Én már pont nem lettem úttörő. Nekem nagyjából tíz év jutott a létező szocializmusból. Félig kertvárosi, félig panel-gyerekként, két tanárszülővel és a húgommal hoztuk a czeizeli és egyben rendszerkonform családmodellt.
Nem volt meg mindenünk, de azt sem mondhatom, hogy unatkoztam volna. Pedig valójában igen. Csak az idő ment. A lőrinci szomszédságban néhány hónapon belül születtünk páran gyerekek, nyomasztóan hasonló körülmények közé, hasonló Kádár-kockákká bővített házakba. A legtöbb játékkal közösen játszottunk, mert nem mindenkinek, hanem csak valakinek volt meg. Egy csillagküllős BMX maga volt a csoda, és G-nek ilyenje volt. Elvált szülők gyermeke, úgy könnyű – értelmeztük tízévesen a születésnapitól a karácsonyi ajándékig nyúló horizontunkon a valóságot.
A kilencvenes éveket kibekkeltük, nem tudom hogyan, de kibekkeltük. A tanár szülők óriási deklasszálódással szembesültek, ráadásul a státuszuk csúszását körökkel verte a fizetésük értékvesztése. A Bokros-csomag időszakáról ne is beszéljünk. Mindeközben megteremtették a lehetőségét, hogy a gyerek mégis egy nem olcsó elitgimnáziumba járhasson. Hátha lesz belőle valami.
A gyerek persze visszaélt a hirtelen jött szabadsággal. Életében először nem unatkozott, nem szorították korlátok közé, és nyílt ki számára egy Dél-Pestről, az addigi környezetéből addig sosem látott világ. Gyenge volt, nem tudta kezelni a helyzetet.
Éveknek kellett eltelnie, már a harmadik egyetemre járt, mire megtalálta, hogy mi érdekli nagyjából: a mindennapok története. A hogyan lehettünk egyszerre boldogok és unatkozhattunk naphosszat gyerekként a nyolcvanas években? Hogyan keresik az emberek a boldogulásukat az általuk elfogadott, és így adottnak tekintett lehetőségek és határok között, és miért nem próbálják meg tágítani a perspektívájukból belátható teret?
Küldök egy mosolyt és mindegy ki veszi át
Ahogy a poszt címe is, úgy ez az idézet is a Spenót zenekar Lenin körút című számából származik.
A holnapnak élünk, de nem leszünk holnapután
Az egyik magyarázat, hogy csak az élés van, és semmi több. Elfogadása egy valóságnak, alkalmazkodás – a puszta élés. És itt, ezen a mezőn találkoznak klasszikus modellek, vagyis a lakás, gyerek, betétkönyv, stafírung, első a jövő, akár a jelen árán is, valamint a nihilizmus, a jövőtlenség, a kilátástalanság, a határok látszatfeszegetése a határok valódi feszegetése nélkül (l. pl. zártkörű művészeti performanszok, bonyolult szövegekbe rejtett általános rendszerkritikák és a többi).
A közös, hogy ennek a két, egymással szöges ellentétben álló világnak is szűkek lettek a létező biztosította keretek, miközben egyik sem tett semmit a keretek lebontásáért, azt egy szűk réteg, a társadalmilag jóval mobilabbak tették meg helyettük. A klasszikus modellnek megvolt a lakás, megvolt a betétkönyv, az ágy fiókja tele volt ékszerrel, mert másra nem tudott költeni. Kimaxolta a rendszert. Esetleg szerzett valahogy egy nyaralót a Balatonnál vagy a Dunakanyarban, befizette a gyerek előtakarékját lakásra, azonban többet nem tudott. Közben az unatkozó számára se volt hova perspektíva, jobban már nem tudta unni az egészet, miközben pont az unalom volt a létének alapeleme.
A keretek szétfeszültek, majd szétrobbantak, azonban jelen poszt szempontjából minket ez a szétfeszülő, robbanás előtti állapot érdekel.
A jelen Honvédját valahogy ehhez a nyolcvanas évek végi állapothalmazhoz tudnám hasonlítani. Itt is megvannak a megörökölt és rohadó modellek (pl. az akadémiai struktúra a rég káderekkel), itt is megérkezett az új vezetés, Kádárt Grósz váltja, itt is megjelennek a tehetségtelen reformkommunistának tűnő rokonok és ismerősök (Fórizs), akik próbálnak a zavarosban halászni, és elhitetni magukról, hogy ők már az újat képviselik. Sorolhatnánk tovább a – néhol lehet, erőltetett – párhuzamokat, azonban valójában
az egész rendszer áll. Áll és vár.
