Vérfarkas barátunk pár évente úgy érzi, meg kell szólalnia kispesti ügyekben, és mi ilyenkor rendre nagyot szoktunk derülni.
Vérfarkasról érdemes tudni, hogy a hősidőkben volt neki egy olyan asztali DVD-lejátszója, ami felvenni is tudott. Nos, vérfarkas jó szokása szerint a hétvége összes meccsét rögzítette a Bohócligából, majd azokat általában kétszeres, minősített esetekben négyszeres sebességgel nézte vissza – így kapva viszonylag pörgős, elviselhető meccseket, alig negyvenöt percben. Nem kicsit irigykedtünk rá akkoriban.
Ma egy teszttel jelentkezett, így próbálva segíteni Szeretett Klubunknak az elkövetkező szakmai igazgató kiválasztásában.
Drága honvédos feleim, sőt, talán sokatokat nevezhetem a barátomnak is!
Rendhagyó szezont élünk meg, de ti több szempontból is: mi miskolciak csak annyi furcsát észlelünk, hogy nem tudunk kimenni a meccsekre, nektek viszont egészen szokatlan módon azzal is szembesülnötök kell, hogy kedvenc csapatotok kieső helyen áll az ősz vége felé. Egy csapat persze mögöttetek van, és épp a Diósgyőr az, viszont veletek szemben nekünk az idei egy teljesen átlagos szezon.
Mivel Hanta sok remek élményt adott nekem (igaz, a nagyrészükre nem emlékszem), itt az ideje valamit nekem is visszaadnom ebből, ugyanis jól láthatóan nem csak a Kispest nem tudja kezelni ezt a helyzetet, de a szurkolói sem. Pedig egy kis odafigyeléssel, higgyétek el, nagyon könnyen együtt lehet élni azzal, hogy a csapatotok szégyent hoz rátok, sőt! Egy idő után, ha jól csináljátok, már nem is szégyen lesz, hanem átalakul valami olyan típusú büszkeséggé, amit a vigyorogva az egyesért vizsgára érkező diákok szoktak érezni.
Úgyhogy itt vannak az én csokorba szedett életvezetési tanácsaim nektek, Miskolcról, a szokásosnál is kiélezettebb* szuperrangadónk előtt, amivel talán jobban meg tudjátok élni ezt a szezont!
*_ Ádinak sajnos igaza van: 2020 két leggyengébb csapata játszik egymás ellen. Fokozni talán csak úgy lehetne, hogy ha a harmadik leggyengébb otthonában, a Megyerin rendeznék a meccset.
Kettő egyre nyert a Szentlőrinc (NB II) a BKV (NB III) ellen az imént délután. Nem volt igazán jó, vagy emlékezetes meccs, hiába láttuk kint Kardost, Borit, de legalább Magyar kupa, és Budapesten. Pedig egy egész jó nap kikerekedhetett volna belőle, ha a szövetségben kicsit szurkolóbarátibb népek lézengenének. Gázgyár, Óbuda, BVSC (van világítás!), Sport utca, négy meccs, négy különböző időpont, három is az egyes villamos vonalán, vagyis tökéletes. De persze nem, mindet egyszerre kellett kezdeni.
Félidőben jött a mail, Kristóf elkészült, Malmö. A levélben mellékelt file (vajon hívnak valakit File Editnek?), ki kéne tenni, be kéne szerkeszteni (kezemben a nem is tudom hányadik sör). Basszus. Meccs után nyilván iszunk még egyet, majd haza, vacsora, fagyi is van a fagyasztóban, kicsit meg fogok csúszni. És így.
Viszont. A Tiszaújvárosra beidőzítek egy kibeszélőt, ha már úgyis tévés, szóval ne ezt a posztot tessék szét- és agyonkommentelni a közvetítés alatt, hanem itt tessék szembesülni a saját mondandókkal, amit négyszáz plusz hozzászólásban sikerült összehozni a meccs alatt/óta. Vagy ha nem vagy hozzászólós, akkor érdeklődve olvasni a posztot. (Nekem harmadszor is újra kell, mert kemény a micimackófejem hozzá. De legalább ragad rám végre valami értelmes.)
