebest –, senki. Hát akkor?!, kérdeztem magam reménykedve, talán most volna esélyem az új hűségre, és elkezdtem mormolni magamban, hogy telek-lipcsei-telek-lipcsei. Talán még van esélyem…)
Esterházy Péter – Egy kékharisnya följegyzéseiből – Mindent bele (1994, részlet)
vö.:
Persze akinek az élete ennyire át van szőve a futballal, az nem tud nem szurkoló lenni. Én úgy tanultam, hogy a világ az olyan, hogy az ember Fradi-drukker. A rendes magyar ember az Fradi-drukker. Vagy még egyszerűbb dolog ez: az ember fradista, ahogy a nap süt vagy a fű nő. Ebből egyébként nem vontuk le azt a következtetést, hogy aki nem fradista, az nem ember, ahogy azt a szigorú logika vagy hülyeség megkövetelte volna. Az unokabátyám például Honvéd-drukker volt, igaz, kizárólag Tichy Lajos miatt, és Tichyt a legvadabb Albert-hívő is akceptálta. Vannak rüsztök és bal lábak, melyeket egyszerűen akceptálni kell. Minden ellenkező finom elgondolás ellenére az ember nem azért drukkol egy csapatnak, mert a csapat jó, hanem mert a miénk. Ha beállt ez a birtokviszony, akkor könnyen el is tudjuk mondani, mért jó a csapat, mért érezzük oly közel hozzánk, mért látjuk egy-egy sikerült szezonban a saját életünket tükröződni.
Ezt a tiszta viszonyt zavarta meg az, hogy az öcsém is megjelent a színpadon. Milyen naivak voltunk, amikor azt képzeltük, hogy a Fradi–Honvéd ideális eredménye 4:3 nekünk, és az öcsénk rúgja az ellenfél 3 gólját, a káposzta is megmarad, a kecske is jóllakik. Nem, nincs kecske, nincs káposzta, egy pillanat alatt Honvéd-hívőkké züllöttünk, sőt, én egyszer hangosan is kimondtam, hajrá Honvéd!
Szégyen ide, szégyen oda. De ennél még rosszabb is történt. Majd ha már nem ott játszunk, biztattam magam, de hiába biztattam magam, mert az öcsém már rég hetedhét határon túl volt, és én még mindig… pedig már értelme se volt, haszna se, csak épp az derült ki, hogy – ó borzalom! – odahúz a szívem. És mint tudjuk, a szívnek nem lehet parancsolni.
Pedig csak szurkolóként szabad meccset nézni! Hogy megvetem például az esztétákat, akik az eredménytől függetlenül tudják a szépséget élvezni! Én magam egyre kedvetlenebb szurkoló lettem, amihez persze a magyar futball példátlan zuhanása is hozzájárult. Hogy a közkeletű mondásokból idézzek: Gyönge kezdés után erősen visszaestünk. Vagy: Soha nem kételkedtem az esélytelenségünkben.
Esterházy Péter – Utazás a tizenhatos mélyére (2006, részlet)
És még folytathatnánk. Besoroztuk, besorozták, aztán elhatalmasodott rajta.
Osztályozókönyv
címlapkép: 1909foto
🗣️ a hozzászólás // előmoderált.
✉️ kapcsolat // itt írhatsz egyenesen nekünk.
💳 támogatni // pedig így tudod a munkánkat.