Ez az a tökéletes rendszer, ahol a szereplők tudják, hogy változásra van szükség, földindulás szerű változásokra, azonban maguktól képtelenek rá. A jelenlegit ismerik, ezt tudják akár rutinból is fenntartani, azonban nem képesek megállítani a szükségszerű rohadását, és végül szétesését. Viszont arról sem tudnak semmit, hogy amikor eljön a szétesés pillanata, mert az kötelezően el fog jönni, akkor hogyan reagáljanak?
Grósz 1988 augusztusában még Ceausescuval találkozik Aradon (és aláztatja meg magát kegyetlenül), majd fél évvel később, 1989 márciusában egyszerűen bejelentik a többpártrendszert. Az események folyamatosan gyorsultak, és a reformok emberének tartott Grószt egyszerűen elsöpörte a történelem. Az 1990 tavaszi választásokon az utódpárt, immár Pozsgay Imrével az élén mindössze 9 százalékot szerzett.
A szociális piacgazdaság, a valódi pluralizmus, a fékek és egyensúlyok rendszere egy csodálatos, és mint utólag kiderült, egyben csodálatosan naív gondolat volt. Alig harminc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy visszataláljunk a létező útjára, és az embereket eltávolítsuk a politikum közeléből is, szégyenné tegyük magát a politikai fogalmát, és mindent az államnak rendeljünk alá. Sőt, egyenesen annak a pártnak, amely egyenlőséget tesz a saját érdeke, programja és a magyar állam, a magyar emberek érdeke közé. Magyarán állampártként viselkedik, és az állam primátusát hirdeti minden mással szemben.
Erre az emberek reagálni kezdenek: lakás, bankbetét, miazmás, esetleg lázadás a rendszer ellen a lázadás mindenfajta tartalma nélkül. Pont ugyanott tartunk, csak a fejlesztő adott a játékhoz pár új skint, amit in-app megvásároltunk, és most azokban játsszuk ugyanazt a játékot.
Nem egyszerű most a Honvédnál. Azzal mindenki tisztában van, hogy ami volt, annak vége, azonban azzal is tisztában vagyunk, és csak remélni tudom, hogy házon belül is így gondolkodnak, mármint tisztában vannak azzal, hogy vége és hogy alkalmatlanok az átmenet levezénylésére.
Ha maradnak, az nagyon fog fájni.
A feladatuk egyszerű: a korábbi rendszer szétrobbantása, majd gyors eltűnés a történelem szemétdombján.
Tényleg fogalmam sincs a hogyan továbbról, azonban most nagyon a nyolcvanas évek végén érzem magam. Látom a kapálózását a rendszernek, látom, hogy nyakunkon egy új és gyökeresen más modell, amikor nem a közvagyont, hanem a sajátunkat kellene költeni, látom, hogy tele vagyunk alrendszerrel (l. pl. akadémia vs. oktatás, egészségügy, vagy maga a felnőtt férfi csapatunk, mint primer termék/feladat), amit továbbra is fenn kell tartani, kezelni kell, és mindeközben produktívvá tenni, termelőre fogni.
A legutóbbi próbálkozásra élénken emlékszem. A Metalcom olyan volt, mintha végtelen mennyiségű olajat találtak volna Lajosmizsén, és ettől az ország egyik pillanatról a másikra külsőleg eldubájosodott, belül viszont elvenezuelásodott. Hiába a mesés kincs, ha az csak pár ember boldogságát szolgálja, hiába a mesés kincs, ha azt nem a jövőbe fektetjük, hiába a mesés kincs, ha azt feléljük, elherdáljuk.
Nálunk egyszerre omlik össze a természeti kincsekben gazdag Venezuela és a késő Kádár-kori kilátástalanság. Ez a bravúr, nem pedig 3–0-ról fordítani a Barnabéuban.
A nagy kérdés most az, hogy a jelenlegi vezetés meddig akarja húzni az agóniát, valamint az új tulajdonosi modell mekkora autonómiát biztosít, és milyen mértékben delegálja le a klub szintjére a valódi stratégiai döntéseket?