Tudom, hogy este Kisvárda, és annyi mindenről lehetne beszélni úgyismint a kapcsán, azonban most valami egészen más következik.
Zoli – nevezzük így egy kedves olvasónkat – megkeresett pár hete, és miután lefutottuk a kötelező köröket (nagyon kösz a blogot, köszi az olvasást, stb.), előállt a farbával: mi az akadálya annak, hogy legyenek mélyenszántóbb elemzések is az oldalon? Őszintén elmondtam neki, hogy egyrészt az én (vh), másrészt a kollega (RW) érdeklődése, valamint, hogy az oldal inkább egy egoblog, mintsem egy klasszikus rajongói és/vagy szakmai oldal.
Zoli – őszinte meglepetésemre – nem adta fel. Felvetette, hogy bevállalja az utánajárást a témának, szerzőket hajt fel, egyeztet, intéz – és finanszíroz. Magyarul olyan kontentot vásárol nektek, amilyet nem sűrűn lehet olvasni a Kispesttel kapcsolatosan az interweben. Ez akkora kibaszott menőségnek hangzott, hogy képtelen voltam nemet mondani rá. Lássuk, mi sül ki belőle.
Az első anyag, amit majd alább, a hajtás után olvashattok nem más, mint Bakos Kristófnak (twitter), a Büntető.com szerzőjének elemzése a csütörtöki Honvéd – Turku meccsről. Sok szöveg, képek, volt vele meló rendesen. (Kemény szakma lehet az, ahol Honvéd-Turkukat nézetnek az emberrel. Adózzunk hát mély tiszteletünkkel és figyelmünkkel.)
A világversenyek rendezéseinek sajátosságaiból adódóan minden páros év június hónapjának végére három részre szakad Európa futballszerető társadalma: az első csoportba azok a nemzetek tartoznak, amelyek az aktuális világversenyek hajráján rágják tövig a körmüket, a másodikba azok, amelyeknek vitézei rövidebb lefolyású lebőgéssel tudták le az aktuális seregszemlét, a harmadikba pedig azok, amelyek EB/VB-részvétel hiányában elsősorban a június második felében esedékes eurokupa-sorsolásokra összpontosítanak. Az obligát módon a harmadik csoportban állomásozó Bohócliga-fanatikok számára jó hír, hogy az elmúlt években igen trendinek bizonyult Kazahsztán után ezúttal albán relációban nyílik lehetőség elmélyíteni a népek közötti sportbarátságot. A Kenesei Zoli által is igen kedvelt ország hozzánk hasonlóan csendes szemlélői státuszban éli meg ezeket a júniusokat, a különbség csak annyi, hogy a szkipetár kollégáknak a régmúlt homályba vésző dicsőségén sem kell tűnődniük, mint Hegyi Ivánnak, mikor Jairzinho helyett véletlenül egy Farkas János-felvételt rak be a videolejátszóba. A Honvéd ellenfeleit mantrázó (remélhetőleg folytatásos) sorozatunk első kiadásában Vlorë városában poroszkálunk.
A csapatnak otthont adó Vlorë városának helyén a Kr. e. VI. században alapítottak először települést, mikor az Illír-partvidéken kóválygó görögöknek annyira megtetszett a jelenlegi várost körbeölelő öböl, hogy néhányan égető szükségét érezték az itteni letelepedésnek. Jelentőségét később is megőrizte: a Római Birodalom idején fontos kikötő, később püspöki székhelyként funkcionál. A XI-XII. században a Bizánci Császárság és a Szicíliai Normand Királyság közötti, jellemzően nem barátságos mérkőzések gyakori helyszíne volt a környék, majd 1417-ben őket is elérte a török áfium mindent magával ragadó érdeklődése – egészen 1690-ig, amikor Velence vette át a térség csúcsragadozójának szerepét, de regnálása alig egy évesre sikeredett, utána Sztambul különösebb nehézség nélkül visszaszerezte a kezdeményezést. A település a továbbiakban néha kalóztámadással, máskor földrengéssel színesítve élte mindennapjait, egészen a huszadik századig, amikor jelentősége ismét emelkedni kezdett.
