A kettő pont kettővel több, mint a normális, és pont eggyel több, mint az elvárható lenne. A tavaszi idénynyitó után másodszor utazunk Kozármislenybe, és másodszor játszik ott bajnokit a nagycsapatunk.
Nem lenézésből, de egy rendes világban a Honvéd legfeljebb hírverő meccsre járhatott volna Kozármislenyben, mert arra azért jóval nagyobb az esély, mint hogy a kupában összesorsolják a két klubot. Hatod-hetedosztályból csak a legritkább esetben jutottak el addig, hogy egy Honvéddal egyáltalán felmerüljön a találkozás lehetősége.
Az idők viszont változnak, és 2024-ben azt az évet írjuk, amikor kétszer is Kozármislenybe utazunk. Lehet dühöngeni az olimpia megnyitóünnepségének egyes részletein, lehet vörös fejjel kommentelni, hogy nem minden algériai bokszolónő nő, de közben a valóság az, hogy amikor visszasírják a normalitást, akkor bizony elfelejtik sokan, hogy a normális világokban egyáltalán rendeztek Kozármisleny-Honvédokat.
Valójában nincs semmi témám.
Annyit tudok, hogy háromkor nekivágunk a túrának, a szendvicsnek valót ma megvásároltam, és lehet, viszek egy kisebb, valamennyire hőtartó táskát is magammal, benne pár jégakkuval, hogy legalább a sörök kibírják a hosszú utat.
Kedvem viszont nem sok van hozzá.
Engem stadionokhoz szoktattak, még akkor is ha romosak, még akkor is, ha többnyire üresek, de legalább stadionok. Van bennük anyag, többnyire beton, és tartozik hozzájuk valamiféle legenda, hogy bezzeg régen, amikor rendre megtelt hétről-hétre. Nyilván nem telt meg, ahogy nyilván nem vidéki fellevár egy Nyíregyháza sem, mert mitől lenne az? Ebbe viszont most ne menjünk bele.
Kozármisleny nekem még a monder futballban sem több egy szeptemberi kupameccsnél. Olyan mint Csácsbozsok, annyi különbséggel, hogy itt van legalább egy épített lelátó. Egyszerűen nem tudok bajnokiként tekinteni rá, pedig
jobb, ha megszokom.
Ez a Honvéd egy NB II-es klub jelenleg, és nem nagyon látni a szándékot, hogy a közeljövőben másként legyen.
A héten megint nem jelentették be az új tulajdonost, és komolyan, mégis, mit várunk a változástól? Nem jelentették be Vernest sem, pedig múlt héten már ott ült a padon, és nem jelentették be Ihrig-Farkast sem, aki – ha minden igaz – Bordi temetésén már ott volt a csapat melegítőjében.
Már számonkérni sincs kedvem, mert mi értelme az egésznek? Hivatkoznának valami stratégiai döntésre, én pedig ugyanúgy kiröhögném, mint korábban a hasonló maszatolásokat. Tényleg a határán vagyok, hogy elengedjem az egészet, de azzal mit érnék el? Az utolsó minimális kontrollok egyike is megszűnne, ami még szóvá teszi a hülyeséget, hogy utána hadd hőbörögjön a szurkoló, hogy legalább – ha már úgyis bármit megtehetnek, és meg is tesznek – legalább érezzék közben egy cseppet szarul magukat. Érezzék, hogy ciki, hogy kurvára ciki. Tudom, hogy nem érdekli őket, hogy másnapra túlteszik magukat rajta, hogy közben megy kifelé a siránkozás: nekünk is ugyanannyira rossz és kellemetlen. Bocs, de nem. Te azért kapod a fizetésed, hogy megoldjad a problémát, és nem azért, hogy okozd.
Tényleg egy Kozrámislenyt érezzek meccsnek, és tényleg, egy esetleges sikert érezzek győzelemnek? Nyilván valahogy így kéne, de könyörgöm, akkor mit jelent az egyenletben a Honvéd? Nekünk nem azon kell dolgoznunk, hogy hogyan verjünk meg egy Kozármislenyt, hanem azon, hogy soha többet ne találkozzunk velük, ha rajtunk múlik. És értem én, hogy ebben az évben azon dolgozunk, azonban ugyanezt mondták tavalyelőtt (nem esünk ki!) és tavaly (feljutunk!) is. Mitől lenne idén hitelesebb az elmúlt hónapok történései alapján?
Marad a szórakozás.
Belül persze szorítok, hogy győzzünk, hogy valami csodával meglegyen év végén a feljtás, azonban hinni most nem tudok benne. Viszont itt lép be az ügymenetbe, a jó, de akkor mégis mi a francért megyek el a világ végére is a csapat meccseire? A válaszom a szórakozás. Szórakozni akarok.
Szórakozni az úton, szórakozni az útfélen, szórakozni a meccsen, szórakozni hazafelé, valamit mindig kitalálni, hogy aztán sodródhassak, és a vége valamiféle élménycsomag legyen. Nem akarok robotmódra kapcsolni, és kényszerből meccsre járni. Ha a csapat, a klub nem segíti a szórakozásomat, akkor majd megoldom máshogy. A kétezres évek elején, mondjuk Békéscsabára se azért ment az ember, mert annyira rajongott a csapat játékáért – hanem, hanem a franc tudja miért. Valójában nem élveztem szinte semmit az egészből. Lemenni, pedig Békéscsaba akkoriban még autóval is átszállás volt, lent beülni a hazaiba, mert a vendégben nagyon nem tetszett a hangulat, és bambulni ki a fejemből. Nézni, ahogy a kis Paróczai, vagy már mit tudom én kicsoda ügyetlenkedik egy göröngyös, saras, azonban néhol füves pályán. És amikor vége volt, akkor sem volt vége, mert jöhetett a végeláthatatlan ideig tartó unalmas hazaút.
Manapság valamivel jobb a helyzet. Egyrészt a társaság nagyon megváltozott, másrészt az akkori feltétlen ragaszkodást felváltotta valamiféle ingadozás az elengedem és a feltétlen közötti tartományban. Ugyanúgy szeretnék meccset, érmet, címet nyerni, azonban minél jobban belelátok a napi dolgokba, annál kiábrándultabb vagyok.
A Honvéd jelenleg olyan, mint elolvasni egy párizsi felvágott összetevőit, majd utána megnézni a Youtube-on, hogy valójában milyen eljárással készül a gyárban.
Jobb nem tudni, viszont elég egyszer nem figyelni és figyelni, többet nemhogy párizsit nem eszel, a csemegepultot is messziről elkerülöd.
Valahogy úgy vagyok a Honvéddal, mint a parizerrel. Viszont képtelen vagyok lemondani róla.
Az útra valami füstölt felvágottat vettem. Állítólag nem cafatokból alkották újra.
címlapkép: Wikimedia/Frank Haug
🗣️ a hozzászólás // előmoderált.
✉️ kapcsolat // itt írhatsz egyenesen nekünk.
💳 támogatni // pedig így tudod a munkánkat.