Újmagyarra lefordítva:
egy // Leisztinger valójában maga a háttérhatalom, aki a tudjukkik megbízásából eljárva, a nyilvánosságban irányítja a szálakat (l. valójában Leisztinger visel háborút Oroszországgal Ukrajnában, és nem az USA; Leisztinger adatta be a Covid-vakcinát mindenkinek, hogy később irányíthassa őket; stb.), és minden úgy történik, ahogy azt előre megírták, mert a háttérhatalomnak egészen mások az érdekei. Az mindegy, hogy pontosan mi, a lényeg, hogy egészen mások. Tehát nem egyezik a miénkkel. Akik most a klubnál vannak, azok lényegtelen bábok csupán, és csak végrehajtják a máshol rég megírt ítéletet.
kettő // Leisztinger egy vállalkozó, aki vállalkozásként tekint a klubra. Jó vállalkozóként pontosan tisztában van azzal, hogy neki akkor a legjobb, ha a lehető legmegfelelőbb embereket találja meg az egyes posztokra. Ennek némileg ellentmond a döntési helyzetbe hozott Fórizs megjelenése Kispesten, azonban nagyon sokat jelentene, ha már most belenyúlna a modellbe, és elismerné, az eredetileg elképzelt itt és így nem fog működni, ráadásul olyan károkat okoz, amiket hosszú idő lesz visszafordítani, kijavítani. Jelen állás szerint úgy tűnik, Leisztinger bedobta a gyeplőt, és egyelőre hagyja dolgozni az új vezetést.
Egy rendszerváltás küszöbén állunk, és hagyhatjuk megadni magunkat az összeesküvés-elméleteknek, hihetünk a mindenféle háttérhatalmakban, azonban van egy másik út is. Egy jóval bonyolultam, és egyben jóval egyszerűbb. Bonyolultabb, mert részvétet vár el, megértést, együtt gondolkodást, és egyszerűbb, mert tisztább viszonyokat teremt, hiszen egyértelmű a tulajdonos, egyértelműek a viszonyok, és jóval függetlenebb a politikumvezérelt sportfinanszírozástól, tehát jóval függetlenebb magától a fennálló rendszertől.
Annyi biztos, hogy annak a toporgásnak, ami most zajlik a klubnál, semmi értelme.
Valamerre billenni kell, mert minél tovább húzzuk, annál fájóbb lesz. A jelenlegi állapotokat még egy ideig fenn lehet tartani, azonban a következményt jobb esetben is harmadosztálynak nevezik a futballban.
Séllei azt gondolom nem Grósz Károlynak jött a Honvédhoz. Fórizsról továbbra is azt gondolom, egy klasszikus szerencsevadász, egy ügyeskedő, akiről még nem tudjuk, hogy politikai kalandor, netán Postabank, esetleg VICO? Vajon ki lesz a Honvéd Pozsgay Imréje, aki először mondja ki: népfelkelés volt. Lehet Grósz és Pozsgay ugyanaz az ember? Ezt a rendszert kívülről, belülről vagy alulról döntik be? Annyira recseg-ropog, hogy elég neki egy kis lökés, és összedől az egész.
Hol minden rossz mi új, rossz mi új.
CPg. – Mindenki tetű (részlet)
Hol a jólét csendet szül, csendet szül.
Hol az emberek mind némák, mind némák.
Ott mindenki tetű.
Az Üllői út és a Bartók Lajos utcák sarkán épült egy ház valamikor a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején. Gondolom ismeritek, arról a házról beszélek, amelyiknek a földszintjén van az az OTP, amit a Viszkis kétszer is kirabolt.
Ennek a háznak a parkolója megközelíthető a Margó Tivadar utca felől is, és az a parkoló nekünk maga volt a Hungaroring. Felpattantunk a biciklikre, és rendszeresen jártunk ide egymással versenyezni. Hol az idő, hol a többiek voltak az ellenfelek.
Gyerekként nekünk a Csepel, a BMX, vagy az a szovjet összecsukható, aminek a nevére már nem emlékszem, viszont alig bírtunk el, olyan nehéz volt, és egy kártyalap összeházasítása maga volt a Forma-1. Brrr-bbrrrrr-bbrrrrrrrrr – iszonyat idegesítő hangja volt, és amelyik biciklinek gyöngyök is voltak a küllőin, annak még inkább. Egy parkoló volt az Aszfaltcsík, a versenyek helyszíne.