A balkáni háború alatt, 1912-ben Ismael Qemali itt kiáltotta ki Albániát, egyúttal fővárosi ranggal is megkínálta a települést. Az idilli állapot két évig tartott, ekkor az olaszok mutattak példát Signore Rossi Honvéd-trénernek, hogy hogyan is kell gyorsan és eredményesen lerohanni a várost. Regnálásuk hat éven át tartott, de a jelek szerint lájkolhatták a környéket, mert 1939-1944 között (először a taljánok, később a németek) ismét igényt szereztek területi követeléseiknek. A háború után jelentős szovjet segítséggel újjáépült környék 1960-ban került legközelebb az érdeklődés középpontjába, mikor a béketábor egy kevésbé békés pillanatában a környékbeli szovjet csapatkivonásokat sürgető albán hangokra válaszul Hruscsov kilátásba helyezte Vlorë megszállását, és némi nyomaték kedvéért egy hadihajót is leparkíroztatott a város közelében. A megszállásból végül nem lett semmi, de ennyi nagyjából elég is volt ahhoz, hogy az albán nagyvezér, Enver Hodzsa (más források szerint Enver Hoxha) lelkivilágában már meglévő paranoia kellő mértékben elhatalmasodjék. Az államférfi az albán nép létezésének legfőbb értelmét a kommunizmus és a bunkerek építésében vélte meglelni, és mindkét fronton jelentős eredményeket mutathatott fel: a kommunizmus építésében Belgrád páriává avatása után 1961-ben Moszkvával és a komplett európai béketáborral, 1978-ban pedig az utolsó szövetségesnek maradt Pekinggel is megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, így sikerült teljesen magára maradnia a planétán. Bunkerból nagyjából 750.000 darabot telepítettek a 3 milliós lakosú országba, amelyek mindmáig szerves részét képezik az albán vidék sziluettjének. Hasznosításukra vonatkozóan a gombatermesztő helytől a nyilvános vécén át a zöldségtárolóig sokféle elképzelés született, a gyakorlati megvalósítás azonban az esetek többségében nem megoldott. Az infrastruktúra-fejlesztés nem szerepelt a prioritások között, emiatt – bár mostanában már tapasztalható fejlődés – az országutak jelentős része továbbra is a harmincas években (főképp olasz generálkivitelezéssel) épült konstrukció, amely kiválóan alkalmas a vesekő műtét nélküli kezelésére. Alternatívaként kipróbálhatjuk az országosan öt vonalból összetevődő vasúti személyszállítást, a 135 kilométeres Tirana-Vlorë távolságot valamivel több, mint 5 és fél óra alatt megtehetjük a képen látható szuperexpresszel, amely remek lehetőséget kínál a vadregényes albán vidék beható tanulmányozására.
Vlorë napjainkban 80 ezres lakosú kikötőváros, amely Olaszországhoz való közelsége miatt a taljánok irányába tartó legális és kevésbé legális áru- és személyforgalom központjának számít. Joggal tart igényt az ország iparilag legfejlettebb városa címre, amely akkor is elismerésre méltó, ha tudjuk, hogy e témakörben Albánia olyan messze van a világelittől, mint a Honvédban megfordult Navarrete a chilei válogatott kezdőcsapatától. A mellékelt videón megtekinthető városban a kommunista idők betonkreációi után (főleg a tengerpart környékén) már néhány modern és tetszetős épületet is sikerült felinstallálni, így azok számára is ideális lehet, akik nem csak a továbbjutást megünnepelni/a kiesést megsiratni szeretnék, hanem némi tengerben pancsikolással is szeretnék tesztelni, hogy a Balaton helyett netán mégiscsak Albániában van a Riviéra.
Az albán labdarúgó-válogatott az egyes világversenyeket tekintve eddig nem bizonyult fékezhetetlennek. Az 1930-ban alapított szövetség a FIFA-nak 1932 óta tagja, az UEFA-nak pedig alapító tagja volt 1954-ben. A pályán kevésbé bizonyultak aktívnak: első nemzetközi meccsüket a szövetség alapítása után 16 évvel, 1946-ban játszották. A válogatott 1950-ben tőlünk szenvedte el legnagyobb vereségét, Puskásék összesen 12 körmöst osztottak ki a sasfiókáknak egy barátságos mérkőzés keretében. Pár nappal később még kaptak egy hatost a románoktól, utána azonban 13 évig veretlen maradt az albán válogatott. Az első hallásra hihetetlennek tűnő eredmény elérését jelentősen megkönnyítette, hogy a szóban forgó 13 évben összesen négy mérkőzést játszottak, ezen belül 1953 decembere és 1963 májusa között mindössze egyszer méltóztattak pályára lépni (1958-ban 1-1-es döntetlent értek el egy NDK elleni barátságoson). Világ- vagy kontinenstornára először 1964-ben próbáltak meg kijutni, de a hetvenes években is hanyagoltak három EB- és két VB-selejtező sorozatot. Világeseményen még nem mutathatták meg zsenialitásukat, a 2000-es évek elejéig az utolsó és az utolsó előtti helyek között hullámvasutaztak az aktuális selejtező csoportban. A hullámvasutazásban a 90-es években időnként nélkülözniük kellett a hazai pálya jótékony hatásait, mivel a lelkes tiranai közönség által előadott pirotechnikai bemutatók az UEFA-potentátokból mérsékelten pozitív visszacsatolást váltottak ki, amely pályabetiltás formájában tárgyiasult. Legsikeresebb szériájuknak a 2006-os és 2008-as selejtezők tekinthetők, ahol az aktuális hét csapatos csoportjukban sikerült kipecázni az 5. helyet, a legnagyobb visszhangot kiváltó sikerüket viszont a 2004-es EB-selejtezőkből datálják, ahol hazai pályán 3-1-re elpáholták Oroszországot. A legutóbbi vb-selejtező sorozatban velünk egy csoportba sodorta őket a szerencséjük, ám a Torghelle-mágia ellen nem találták az ellenszert (ezzel amúgy az egyetlen csapat voltunk, amelyen nem találtak fogást, mivel a dán-portugál-svéd-máltai négyes mindegyik tagját lecsattantották legalább egy pontra). Pontcsipegetési szenvedélyüket a mostani kvalifikációban sem nélkülözték: bár csak az ötödik helyet tudták elcsípni a csoportban, a riválisok közül egyedül a franciák tudtak győzelemmel távozni a tiranai oroszlánbarlangból, és a Románia elleni idegenbeli pontszerzés is vállalható eredmény. A magyarokkal az említett 1950-es vendetta óta a mostani selejtező-sorozatban találkoztak először, korábbról még két mérkőzést őriznek a történelemkönyvek (1947-ben 3-0 nyertünk itthon, 1948-ban pedig 0-0-t játszottunk idegenben, mindkétszer barátságoson).
A két náció között a válogatott fiesztákon kívül kevés kapcsolat épült idáig: klubszinten csak az SK Tirana delegációja vonult végig Ferihegyen, igaz, ők kétszer is: 2004 nyarán 3-3-mal, idegenben rúgott kevesebb góllal estek ki a Ferencváros ellen (úgy, hogy a visszavágó 95. percében Lici még pozdorjává rúgta a kapufát 20 méterről), majd 2010 nyarán a ZTE ellen egy hosszabbításos továbbjutás formájában mutatták meg, hogy néha az albán sas is tud csípni. A tiranai kék-fehérek nemcsak magyar riválisokkal, de magyar alkalmazottakkal is dicsekedhetnek: Albániában először foglalkoztattak profi edzőt, 1934-ben, Samo Singer személyében – benne természetesen honfitársunkat tisztelhetjük, a napvilágot ugyanis Singer Sándor néven látta meg. A klubvezetés az ezredfordulón érezte időszerűnek a dicső hagyományok folytatását, kezdésként a pályára igazoltak négy bohócligás celebet a Wukovics-Kenesei Zoli-Sütöri-Lázár kvartett személyében (valahol még megvan a fotó, amelyen Kenő futóedzés címén kukák és kóbor kutyák között szlalomozik Tirana külvárosában), majd a kispadon a Temesvári Miklós – Dzurják Csöpi tengely megszerzésébe invesztáltak be, de a magyar vonal végül elhalt. (Az örök és megbonthatatlan albán-magyar futballbarátság jegyében egyébként a sasfiókák is feltűntek a bohócligában, Demollari Győrben, Sellimi pedig a Fradiban próbálkozott a kilencvenes években. Később még szó esett Fortuzi ferencvárosi munkavállalásáról is, de ez utóbbi végül nem realizálódott.)