Ezt a világot ismertük, ennyink volt – és ennyiből kellett megoldani. Persze, mindannyian ott szerettünk volna lenni Monacóban, a legendás futamon, nézni ahogy Senna, Prost, Mansell (a kedvencem!, a versenyeken Mansell, a fociban Fodor Foci voltam) és a többiek száguldoznak. És ott, a Vörös hadsereg útján, egy újépítésű ház parkolójában, valamikor a rendszerváltás környékén tényleg úgy éreztük, hogy Monacóban vagyunk.
Amíg a köröket róttuk, a történelem nem állt meg, azonban mi erről mit sem tudtunk. Csak fokozatosan vettük észre, hogy egyre többször mondták a szülők: „erre most nincs pénz”. Egyre többször hallottam: „messze még a hó vége”. A felhőtlen gyerekkornak hirtelen vége lett. Kamaszok lettünk egy olyan világban, ami épp összeomlott körülöttünk. Összeomlott az ország, összeomlott a szüleink világa, és ezzel összeomlott a miénk is.
Nem sokkal korábban lett a Honvédból Kispest, a Kispestből bajnok, majd pár évvel később, amikor kiderült, a kilencvenes hurráhangulat mögött nincs semmi, főleg nem munka, akkor bedőlt az egész. Összeomlott, ahogy minden más akkoriban körülöttünk.
Én ott és akkor lettem végleg és immár saját jogon szurkolója a klubnak.
Ugyan otthonról hoztam a klubot, azonban az a sorsközösség, ami a kilencvenes évek közepét jellemezte, ami kialakult köztem és a klub között, az egy jóval erősebb kötelék, hiszen az már a saját élményem. Az én tapasztalatom, és nem elmesélték, nem a könyvekben olvastam, nem a család fölött lebegett, hanem velem (is) történt.
Az 1996-os kupagyőzelem egy generációs élmény. Tizenhat vagyok, már bőven felfogom, hogy vége, annak a modellnek vége, amit pár éve elképzeltek, és még mindig képesek vagyunk összezárni, dafke megmutatni, hogy a Kispest/Honvéd mennyi embernek fontos. Hazafelé egy kisboltban vettünk egy-egy üveg Colát húgommal – az üvegét máig őrzöm.
Közben felnőttem. Hogy ez előnyömre vált vagy sem, azt nem tudom, nem az én tisztem megítélni.
Viszont a felnövéssel együtt járt, hogy a világ bár ugyanúgy rohan mellettem, azért egyre több dolgot fogok fel belőle. Már nem a parkolóban a köröket hajszoló kissrác vagyok (bár valahol igen), hanem egy kilátástalanságában vergődő ember, aki félti a klubját.
Félti, mert nem tud máshoz nyúlni, mint ami a fejében van, és a fejében az van, amit olvasott, amit megtanult, és kicsit amit megtapasztalt. A tapasztalat ugyanis csalóka. Csak azért mert ott voltam, éltem akkor, nem biztos, hogy helyes az értelmezésem. Hiszen mint látjuk, rálátásunk annyi volt, amennyit a léthelyzetünk megengedett számunkra.
Szóval féltem, mert a jelenlegi tudásom alapján az egyetlen hasonlat, ami adja magát, az a késő Kádár-kor kilátástalansága, toporgása, jövőtlensége. A nem elfogadása annak, amit mindenki tud, hogy ennek vége, és következzen valami teljesen más. Az egyes alrendszerek még kitartanak, adják a nehézkedést, a tehetetlenséget. Néhányat fel kell számolni, mint a munkásőrséget, és néhányat meg kell reformálni, termelővé változtatni.
A legnagyobb kérdés, hogy meddig várunk? Várunk, amíg forradalom lesz (Románia), várunk, amíg háború lesz (Jugoszlávia), várunk, ameddig csak lehet (Albánia), vagy marad a permanens toporgás (Fehéroroszország)?
Azt sem tudom, kiben bízzak? Bízhatok-e egyáltalán bárkiben?
Sőt, azt sem tudom, hogy csak én akarom a változást, miközben mindenki másnak, a többségnek jó ez a mindennapok? Szabad egyáltalán ráerőltetnem másokra a változás iránti igényemet? Kibillenteni őket a megszokottból, a biztosból?
Ilyesmiken gondolkodom mostanság.
2050 szó, 14500 karakter.
címlapkép: Margit híd, felvonulók 1988 március 15-én. fotó: Fortepan / Hodosán Róza
🗣️ a hozzászólás // előmoderált.
✉️ kapcsolat // itt írhatsz egyenesen nekünk.
💳 támogatni // pedig így tudod a munkánkat.