A Honvéd kupaellenfelét 1923-ban alapították, Shoqeria Sportive Vlorë néven, első mérkőzésüket a helyi diákság köreiből verbuvált Shoqeria Sportive Jeronim de Rada ellen tudták le. A huszas évek további része is az albán és külföldi csapatok elleni barátságos meccsek jegyében telt, majd 1930-ban alapító tagként tűnnek fel a vörös-feketék a formálódó albán bajnokságban. Az első évtizedet jellemzően a táblázat hátsó régiójában töltötték, így a klub életének legnagyobb történése az 1935-ös névváltoztatás volt, melynek eredményeként Shoqata Sportive Ismail Qemali néven funkcionáltak tovább. A névváltoztatás hagyományait a negyvenes-ötvenes években is ápolták, 1946-ban felvették a ma is használatos Klubi Sportiv Flamurtari Vlorë nevet, de biztos ami biztos alapon 1951-58 között a letisztultabbnak tűnő Puna Vlorë elnevezést is kipróbálták. A névváltoztatást logócsere kísérte, illetve a második világháború után a csapat a korábbi váltómezének színeit kezdte hazai mezén használni (rossz nyelvek szerint ennek oka, hogy az 1920-as években Angliából beszerzett két garnitúra dressz közül az idegenbeli volt jobb állapotban, új mez beszerzése pedig nem tűnt túl egyszerűnek abban az országban, ahol még jó tíz évvel a második világégés után is a német és olasz csapatoktól zsákmányolt ruhák számítottak mindennapos viseletnek). Ez az időszak nemcsak névváltozásokat, de sikereket is tartogatott, a klub 1960-ig kétszer bejutott a bajnoki, egyszer pedig a kupadöntőbe, igaz, ott mindannyiszor az ellenfél játékosai emelgethették a trófeákat.
Az 1960-as kupadöntő után a klub csöndben elmerült az albán bajnokság középmezőnyének langymelegében, majd a nyolcvanas években némiképp váratlanul beköszöntött az aranykor. Az alaphangot az 1982-es bajnoki ezüstérem (és hazai veretlenség) adta meg, amelyet 1985-ben és 1988-ben kupagyőzelem, 1991-ben pedig bajnoki cím és Szuperkupa-győzelem követett. Az aranykor azonban a kommunizmus hanyatlása után lecsendesült – az 1994-es ezüstérem után a gárdának még az 1997-es évben volt egy nagy menetelése, de az őszi első hely után az országban kirobbant zavargások miatt a bajnokikat Tiranába centralizálták, ebbe pedig a flamúrok nem mentek bele, így végül a zöldasztal mellett egy bronzéremmel gazdagodtak. Az utóbbi évek legnagyobb sikere a 2009-es kupagyőzelem volt a vörös-feketéknél, akik az előző idényt 13 győzelem – 7 döntetlen – 6 vereség kombóval a negyedik helyen abszolválták az igen szerényen Kategoria superiore néven futó albán élvonalban.
Az országhatáron kívülre először 1981-ben merészkedtek először, mikor a Balkán Kupa keretei között 3-2-re kikaptak az AEK Athén gárdájától. A páneurópai debütálás 1985 őszén érkezett el, amikor a HJK Helsinki seperte ki őket kettős győzelemmel a KEK-ből. Sokkal biztatóbb képet mutatott a következő idény, mikor az UEFA-kupában rögtön az FC Barcelonát halászták ki a zavarosból: a két döntetlen után csak idegenben rúgott gól hiánya miatt estek ki. Ezen felbátorodva 1987 őszén robbantottak, és a szkipetár futballtörténelem mindmáig legsikeresebb európai kupaszereplésével rukkoltak elő:az első kanyarban összesített 3-2-vel eltakarították a Partizan Beogradot, majd a jugoszláv óriásklubhoz képest már-már névtelennek számító keletnémet Wismut Aue nótáját 2-1-es összesítéssel húzták el, így a harmadik kanyarban újra összecsaphattak a már-már ősi riválissá nemesedő FC Barcelonával. A tündérmesének ezzel vége szakadt, mivel Linekerék a Camp Nou-ban 60 perc alatt négyszer is megkopasztották az albán sasfiókákat, akiknek erejéből csak szépítésre futotta – a kinti 1-4 után az 1-0-ra megnyert visszavágó (bár kétségkívül elismerést jelentő eredménynek számít) gyakorlatilag már nem osztott és nem is szorzott. Ezzel együtt a Partizan és a Barcelona elleni győztes gólokat azóta is szívesen idézik fel Albániában.
A további évek kevesebb sikert tartogattak (kiemelhető talán a 2010. év nyara, mikor otthon 1-0-ra elkapták a skót Motherwell-t, bár a visszavágón beszedett 8-1-es pofont aligha tették ki az ablakba az albán Riviérán), mígnem a tavalyi idényben újra összejött egy továbbjutás:4-3-as összesítéssel búcsúztatták a montenegrói FK Buducsnoszt gárdáját, de mire nagyon beleélték volna magukat az európai hódításba, addigra a második körben a cseh Jablonec 7-1-es összesítéssel észhez térítette őket.
A klubnak nincs jelentős kötődése a magyarfutballhoz, így legkisebb közös többszörösként Flavio Beck Junior és Szlavko Kovacsics személyét tudjuk elfogadni. A brazil labdazsonglőr, aki pályafutása során rögtön kétszer is megfordult az albán Riviérán, tavaly télen a Honvéd vezérkarát próbálta meggyőzni nélkülözhetetlenségéről – ami részben sikerült is, csak a játékengedélye akadt el valahol Iránban. A horvát edzőpápa 2001 nyarán-kora őszén 5 vesztes mérkőzést produkált a Vasas gárdájánál és neve azóta szitokszóként is használható Angyalföld néhány talponállójában – egykori játékosa, a nem kevésbé felejthetetlen Anonam Orosko is képes volt úgy nyilatkozni, hogy kénytelen volt saját, szerény havi 2000 dolláros apanázsából több (száz) zöldhasút a mester zsebébe csúsztatni némi, piros-kékben biztosított játéklehetőség érdekében – az évtized második felében Albániában találta meg a lelki üdvét: miután telefonos segítség igénybe vétele mellett az albán válogatott irányítására is vállalkozott, 2008 márciusa és 2009 májusa között a Flamurtari kispadján hirdette az igét. Bár a Kovacsics-éra már a múlté, a horvát vonal ma is létezik a klubnál – a gárda első számú gólvágója, a 13 bajnokin 9 gólt jegyző Pero Perics is horvát, de a középpályán is találunk dalmát delikvenst, az általában a csatárok mögött helyezkedő Toni Pezo személyében. A Kispesten szokásoshoz képest rövidnek számító légiósnévsort az argentin árnyékék, Rafael Sosa, a macedón hátvéd-középpályás, Nijaz Lena, a montenegrói korosztályos válogatottban is megfordult védő, Blazso Rajovics és a nigériai hátvéd, Abraham Alechenwu teszi teljessé. A csapat zömét adó hazai nevek az esetek többségében nem sokat mondanak, az albán válogatott sem éppen a Vlorë gárdájára épül, bár a főképp balhátvédet (ritkábban balszélső vagy középhátvédet) játszó, állítólag brit csapatok által is figyelt Franc Veliu már megfordult a nemzeti csapatban, többen pedig korosztályos válogatottak voltak korábban.
A legtöbb albán csapathoz (és a Honvédhoz) hasonlóan a hazai pálya erejében bízó Flamurtari hazai meccseit a Stadiumi Flamurtariban rendezi, amely néha az albán U21-es válogatott fellépéseinek helyszíne is szokott lenni. A jelenleg 13 ezres aréna látogatottsági rekordját 1987 ősze óta a Barcelona fellépése tartja 18.500 nézővel (igaz, akkor még állóhelyek is voltak a katlanban), de ha nemcsak a nézőtér telne meg zsúfolásig, hanem a környező panelházak erkélyein is fürtökben lógnának a Délczeg villanásaira kíváncsi játékosügynökök, akkor még ez a szám is megdőlhetne. Az aréna élőképes megtekintésére az aktuális albán bajnok Skenderbeu Korce elleni tavaszi bajnokit ajánljuk (ahol a közvetítésben a fontos helyzeteket kétszer is megtekinthetik azok, akik túlságosan elbódultak volna a pirotechnikai bemutatótól).
Szeretnénk megköszönni a posztot Black Lotus kollegának, aki az elmúlt években az európai kupák selejtezőköreit ellepő, varázslatos és felettébb egzotikus tájakról érkező kiscsapatok valódi tudorává nőtte ki magát. Talán ma már nincs is olyan asztaltásaság még a távoli Dagesztánban sem, amely ha futballklub-alapításra adja a fejét, ne számolhatna azzal, hogy Lotus egyszer majd bemutatja őket a széles magyar közvéleménynek.
Mivel hatalmas szerencsénkre Lotus barátunkat a futballitisz betegségének kispesti szövődménye fertőzte meg még jómultkorjában, ezért nem is lehetne adekvátabb forrásból értesülni a Famurtari Vlore néven futó ellenfelünk berkeiből/róla, mint tőle. Bízunk benne, hogy nem csak a nyár, de még az ősz folyamán is komoly munka fog majd hárulni a neves kupatudorra (valamint, hogy addig megjavul az NSO regisztrációs felülete, és ezeket a remek írásokat saját nevére vehesse), hogy végül az MTK-t mutathassa be az amszterdami döntő egyik fontos előzményeként.
Lotus (és alkalmi tettestársainak) további írásaiért érdemes mindettől függetlenül ellátogatni a labdabiztos blogra, amely blog egy igazi gyöngyszem a Bohócliga tengerfenekén megbúvó kagylók valamelyikében, és amelynek berkeiből érkezett jelen blogunk szerkesztőgárdája is. (hanta)
A világversenyek rendezéseinek sajátosságaiból adódóan minden páros év június hónapjának végére három részre szakad Európa futballszerető társadalma: az első csoportba azok a nemzetek tartoznak, amelyek az aktuális világversenyek hajráján rágják tövig a körmüket, a másodikba azok, amelyeknek vitézei rövidebb lefolyású lebőgéssel tudták le az aktuális seregszemlét, a harmadikba pedig azok, amelyek EB/VB-részvétel hiányában elsősorban a június második felében esedékes eurokupa-sorsolásokra összpontosítanak. Az obligát módon a harmadik csoportban állomásozó Bohócliga-fanatikok számára jó hír, hogy az elmúlt években igen trendinek bizonyult Kazahsztán után ezúttal albán relációban nyílik lehetőség elmélyíteni a népek közötti sportbarátságot. A Kenesei Zoli által is igen kedvelt ország hozzánk hasonlóan csendes szemlélői státuszban éli meg ezeket a júniusokat, a különbség csak annyi, hogy a szkipetár kollégáknak a régmúlt homályba vésző dicsőségén sem kell tűnődniük, mint Hegyi Ivánnak, mikor Jairzinho helyett véletlenül egy Farkas János-felvételt rak be a videolejátszóba. A Honvéd ellenfeleit mantrázó (remélhetőleg folytatásos) sorozatunk első kiadásában Vlorë városában poroszkálunk.
A csapatnak otthont adó Vlorë városának helyén a Kr. e. VI. században alapítottak először települést, mikor az Illír-partvidéken kóválygó görögöknek annyira megtetszett a jelenlegi várost körbeölelő öböl, hogy néhányan égető szükségét érezték az itteni letelepedésnek. Jelentőségét később is megőrizte: a Római Birodalom idején fontos kikötő, később püspöki székhelyként funkcionál. A XI-XII. században a Bizánci Császárság és a Szicíliai Normand Királyság közötti, jellemzően nem barátságos mérkőzések gyakori helyszíne volt a környék, majd 1417-ben őket is elérte a török áfium mindent magával ragadó érdeklődése – egészen 1690-ig, amikor Velence vette át a térség csúcsragadozójának szerepét, de regnálása alig egy évesre sikeredett, utána Sztambul különösebb nehézség nélkül visszaszerezte a kezdeményezést. A település a továbbiakban néha kalóztámadással, máskor földrengéssel színesítve élte mindennapjait, egészen a huszadik századig, amikor jelentősége ismét emelkedni kezdett.